Ez valahogy véletlenül lett így: két egymást követő napon két különböző színházi előadást néztem, és mindegyik anyákról szólt; nők beszéltek a saját testükről, a gyerekeikről, a férfiakkal való viszonyaikról, az intézményekről, ahol ellátták őket, az országról, ahol élnek. Nem volt terhes számomra, annál inkább súlyos mindkettő, fejre vitt kérdések és szívre tett érzelmek formájában. Volt egy-egy férfi is mindkét történetben, de az ő szerepük a hangszerre korlátozódott, gitárra, zongorára. Kísérték a nőket, akik pedig az életükről meséltek, elsősorban tehát anyaéletükről.

Pénteken, április 28-án a Trafóban mutatta be a Saját színház a Szívhang projekt keretében az Éljen soká Regina! című szociodrámát két borsodi falu, Szomolya és Sály asszonyainak előadásában. A darab olyan roma nők történeteinek dramatizálása, akik anyaként kerülnek be az egészségügyi ellátórendszerbe. Az, hogy ezek a nők romák, vagy hogy származásuknak szerepe van a történetekben, azért fontos, mert ők maguk nem egy esetben romaként azonosítják magukat, és elbeszélésük szerint sokszor az egészségügyben dolgozók is így azonosítják őket, ennek minden, hogy finoman fogalmazzak, velejárójával.

A színpadon hatalmas fazékban igazi leves fő, ünnepre készül a közösség, Regina ötven. Pucolják a krumplit, főzik a levest, ugratják egymást (mi ez, maggileves? nem is igazi!), és közben történeteket mesélnek a gyerekszülésről. Regina nincs köztük, ő majd csak később érkezik, amúgy egy emelvényről figyeli az eseményeket, és időről időre elénekel egy dalt, egy férfi pedig gitáron kíséri. Regina hiányzik, de nem egészen, mert a többiek történeteken keresztül eljátsszák az ő anyaságát, illetve a magukét. A nézők így tanúi lesznek annak, hogy miképpen dönt a fiatal lány, amikor megtudja, hogy terhes; hogy lehet csinálni a házimunkát a magzatvíz elfolyásáig és még utána is egy kicsit; hogy milyen érzés, ha utólag tudja meg valaki, császározás után, hogy elkötötték; hogy mi van akkor, amikor kérdés nélkül döntenek a maga és a gyereke sorsa felől; hogy mi a megoldás, ha műtik a gyereket a messzi városi kórházban, de az anyának valahogy nem akad szabad ágy, hogy a gyerekével maradhasson; hogy mi az adekvát reakció, amikor a védőnő pusztán jóakaratból lélegzetvétel nélkül mondja azt, amit az anya is tud; és mi van akkor, ha az anyának meghal az újszülött gyereke, mi van akkora gyászban, amikor az emberi együttérzés minimuma sincs meg a kórházi dolgozó részéről.

A néző nem lehet biztos abban, hogy a színpadon álló nők a saját élményeiket mesélik. Ez jó értelemben visz fikciót a darabba, miközben tudható, hogy az itt látható mű szociodráma, ami meg arról szól, hogy az érintettek játsszák el a saját történeteiket. Definíció szerint: „a szociodráma egy terápiás és vizsgálati eljárás, amely a mindennapi élethelyzetekben alakított társas szerepek és viszonyok felidézését és elemzését teszi lehetővé a résztvevők számára, oly módon, hogy a hétköznapi helyzeteket és ezek alternatív változatait a dráma színpadán újrajátszhatják.” (A Saját színház honlapjáról.) Az „alternatív változat” kifejezés segít feloldani az ambivalenciát: saját történetekről van szó, amelyeket az ezeket megélők játszanak el, és ez egyfajta dokumentumként hitelesíti a játékot; a játékban pedig ott a lehetőség a valóság eltérítésére, a vele szembeni ellenállásra, és ebben szubverzív erő rejlik – traumafeldolgozásnak is nevezhetjük. A szakértő szerint, aki az előadás előtt könyvbemutatón beszélt erről, a pszichodráma nem is igen választható el a szociodrámától, hiszen az egyénileg megélt traumák drámai eszközökkel történő feldolgozása közösségben tud megtörténni igazán. Itt pedig valóban annak vagyunk tanúi, ahogy az erős közösségi háló felfogja az állami egészségügyben támadt réseken kihullókat. A közösség aztán a Trafóban kitágult, és részévé lett a közönség is, melynek egyes tagjai, nők és férfiak, bevonódtak a feldolgozásba. Ha át nem is élték azt, de tanúként megértettek valamit a roma nők anyaságából. A hatalmas taps életteliként hangzott, ritmusa valahogy a színhangra rímelt.

A drámai játék során olyan történeteket hallottunk elbeszélni, amelyek a színpadon kívül önállóan is léteznek. A módszer és forma neve digitális történetmesélés. Ennek az a lényege, hogy a résztvevők megtanulják röviden, sűrítetten, a lényegre koncentrálva elmondani a saját történetüket. 2017. május 3-án az ELTE Társadalomtudományi Karának Dékáni Tanácstermében nézhetik meg az érdeklődők a Romakép Műhely keretében az Éljen soká Regina! című előadással kapcsolatos mozgóképes dokumentumokat. A film után digitális történetek kerülnek vetítésre, majd beszélgetés következik azokkal a kutatókkal, akik a „Saját színház” projektet működtetik.

És hogy ki az a Nimand? Kiderül egy következő blogbejegyzésből. 

A fényképeket a Saját színház fotós projektjének vezetője, Csoszó Gabriella készítette.

A Sajátszínház honlapja: http://www.sajatszinhaz.org/

A Romakép Műhely eseménye: https://www.facebook.com/events/1719078195056761/

„S ami előbb fény volt, abból nem hágy vala többé

Semmi csodálandót: - ott Rom kívána tanyázni,

S messzünnen feltolt falakat készült vala tenni

Földdel egyenlőkké.”

(Vörösmarty Mihály: A' Rom) 

Április 11-e van, a költészet napja. Egy ideális világban ma irodalmat csinálunk, nem forradalmat. Az ideális világ azonban egyelőre várat magára, a vers tehát marad metafora – nemcsak a rombolásé, hanem a szabadságé is. Tegnap este, nem nagy meglepetésre, Áder János köztársasági elnök aláírta a Lex CEU néven elhíresült, egy hét alatt, gyakorlatilag koncepciós eljárás keretében kitalált és megszavaztatott törvénymódosítási javaslatot. Rögtön ezután reménykeltő, több ezer fős tüntetés kezdődött a Sándor-palota előtt, de erről majd később.

Semmiféle illúziónk ne legyen: az a hatalom, amelyik fel akar számolni egy egyetemet, a tudás és a demokrácia alapvető helyszínét, az a hatalom bármire képes. A kormánynak nem tetszik a CEU, és általában nem tetszenek az önálló szellemi műhelyek, a kritikus társadalomtudományok, a kritikus bármi – mert nem tűrik a kritikát. Bármilyen indokra próbáltak hivatkozni a Lex CEU esetében, mindről kiderült, hogy csúsztatás. Azért akarják bezáratni a régió különben legjobban teljesítő felsőoktatási intézményét, mert az nem tetszik nekik. Hajmeresztő belegondolni, hogy ezután bárkivel bármi megtörténhet – ma értük jönnek, holnap pedig másért.

Ha tüntetnek kicsit, gondolják gondolom magukban, annál jobb, legalább úgy tűnik, mintha lenne még valami nyoma a demokráciának. Pedig nem nagyon van. A lázálomban, folytonos gyűlölködésben, háborús uszításban élő ország első számú vezetőjének jól megfontolt politikai érdeke mindenféle hatalomtechnikával ellehetetleníteni mindenkit, aki nem az ő térfelén focizik, hogy ezzel a stílusos metaforával éljek. Stadionokra és állami propagandára, csinovnyik médiumokra, gyűlöletkampányra bátran mehetnek milliárdok, de például civil szervezeteknek néhány millió sem mehet – ne menjen senkinek, aki nem vesz részt az össznépi szociohorrorban, az agymosás, a tudatlanság, a gyanakvás és a bűntudat kultúrájának működtetésében.

Magyarország nem volt jó hely a rendszerváltás előtt, nem volt jó hely utána sem, az egymást követő, emberileg és szakmailag jellemzően alkalmatlan kormányok pedig gondoskodtak arról, hogy a NER dübörgő gépezete nyomán aztán napról-napra szarabb hely legyen. Társadalmi csoportokat játszanak ki egymás ellen, középkorú családanyákat változtatnak retorikai tömeggyilkosokká, adatokat szolgáltatnak ki, és egyetemet akarnak politikai okok miatt megszüntetni. Pedig, ahogyan a vasárnapi tüntetés egyik transzparense is hirdette, a tudomány nem liberális összeesküvés. Hanem a fejlődés záloga. A tüntetésen kint lévő több tízezer embe reményre ad okot. A tegnap este spontán szerveződött flash mob, amelynek szimbolikus csúcspontja a Rádió épületére éjjel kitűzött európai uniós zászló volt, méginkább reményre ad okot, mert azt jelzi, hogy a szabadság vágya erős. És bár a skandált rigmusok közül nekem talán a „ki nem ugrál, gázszerelő” a kedvencem, legtöbbször mégis azt harsogta a tömeg, hogy: Európa. Mindez azt üzeni, hogy nem akarunk félni. Hogy egyre több ember találja meg a hangját és áll ki dolgokért, amikben hisz – legyen ez bármilyen ismeretlen koncepció például a törvényt csont nélkül aláíró köztársasági elnöknek.  

„Hadd írjak szépet, jót – nekem add meg boldogabb énekem!“

Szabad ország, szabad egyetem, harsogott a Magyar Tudományos Akadémia, aztán pedig a CEU épülete előtt, és közben arra gondoltam, hogy éppen ezt akarják földdel egyenlővé tenni. Nem hagyjuk, mert már régen nem csak egy egyetem jövője múlik ezen, hanem mindannyiunké. Amit lerombolnak, fölépíthető. 

Fotók: UPenn, Gunther Dóra/Facebook

Ennek az írásnak a címe Rostás Ferenctől származik, aki a Népművészet Mesterei archívuma szerint 1919-ben született, és az ötvenes évektől kezdve forgattak róla filmeket, többek között Martin György tánctörténész és néprajzkutató is. Rostás Ferenc az ún. cigány botoló tánc elismert szakértője volt, és még idős korában is eljárta ezt a táncot, akkor már nem Martin György, hanem Jancsó Miklós és Böjte József kamerája előtt, a Látogatás című dokumentumfilmben. A kézben járó bot akrobatikus pörgetése, valamint a karok és lábak finom és összehangolt mozgása jellemzik az előadását, és a nézőnek eszébe jut a capoeira, amely bár elsőre távolinak tűnő asszociáció, lévén eredetileg brazíliai feketék tánca, de abban az értelemben nem az, hogy a harcművészet ott is és itt is rejtett módon a táncban él tovább, praktikusan gyakorlódik, avagy abban szublimálódik.

Rostás Péter és Rostás Ferenc (j)
Forrás: Sulinet
http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/muveszetek/tanc-es-drama/a-magyar-neptanc-tipusai/2/botolok/parbajszeru-botolo

Forrás: Capoeira London Town
http://capoeiralondontown.com/about-capoeira/

A családjában nem egyedül Rostás Ferenc volt az, aki a cigány hagyományt gyakorolta és továbbörökítette, személyesen és filmfelvételen keresztül. Mondhatni az egész Rostás-család jó példája a népművészet modern kori továbbadásának, a személyeken és szűk közösségen túli közvetítésének, vagyis annak a mediatizált folyamatnak, amit a lokalitás globalizálódásának nevezhetünk. A Jancsó-Böjte dokumentumfilm előtt pár évvel, a rendszerváltás környékén francia forgatócsoport érkezett Nyírvasváriba, hogy ott autentikus cigányzenét rögzítsen. A felvétel egy dokumentumfilm részét képezte, ez volt a méltán híres Latcho Drom című, félig doku–félig musical Toni Gatlif-film (magyarul „Szerencsés utat!”), amely a cigányok vándorlását mutatta be Észak-Indiától Spanyolországig. A filmben a történelmi idő előrehaladása, valamint a térbeli mozgás a fő szervezőelv, a film fejezetei az egyes országok szerint követik egymást, ahogy az azokban letelepülő cigányok a helyi zenei hagyományokat kreatív módon elsajátítva megteremtették önnön zenei kultúrájukat. A magyar színt a Rostás-család képviseli, az együttes tagjai brácsával, bádogkannával, kanállal és pergetéssel (cigány beatbox) kísérik saját éneküket. Az egyáltalán nem Rostásék hibája, hogy a rendező egy sztereotip és melodrámai jelenetet kreált a zenére, melyben egy vasútállomáson búslakodó fehér nő arcára kisfia kérésére muzsikájukkal csalnak mosolyt a cigányok. A fehérek és gyermekeik kedvére zenét szolgáltató egzotikus népcsoportok toposza igen régi, a mellékelt kép a 18. századból származik.

Johann Zoffany: Csoportkép Sir Elijah-val és Lady Impey-vel
Forrás: Museums of the World
https://museu.ms/collection/object/2147483647?pUnitId=774&pDashed=%2F2058501%2FMTB_AW_1986_11

A Rostásék képviselte zenei kultúra a Latcho Drom által sok helyre eljutott, de nem csak a Latcho Drom révén ismerik őket. A család és a tágabb közösség tagjaiból létrejött Kék Láng együttes járja a világot, lemezeket adnak ki és fesztiválokon szerepelnek. Arra is van példa, amikor nem ők mennek el, hanem hozzájuk látogatnak. A már említett Látogatás című film lehet az egyik, még a közszolgálati tévék korszakából, és a Hajós a dobozban című kereskedelmi program a másik példa, 2016-ból. A „roma család” című epizódban Hajós Andrást látják vendégül Rostásék, és Hajós botcsinálta antropológusként ismerkedik az illemszabályokkal (vajon elkísérheti-e a boltba a családfő feleségét?), a nyelvvel (vajon ki tudja-e mondani azt az oláhcigány köszöntő formulát, amellyel a rokonságot fogadnia kell majd?), az étkezési szokásokkal (vajon miért nem esznek a nők a férfiakkal egy asztalnál?) és a focival (vajon miként írható le Hajós mozgása a pályán?).

Az idős Rostás Ferenc az „estézés” szót a Látogatás című, negyedszázaddal ezelőtt készült dokumentumfilmben nosztalgiával vegyes szomorúsággal ejti ki a száján. Ma már nem estéznek az emberek, mert bejött a „teve”, ahogy ő mondja. Amit ő keserűen megtapasztalt, az sok közösséggel megtörtént a háztartások mediatizálódásával. Ebből kifolyólag hajlamosak vagyunk a „tevét” vagy a torrentet okolni, amikor a közösségek haláláról értekezünk. Pedig talán éppen egy olyan műfaj lehet az estézés egyik életre keltője, amely maga is a technikai sokszorosításnak köszönheti a létét, és amelynek révén a nyírvasvári Rostás-család is hírnévre tett szert. A mozi lehet az a hely, ahol bár városi térben, de rituális tevékenység cselekvőjeként, egy közösség tagjaként létezünk. Botolót talán nem táncolnak az emberek a moziban (bár ki tudja?), de megbeszélik, amit néznek, például azt, hogy miképpen estézik Hajós András Nyírvasváriban, és hogyan járja a botoló táncot a tűz mellett.

A Romakép Műhely 2017-es évadának programját lásd itt: www.romakepmuhely.hu

Kiírta a pár hete a tekeresvölgyi sajtmester, hogy bentlakással 1 párnyi (1 fiú+1 lány) munkaerőt keres a gazdaságba, havi 90 ezer/fő (bruttó v. nettó, nem tudható) fizetésért plusz napi 3 étkezésért és ottlakásért cserébe. Megjegyeztem egy Facebook-posztban,

hogy egy állattartással és vendéglátással foglalkozó családi farm vajon meddig otthon és mettől munkahely, azaz hogy az otthonát idegeneknek megnyitó gazda vajon megszabhatja-e a munkavállaló pár nemi összetételét avagy mint munkaadó, avagy nem szabhatja meg, mert köti a munka törvénykönyve. És hogy a minimálbért (bruttó 127 ezer) el nem érő juttatást plusz természetbeni juttatást zsellérkedésnek hívták a II. világháború előtt nálunk. Ebből vita lett (van).

Felmerült, hogy ez nem zsellérkedés, hanem lényegében teljes, természethez közeli élet, nem is rossz pénz, és hogy ilyen nyugaton is van. (Sok más dolog is felmerült.)

Egy dolog nem merült fel, miszerint hogy kell eldönteni, hogy a hirdetésben felvázolt élet egy posztindusztriális életmód-utópia, ráadásul pénzért, vagy pedig a jogok utáni új világ példája, amikor a gazda jóindulatától függ, hogy hogy érzik nála a munkások.

Az én álláspontom ez:

Semmi okom megkérdőjelezni, hogy a tekeresvölgyi sajtmester remek ember, a sajtját biztos meg is fogom most már kóstolni. De: ebben az országban a törvényesség és a joguralom felszámolása folyik, sokszor épp a törvény betűje révén. Azaz emberek és intézmények akkor hajlamosak betartani a törvényt, ha az nekik előnyös. Nálunk a közbeszerzésből pocsékoló privátprédálás lesz. A közmédiából állami propaganda, a hatalommegosztásból pedig önkény. A törvények erejét jól mutatja, hogy nálunk hogy viselkednek az olyan kiszolgáltatottakkal, akiket saját erő híján csak a törvény véd: a gyerekekkel, a fogyatékkal élőkkel, az idősekkel, a hajléktalan emberekkel. Éppen ezért, sajnos nem gondolhatok mást, hogy ha nálunk bevezetnek egy nyugaton jól működő intézményt, a bentlakásos farm-munkát, akkor a törvény figyelő tekintete nélkül az nálunk félő, hogy valami félprivát-kiszipolyozás lesz. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy lányok fejhetnek-e tehenet. 

Írtál egy nagyon hosszú, elemző cikket, amit le kéne rövidíteni, de egyetlen érdekes információt sem akarsz kihagyni? Tudod, hogy a történet, amit keresel, valahol ott van elrejtve egy ezersoros táblázatban, de fogalmad sincs, hogyan találj rá? Vagy csak egy izgalmasabb formát keresel a szövegednek? Akkor itt az ideje, hogy megtanuld az adatújságírás alapjait!

Nyilván, könnyű azt mondani, hogy meg kéne tanulni, az igazán jó kérdés az hogy, hol és hogyan? Valószínűleg a neten bármikor kereshetsz egy csomó kézikönyvet és leírást, rátalálhatsz az első diagramra, ami miatt törvényt módosítottak a 19. században és végignézhetsz egy halom Youtube-videót. Mivel pedig nem atomfizikáról van szó, csak idő kérdése, hogy penge adatvizualizációkat és elemzéseket gyárts. Így is lehet, de rengeteg időt és mellékvágányra tévedést megspórolsz, ha találsz valakit, aki egy gyorstalpaló képzésen megtanít az alapokra. Ilyen workshopot tartott például Bátorfy Attila, az Átlátszó újságírója és a Databánya alapítója a Független Médiaközpontban november 23-án.

Könnyű rosszat csinálni

De jót sem olyan vészesen bonyolult. Jogos a kérdés tehát, mit lehet az adatújságírásól fél nap alatt megtanulni? Először is a hibákat. Ha már tudod, mit NE csinálj egy adatvizualizációval vagy egy adatsorral, akkor máris sokkal profibb vagy, mint az átlag. Például, nem árt emlékeztetni magad, hogy az adat – legyen az szám, dátum, tulajdonság, GPS-koordináták vagy bármi más – is lehet manipulatív és félrevezető. Mint egy rossz szerető, ne higgy neki feltétel nélkül! Emeld fel a telefont, ellenőrizd, használj több forrást, légy kritikus! Ugyanakkor figyelj oda, ne csak a saját narratívádat akard igazolni az adatokkal, ne szűkítgesd, válogasd az adatokat úgy, hogy az eredményes legyen. Az sem baj, ha tudod, nem fogsz időt spórolni azzal, ha szöveg helyet vizualizációt használsz, sőt, jó eséllyel sokkal több munkát fektetsz majd bele, mint azt egy hagyományos cikkel tennéd. Igaz, az eredmény is látványosabb lesz. És ne használj háromdimenziós diagramokat! Soha. Többet torzít, mint hinnéd.

Adatozás a gyakorlatban

Az elméletről egyelőre elég ennyi. Mi fért bele még ebbe a pár órába? Hát a PDF Tables, az Import.io, a Tabula, a Tableau és a CartoDB! Jó, jó, de mik ezek? Az első három segít, hogy szép, és főként használható formátumúvá, mondjuk egy Excel táblává alakíts PDF-ben kapott, vagy online, egy honlapon található táblázatokat és adatokat. E nélkül elég nehéz lenne őket hatékonyan elemezni. A Tableau és a CartoDB pedig azok a programok, amelyek megnyithatják előtted az adatvizualizáció színes és vonzó és addiktív nyúlüregét.

A Tableau segítségével szinte bármilyen izgalmas grafikon, diagram vagy infografika elkészíthető, akár szöveg és képek kombinációjával együtt. A másik nagy előnye pedig, hogy interaktív, több rétege is lehet – bár ez az olvasók számára sokszor még szokatlan –, ingyenes, és lényegében bármilyen online felületen beágyazható. Ráadásul még azt is követni tudod, hányan nézték meg.

A CartoDB pedig néhány médiaszakos számára már ismerős lehet, akik tavaly a budapesti utcanév-változtatásokat ábrázolták térben és időben ennek a szoftvernek a segítségével. Ez a program geolokációs kódok (GPS-koordináták) alapján készít térbeli vizualizációkat, amelyeket kedvünkre színezhetünk, ha dátumot adunk az adatokhoz, beállíthatjuk, hogy időrendi sorrendben bukkanjanak föl a különböző pontok vagy ezek méretével jelezhetünk egyéb információkat is.

Az foglalkozás margójára

Az adatelemzés és adatvizualizáció rettentően hasznos és izgalmas új eszközök, amelyek nagyon gyorsan beszippanthatják az embert a a saját világukba. Ugyanakkor nem árt észben tartani, milyen sokoldalú képességek és tudás is szükséges egy jó adatozós cikk alapjához, még akkor is, ha már profin ábrázoljuk az információkat különböző terekben és felületeken. Ezen képességek közé tartoznak az adatok beszerzésének különböző formái, a közérdekű adatigénylés, a forrásvédelem és a források ellenőrzése, különösen a videóké és képeké, még inkább, ha azok a közösségi médiából származnak. Ezért a cikk végére odakívánkozik az az információ is, hogy mindezekről a témákról a Független Médiaközpont rendszeresen tart műhely-foglalkozásokat nem csak újságíróknak, hanem médiaszakos diákoknak is. Úgyhogy jelentkezzetek bátran, és tanuljatok sokat fél nap alatt, tapasztalt újságíróktól, ingyen!

(A szerző a Független Médiaközpont munkatársa, az ELTE Kommunikáció és Média Tanszékének volt diákja.)

Bodolai László médiajogász írása.

Az elmúlt időszakban számos ügy újra rávilágított arra, miként lehet remekül visszaélni büntetőjogrendszerünk egyes elavult elemeivel. Itt elsősorban az újságírókat ért büntetőjogi betámadásokra gondolok, amelyek idáig csak a magánvádas, vagy közvádassá alakult becsületsértési-rágalmazási ügyekben nyilvánultak meg. Sajnos a kívülállók számára korántsem egyértelmű, hogy a becsületsértés és rágalmazás büntetőjogi tényállások alapján megindított magánvádas büntetőeljárások kiválóan alkalmasak arra, hogy bosszúból, sértődöttségből, netán politikai célzattal kriminalizáljuk, és akár bizonyos pozíciókban ellehetetlenítsük polgártársainkat.   

Korábban felmerült ugyan néhány szakember részéről, hogy a becsületsértést és rágalmazást ki kellene emelni a bűncselekmények köréből, ugyanis a polgári jogi kártérítés és elégtétel lehetősége elvileg megfelelően kompenzálja az ilyen jellegű sérelmeket, de a jogalkotás nem foglalkozott érdemben ezzel a kérdéssel. A jelenlegi gyakorlat szerint – persze ezzel a kollégáknak nem mondok újat – ha valaki úgy érzi, hogy a becsületébe gázoltak valami általa becsületsértőnek ítélt, vélt kijelentéssel, vagy valótlan tény híresztelésével megrágalmazták, csekély összegű illeték megfizetése mellett – harminc napon belül – magánvádas büntetőeljárást indíthat, gyakorlatilag minden szakmai kontrol nélkül, hiszen az eljárásjog nem ír elő ügyvédkényszert ezekben az esetekben. Ilyenkor az ügyész szerepét a magánvádló veszi át – ez persze nem zárja ki, hogy indokolt esetben az ügyész átvegye a vádat.  A magánvádlót természetesen ügyvéd is képviselheti. Ha az első tárgyaláson – az úgynevezett személyes meghallgatás során – nem fogadja el a magánvádló a feljelentett bocsánatkérését, akkor a bíróság lefolytatja a büntetőeljárást. Persze így első olvasatra akár korrektnek is tűnhet a folyamat, de néhány megtörtént jogeset tükrében nézzük, hogy is néz ki ez valójában. 

Az egyik leghíresebb ilyen ügyben Uj Péter, a néhai Népszabadság publicistája egy borvidéken ténykedő volt állami borászat termékeit kritizálva azt merte írni, hogy az cég alacsony árkategóriába tartozó borai közül némelyik majdhogynem ihatatlan. Sőt dohos hordószagú, és cukrozott. A borászat feljelentést tett az ügyben. A személyes meghallgatáson beismerte, hogy ő írta a cikket, mondjuk a neve is az írás alatt szerepelt. Vártuk az érdemi tárgyalás kitűzését, e helyett kaptunk egy ítéletet. A bíróság ügyészségi indítványra tárgyaláson kívül megrovásban részesítette, mint ahogyan az első fokon, másodfokon eljáró bíróság is. A Legfelsőbb Bíróság egyenesen kimondta, hogy az írás megsértette bor emberi méltóságát! Uj Pétert végül a strasbourgi emberi jogi bíróság mentette fel a véleménynyilvánítás szabadságára hivatkozva.

Igaz, a bűnösség kimondása esetén többnyire nagyon enyhe marasztaló ítéletek születnek, de ezzel az eszközzel nagyon könnyű bárkit kriminalizálni. Senki sem gondolhatja komolyan józan ésszel, hogy a büntetőjogi eszközökkel kellene sújtani újságírókat egy borkritikáért, vagy egy véleménycikkben elsütött, a mindennapi beszéd során gyakran használt jelző használatáért.  Főleg, hogy egy megrovás is rákerül az ember pedigréjére, ami adott esetben később komoly kihatással is lehet egyes munkakörök betöltésére, vagy egy későbbi, közlekedési kihágás megítélésére is.

Súlyosabb viszontagságok elé néz az újságíró, hogy ha a vádat – hivatalos személyt ért rágalmazás vagy becsületsértés gyanúja esetén – az ügyészség képviseli.

Az ügyészség természetéhez hozzátartozik, hogyha egyszer vádat emel, utána nagyon ritkán hajlandó elengedni az ügyet, legtöbbször inkább tűzön-vízen keresztül végigveri, minthogy hajlandó lenne belátni a tévedését. Nem is lenne ebből baj, hogyha nem emberi sorsokról szólna ez a játék.  Ha ehhez hozzátesszük azt a sajátos hazai gyakorlatot, hogy a bíróságok legtöbbször az ítélet részévé teszik a vádiratot – lásd a 95% feletti ügyészségi váderedményességi mutatót – akkor ez elég ijesztő hozzáállás.   

Jól illusztrálja ezt egy tényfeltáró újságcikk miatt lassan hat éve folyó, hamis látszatkeltésre hivatkozó rágalmazási ügy, amelyet láthatóan az ügyészi fontosságtudat túlkompenzálása, és a sértettség tartott életben idáig.

A büntetőeljárás alapjául szolgáló cikk 2009. június 22-én jelent meg az Emfesz eladásának furcsa körülményeiről: az  Emfesz vezérigazgatója, Góczi István és helyettese, Gazda Tamás egy egymás között megkötött üzletrész adásvételi szerződéssel, egy dollárért átjátszotta a magyar földgázpiac negyedét uraló energiaszolgáltató cég üzletrészét az ukrán milliárdos, Dimitrij Firtas cégéttől, a Mabofitól egy kis svájci offshore vállalkozáshoz, a RosGas AG-hoz. Az üzletben egy régi felhatalmazást felhasználva Góczi képviselte – Firtas tudta és beleegyezése nélkül – eladóként a Mabofit, Gazda pedig vevőként a RosGast, amelyben szintén igazgatói rangban volt. Az ügyben különösen jelentős vagyoni hátrány okozásának megalapozott gyanújával nyomozást is indított a Nemzeti Nyomozó Iroda. A cikk azt is megemlítette, hogy Horváth J. Ferenc, a Magyar Energiahivatal vezetője a szokásos fél éves engedélyezési folyamat helyett mindössze egy nap alatt áldását adatta a szokatlan tulajdonosváltásra a hivatal részéről.

Horváth J. Ferenc a róla szóló megállapítások miatt magánindítványt nyújtott be a cikket író újságíró, Spirk József ellen, nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás miatt. Mivel a cikk megjelenésekor a feljelentő hivatalos személynek minősült, a vád képviseletét átvette az ügyészség. Az eljárás hosszas rendőrségi nyomozással kezdődött, az iratok szerint több magas rangú kormányzati tisztségviselőt is meghallgattak tanúként. Az ügyészség először bírósági eljárást mellőzve megállapította az újságíró bűnösségét, és megrovásban részesítette. Ez ellen az újságíró panaszt nyújtott be, amire az ügyészség vádirattal reagált. A vádirat szerint a cikk címével: „Nyomoznak az Emfesz egydolláros eladása miatt”, valamint a cikk azon szövegrészével, hogy „A Magyar Energiahivatal vezetője azonban részt vett az addigi ukrán tulajdonost kijátszó üzlet titkos előkészítésében” az írás azt a hamis látszatott keltette, mintha a nyomozás kiterjedne Horváth J. Ferenc személyére is. Két, számos abszurd elemmel teletűzdelt tárgyalást követően 2011-ben a IV. és XV. kerületi bíróság első fokon megrovásban részesítette a cikk szerzőjét. Az ítélet meghozatalának napján megtartott tárgyaláson az eljáró bíró semmilyen védői indítványnak nem adott helyt, berekesztette a tárgyalás, majd körülbelül negyedórás tanácskozás után hirdette ki a kb. 8 oldalas legépelt ítéletet. Ez lefordítva azt jelenti, hogy a bíró vagy bámulatosan gyorsan tudott ítéletet hozni, pontosan megindokolni, és okiratszerűen írásba foglalni, vagy már az utolsó tárgyalás előtt a táskájában pihent a megelőlegezett ítélet.

A védelem természetesen fellebbezett, többek között arra hivatkozva, hogy a hamis látszatkeltés az polgári jogi és nem büntetőjogi kategória.  A Fővárosi Törvényszék 2012-ben helyt adott a fellebbezésnek, és – bűncselekmény hiányában – felmentette a vádlottat nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vádja alól. A felmentő ítélet szerint:„nem állt fenn olyan nyomós társadalmi érdek, mely az újságíró foglalkozású vádlott véleménynyilvánításhoz fűződő jogába a büntetőjogi eszközrendszerrel való beavatkozást indokolná. A kifejtettek szerint a rágalmazás vétségének törvényi tényállását fogalmilag kimerítő cselekményből hiányzik a társadalomra veszélyesség, mely a Btk. 10.§ szerint a bűncselekmény megvalósulásának egyik kritériuma”

Az ítélet ellen az ügyészség sem fellebbezett, így az jogerőssé vált. De néhány hónappal később nem várt fordulat következett be. Az ügyészség nem tudta benyelni a békát, és felülvizsgálati indítvánnyal megtámadta a Kúria előtt a jogerős ítéletet. Ne feledjük, nem egy nagy horderejű közvádas ügyben hozott büntetésről, hanem az egyik legenyhébb büntetőjogi intézkedésről, egy megrovásról beszélünk. A Kúria behatóan áttanulmányozta az ügyet, majd hatályon kívül helyezte a felmentő ítéletet, mert szerinte nem volt kellően megindokolva. A végzés szövegezése szerint az „Az indoklási kötelezettség megsértése, a bűnösség megállapítása körében érhető tetten”. Ekkor az ügy már öt éve folyt. Megjegyezendő, hogy az alapügyben, a milliárdos vagyon törvénytelen átjátszása miatt, amely következtében az Emfesz több milliárd forintnyi készpénzállományának nyoma veszett, senkit sem ítéltek el, csak a meglehetősen furcsa ügyletről cikket író újságírót. 

A büntetőügy visszakerült másodfokra, szerencsére a felmentő ítéletet meghozó bírói tanácshoz, amely egy elegáns húzással törvényes vád hiányában megszüntette az eljárást, helyt adva annak a védői érvelésnek, mi szerint a hamis látszatkeltés nem büntetőjogi kategória, továbbá az ügyészség nem tette vádirat tárgyává az egész cikket, a vitatott írásból önkényesen emelt ki és kapcsolt a címhez egy szövegrészletet, annak tényleges értelmét jelentősen megváltoztatva. Az ítélet kihirdetése után az egyik bíró megjegyezte, az ügyészség majdnem biztos, hogy nem fog belenyugodni az ítéletbe. A tárgyaláson egyébként az ügyészség részéről nem jelent meg senki. A vádhatóság persze fellebbezett, Fővárosi Ítélőtábla ennek eredményeként a Fővárosi Törvényszéket új eljárásra kötelezte. A Törvényszék jogerős ítéletében megállapította az újságíró bűnösségét. Az ügy jelenleg a Kúria előtt vár a sorsára.

A fenti példákat azért mutattam be, hogy megvilágítsam azt a büntetőjogi gondolkodást, ami a sajtószabadsággal kapcsolatos ügyeket övezi. Amíg a polgári eljárások során a sajtó- és személyiségi jogi perekben elég egyöntetű, jól értelmezhető és nyomon követhető, jobbára sajtószabadság párti ítélkezési gyakorlat alakult ki, a büntető bíróságok nagyrészt megmaradtak a korábbi konzervatív, büntetésközpontú gyakorlatnál, mintha nem azt néznék, bűnös-e, vagy ártatlan a feljelentett újságíró, hanem ahhoz keresnének indoklást miként ítélhető el.

Nyilas Gergely (Forrás: Index.hu)

Ez a szemlélet maximálisan tükröződött Nyilas Gergely újságíró múlt szerdai bűnösséget kimondó ítéletében is. Az ügyet, bár elég nagy sajtónyilvánosságot kapott, röviden ismertetem. Az Index újságírója – számtalan sikertelen próbálkozást követően, hogy egy menekülttáborba, vagy egy befogadó állomásra legálisan bejusson, ugyanis a Bevándorlási Hivatal minden ilyen irányú kérést megtagadott – a tavalyi menekültválság kicsúcsosodásának időszakba leutazott a déli határra elvegyült az országba bejutott menekültek között, és kirgiz állampolgárnak adta ki magát az őt igazoltató rendőröknek. Így sikerült bejutni a menekültügyi rendszerbe. Az „akciót” jogi felkészítés is megelőzte, egybehangzó jogi vélemények szerint addig nem minősült ez módszer jogsértőnek, amíg hivatalos adatfelvétel céljából fényképfelvételt és ujjlenyomatot nem vesznek tőle, ugyanis a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény alapján a központi idegenrendészeti nyilvántartásban a természetes személyazonosító adatok és a lakcím-azonosító adatok nem minősülnek közhiteles adatnak. Az újságíró így is tett, amikor a procedúra során ujjlenyomatot akartak tőle venni, felfedte kilétét, és elengedték. A „túrából” senki által kétségben nem vont, hiánypótló, egyedi riport született, ugyanis addig senkinek sem sikerült hitelesen, közvetlen tapasztalatok belülről tájékoztatni, mi történik a hatósági eljárás során a hazánkba érkező menekültekkel.

Az cikk alapján négy feljelentés született, többek közt az Index egyik „olvasója” is bejelentést tett az ügyben. A büntető mechanizmus beindult, a Győri Járási Nyomozó Ügyészség folytatta le az eljárást okirat-hamisítás és hatóság megtévesztése miatt. Az eljárás során a védelem elsődlegesen a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló törvény (Smtv.) mentesítő szakaszára hivatkozott, mely szerint: a médiatartalom-szolgáltatóval munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban álló személy nem vonható felelősségre olyan jogsértésért, amelyet valamely közérdekű információ megszerzésével összefüggésben követett el, és az adott információ általa nem, vagy csak aránytalan nehézséggel lett volna más módon megszerezhető, feltéve, hogy az így elkövetett jogsértés nem okoz aránytalan vagy súlyos sérelmet. A megszerzett, és az újságíró által cikkben bemutatott információk közérdekű, máshogyan megszerezhetetlen információk voltak, s azok megszerzése semmiféle sérelmet nem okozott.

Az ügyészség nem fogadta el ezt védekezést. Álláspontja szerint az újságíró azzal, hogy egy arab származású tolmácsnak – aki egyébként a legmerészebb fantáziával sem tűnt hivatalos személynek – hamis személyi adatokat diktált be, és a tolmács egy adatfelvételi lapnak nevezett sajtpapírra ezt rögzítette, majd cirill betűkkel ezeket az adatokat ő is beírta jogsértést követett el. Ugyanis a sajtpapírra rávezetett adatok – az újságíró tudta nélkül – bekerültek a rendőrség úgynevezett HIDRA nyilvántartó rendszerébe, és ezek alapján később egy hivatalos okirat, rendőrségi végzés készült, amelybe „valótlan” személyes adatokat rögzítettek. Nyilas Gergelyt a legenyhébb büntetőjogi intézkedésben, megrovásban részesítette az ügyészség, a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély volta miatt.

Bármennyire enyhének tűnt ez az intézkedés, az ügy már lényegesen túlmutatott önmagán, hiszen a tényfeltáró újságírás működését alapjaiban veszélyeztette, ezért ezt az újságíró nem fogadta el és panasszal élt. A panaszt elutasító ügyészségi határozat szerint semmi olyan plusz információt nem közölt a cikk, amit másképpen ne lehetett volna legálisan beszerezni, majd vádat emeltek az újságíró ellen. A vád gyakorlatilag a marasztaló ügyészségi határozaton alapult.

A vádemelést bírósági eljárás követte. A védelem már az eljárás elején ismertette álláspontját, hogy nem történt bűncselekmény, de ha a bíróság ezt mégis megállapítaná, akkor sem büntethető, két okból: a társadalomra egyáltalán nem veszélyes, és az SMTV mentesítő szakasza alapján sem. Az SMTV három alapvető feltételt követel meg:

• a jogsértést közérdekű információ megszerzésével összefüggésben kövessék el;   
• az adott információ nem, vagy csak aránytalan nehézséggel lett volna más módon megszerezhető;
• és az így elkövetett jogsértés nem okoz aránytalan vagy súlyos sérelmet.

A cikk által közölt információk közérdekű volta nem lehetett kétséges, mégsem számított köztudomású ténynek. Nyilas Gergely védekezésében előadta, hogy beépülésével igenis addig ismeretlen információkat szerzett meg és mutatott be cikkében.

2015 augusztusában, még mielőtt a menekültek megjelentek volna a Keleti Pályaudvarnál, már minden Röszkén át érkező menekültáradatról szólt. Arra azonban a sajtónak nem volt lehetősége, hogy hitelesen megmutathassa, milyen körülmények közé kerülnek, milyen hivatalos utat járnak végig azok, akik nyugatra igyekezve Magyarországon haladnak át, és a hatóságok látóterébe kerülnek. Naponta több mint háromezer emberről volt szó, tehát érthetően nagy érdeklődés övezte, hogy milyen feltételek között dolgozik a készenléti rendőrség, és milyen viszonyok közé kerülnek a határt átlépő, menekültstátuszért folyamodó emberek.

Az akkor még egyetlen röszkei ideiglenes gyűjtőpontot – később épült fel a második, majd zárt be az első – újságíróként belülről nem lehetett megtekinteni, ugyanígy nem lehetett felszállni a buszokra sem, amelyek oda szállították a határ közelében begyűjtött menekülteket.

Annak, hogy a folyamatról a sajtó és a közvélemény pontos képet alkothasson, az volt az egyetlen módja, hogy valaki az újságírók közül végigjárja a menekültáradattal érkezők útját a délkelet-magyarországi belépéstől a távozást lényegében lehetővé tévő hivatalos papír megszerzéséig. Az augusztus 10-11-én készült, majd augusztus 17-én megjelent riport előtt a magyar sajtóban nem jelent meg ilyen pontos kép erről a folyamatról és körülményeiről. Ez volt az egyetlen mód, amellyel úgy lehetett megismerni a teljes folyamatot, hogy közben maga az újságírói jelenlét nem befolyásolta az érintetteket, sem a menekülteket, sem a rendőröket.

Az így szerzett tapasztalat alapján volt bizonyossággal állítható, az akkori időszakra vonatkozóan, hogy:

- az érkezőket – akik ebben a stádiumban hivatalosan még nem menekültek és nem is menedékkérők, ugyanis a kérelem benyújtására később kerül sor – nem fenyegette fizikai erőszak, sem korrupciós kényszer,

- a rendőrök munkáját is megnehezítik a rossz ellátási körülmények, de a menekültekkel szemben magyarul használt lekezelő beszéd ellenére a többségük segítőkész volt,

- a tábor viszonyai az ideiglenesség ellenére is rosszabbak az elvárhatónál, de a legminimálisabb szükségletet – az élelmezést – kielégíti a rendszer,

- hiányos a tájékoztatás, a tolmács kevés és a karitatív szervezetek sem működhettek a táborban, ami enyhíthette volna a menekültekre és a rendőrökre nehezedő nyomást,

- a Röszkéről való elszállítás feltételei megfelelőek, bár a tájékoztatás ekkor is hiányos, a regisztráció esetleges, de ügyeltek arra, hogy családtagok lehetőleg ne szakadjanak el egymástól,

- a menekülteknek, beleértve a kisgyerekeket is, a Röszkéről való elszállításuk után lényegében rács mögött kell tölteniük a menedékkérelem benyújtása és annak tudomásul vétele után kiadandó papír megszerzése közötti 6-48 órát,

- ezután a szabad kijárást lehetővé téve menekülttáborba kerülve a menedékkérelem elbírálása alatti 8 nap alatt a menedékkérő a gyakorlatban különösebb gond nélkül elhagyhatja az országot, így Magyarország a regisztrációval kapcsolatos nemzetközi kötelezettségének eleget téve – még ha el is utasítja a menedékkérelmet, ahogyan ez az esetek döntő többségében történik – sem képes megállítani a Nyugat-Európába áramlók tömegét,

- bevallottan vannak olyan menedékkérők, akik ismeretlen forrásból, nem saját pénzből finanszírozták útjuk Magyarországig tartó költségeit.

A fenti védekezés valóságtartalmát több meghallgatott tanú (oknyomozó újságírók és Hammer Ferenc médiaszociológus is) megerősítette. Az elejétől fogva látszott, hogy a bíró nagyon érdeklődik az oknyomozó újságírás mibenléte, speciális szabályai felől, ezzel kapcsolatban több újságírót is meghallgatott, és Hammer Ferencet is hosszasan, szinte vizsgáztatásszerűen faggatta. A vád részéről az ügyben szereplő hatósági személyeket, köztük az adatokat felvevő tolmácsot idézték be, közülük sem kérdőjelezte meg senki a Nyilas Gergely által elmondottakat leírtakat.

Azt, hogy az információt nem lehetett másként beszerezni, maga az Állampolgársági Hivatal ismerte el, de az eljárás során írásban megkérdezett médiumok is egyöntetűen arról nyilatkoztak, hogy senki nem jutott be legálisan menekülttáborba abban az időszakban. Tehát az SMTV mentesülési szakaszának a második feltétele is teljesült. A harmadik feltételt a vádhatóságnak kellett volna bizonyítani, de az ügyész semmilyen érdeksérelemről nem nyilatkozott. Viszont megrovás helyett pénzbüntetést indítványozott, ami semmikép nem tűnt elegáns húzásnak a korábbi határozatot ismerve. A hosszas bizonyítási eljárás után az ügyész perbeszédében lényegében megismételte a vádiratot, míg a védelem fent említett bizonyítékokra hivatkozva felmentést kért.

Az addig intenzíven érdeklődő bíró meglepő ítéletet hozott. Nem is a bűnösség megállapítása okozott meglepetést, hanem az ítélet indoklása. Miután szó szerint idézte elkövetési magatartásként a vádiratban foglaltakat, az indoklás teljesen valószerűtlen módon a cikk magasztalásába és a védelem álláspontjának elfogadásába csapott át. Az írás nem vitatottan egyedülálló információkat tett közzé, amelyek másképpen nem voltak beszerezhetők. A bíróság szerint csak az újságíró az egész „akció” során nem követett el jogsértést, kivéve akkor, amikor a tolmács előtt nem fedte fel kilétét. Azt is a terhére rótta, hogy a cikk attól a ponttól kezdve nem tartalmazott új elemeket, tehát a jogsértő cselekmény indokolatlannak bizonyult, így az SMTV mentesülési pontjai nem alkalmazhatók. Tehát azzal az újságíró nem követett el jogsértő magatartást, hogy az őt begyűjtő rendőröknek kirgiznek vallotta magát, és sorszámot kapott, de másfél nap múlva már igen, amikor egy hivatalos személynek nem látszó tolmácsnak diktálta be az adatokat. (Hozzá kell tenni, hogy az egyik rendőr tanú azt állította, hogy a tolmács mellett állt, ezzel erősítve a hivatalos eljárás látszatát, de ez elég kevéssé tűnt életszerűnek.)

Mivel az ítéletet még nem foglalták írásba, a logikai butatóira csak a szóbeli indoklás alapján lehet rámutatni.  Nyilvánvaló, hogy ha az újságíró korábban fedi fel kilétét, akkor az azt megelőző „jogsértő” magatartása miatt jelentették volna fel. Az indoklás ráevezett a szövegelemzés és az oknyomozó újságírói munka veszélyes vizeire, és megállapította, hogy a cikk nem tartalmazott új, értékelhető információt a „bűncselekmény” elkövetése után. Igen ám, de az újságírónak miből kellett volna tudni, mi vár rá, miután felvették az adatait, találkozik-e plusz, addig nem látott, közérdeklődésre számot tartó helyzetekkel, jelenségekkel a menekültügyi eljárás során? (Egyébként találkozott, és ezt a cikk is tartalmazza).

Továbbá nyilvánvaló, hogy az ítélet túlmutat egy egyszerű okirat-hamisítás ügyön. Egyrészt visszafelé nézve nem nagy merészség azt feltételezni, hogy az egész eljárás nem az büntethetetlenségi okok feltárásáról szólt, hanem arról, miként indokolják meg azt, hogy az SMTV mentesülési része nem alkalmazható. Vagyis az újságíró célzott megrendszabályozásáról. Mert ha nem így lenne, akkor több százezer okirat-hamisítási ügyet kellett volna lefolytatni, a becslések szerint a papír nélkül érkező menekültek nagyjából ilyen számban közölnek hamis adatokat az eljárások során a hatóságokkal.

Az amerikai elnökválasztási hajrában sorban jelentek meg a demokratákhoz közel álló publikációs házak sajtótermékeiben a hurráoptimista statisztikák, elemzések Hillary Clinton elnökké megválasztásával kapcsolatban.

A választási előrejelzés, avagy a psephology a politológia azon ága, amely a jelöltállítások, és a választások adatainak tudományos analízisét statisztikai módszerekkel dolgozza fel – tehát a demográfiai és egyéb, a választásra jogosult népességre vonatkoztatható adatok alapján modelleket állít fel, és predikciókat tesz. Ezek a modellek jórészt korábbi választási adatokon, előzetes felméréseken és kisebb részt közvéleménykutatásokon alapulnak.

Nézzük a kutatásokat részletesebben:

A liberális, new yorki kiadású (demokrata állam) Huffington Post 98.0 (!) százalékosra vette Clinton győzelmét, az elemzésükben többszázezres eséllyel szerepeltek a később hamisnak bizonyult szcenáriók, a véglegeshez közeli eredmény 100-on alatti pontszámot kapott csak, legrosszabb esetben is csak minimális győzelmet jeleztek Trumpnak (11.10-i BBC-n közölt, részleges elektoriális szavazat adathoz hasonlítva)

Hasonlóan erős eredményre jutott Sam Wang, aki a Princeton Egyetem (New Jersey, keleti part, demokrata állam) elismert kutatója, neurológia professzora. Elemző projektje 93 (+/-1.1)%-ra hozta a győzelmet.

Wang az eredmények ismeretében borzasztóan kínos magyarázkodásba kezdett Nate Silverrel együtt a Twitterén:

Hajnalra világosan kiderült, hogy teljesen hibás volt a teljes kutatás – de reméljük nem veszi komolyan a bogárevés-kihívást.

Nate Silver, aki az újkori statisztika fenegyerekének számít, és nevét baseball-nyerési esély és választási-elemzés kutatással szerezte, Amazon bestseller könyve és tiszteletbeli doktori fokozatai ellenére hasonlóképpen mellé nyúlt, bár jelentősen szerényebb becslést adott, még mindig 71.4%-ra fogadott a Hillary győzelemre.

Drew Linzer, aki statisztikus és felmérésekkel foglalkozó kutató, exprofesszor (Oakland, California – demokrata állam) szintén komolyan nem vehető 96%-os nyerési esélyt fogalmazott meg. 

A közölt értékek a készítők vágyainak a kivetülésének tűnnek – a 90% és afölötti valószínűség olyan erős érték, amely komolytalanná teszi az egész vizsgálatot (itt Európa kevésbé boldogabb felén ezt még a szocializmus korának egyjelöltes választásaikor is megmosolyogtuk volna); és egyben azt is jelenti, hogy a választópolgárok jó részét nem sikerült rendesen megszondázni – hatalmas csoportok rejtve maradtak a mintában.

Érdekes adalék, hogy a Trump kampány egy angol céggel, a Cambridge Analytica-val végeztette az adatbányászati és targetálási munkákat – ez két dolgot jelenthet: vagy nem találtak nem demokrata kötődésű céget (a szilícium-völgy, és az ott összpontosuló IT szektor toronymagasan, szinte kizárólagosan demokrata-támogató) vagy eleve számítottak rá, hogy az ő szavazóik rejtve maradnak a liberális kutatóknak és nem megszólíthatóak a hagyományos, piaci módszerekkel.

A Trump-szavazó rejtőzéséhez hozzájárulhatott a Twitteren és a Facebookon megjelent demokrata-párti dominancia: a véleményszabadság hazájában egyszerűen szűrni és korlátozni kezdték a „nem megfelelő véleményeket”: a konzervatív témákat a Facebook trending news feedjéből a szerkesztők egyszerűen kézzel kigyomlálták.

Így az alt-right social media fogyasztásban és önreprezentációban az folyamatos ellenszél és ellehetetlenítés miatt más csatornákat keresett magának: kivonult az ellenséges területekről. Egy új, underground jobboldal szerveződött másodvonalbeli és underground alternatív médiafelületeken, például a Redditen, a /r/The_Donald subredditen valamint a 4chan, és az 8chan trollmunkásai is erős, irányított propagandatevékenységet folytattak. Sikeresen beemelték például az eszköztárukba a Pepe-meme-et és a kampány mascotjává alakították a mém készítőjének határozott ellenére is – önálló identitást, politikai manifesztót és politikailag aktivizáló agendát adtak a hagyományos social mediából kiszorulóknak.

A végleges választási eredmények és a hozzá tartozó demográfiai adatok még csak most kezdenek érkezni, de az már biztosra vehető, hogy egy új kommunikációs világrend kezd kialakulni: a hangos kisebbség ellenében a néma többség. A némaság viszont itt nem a csoport kommunikációképtelenségére utal: a hatalmas véleménykülönbség, és a szükségszerűtlenül agresszív hang miatt egyszerűen minimálisra csökkent a két tábor között a kommunikáció – amelyet egyesek hibásan totális, ideológiai győzelemnek fordíthattak; valójában viszont csak egy mesterségesen, erőszakkal kiürített teret, egy véleménygettót hoztak létre.

A kommunikáció formátumában is fordulat állt be: hosszú, esszéista csatározások egyszerű képes adok-kapokra cserélődtek, mémekben megfogalmazott üzenetekké, printscreenekre írt visszavágásokká változtak: s az esetek nagyon-nagy részében ezek csak érintőlegesen kerülnek át a másik oldal felületeire; csak a lokális, a csoport által használt social médiumon élnek – a közös hangot erősítve.

A elnökválasztás hajnali részeredményeinek ismeretében az idő előrehaladtával a tévéközvetítéseken, és a social médiában is az őszinte döbbenet látszott a demokrata-szimpatizánsokon: egyszerűen nem értették, hogy az ő szájuk íze szerint működő social médiájukban látott képben mi okozta a torzulást; a safe space-ekké redukálódott, személyre szabott, kompatibilist véleményt közvetítő virtuális streamjükön kívülről honnan jöhetett ez a nagyon is valóságos, de ismeretlen tömeg, amely nem a „kötelező irányt” vallja.

A választás lecsengésével az erőviszonyokban és a hátországokban erős változás várható: a reakció tovább fortyog. A social média kettészakadt: a politically correct mainstream mellé felnőtt egy underground, bevállaltan nem politically correct ellenmédia is. Lehet nem tudomást venni a másik oldalról, lehet mesterséges, digitális falakat építeni a saját véleményünkkel egyező csoportok és saját virtuális világunk köré – de a saját csoportunkban meglévő látszólagos integritás és véleményegység mögé nem lehet már optimistán tömeget képzelni: meg is kell bizonyosodni róla, hogy vélt politikai és véleményvezéri súlyunk a valóságban is megáll-e: nem csak a virtuális homokozónkban működik.

A felfokozott idegállapotok lenyugtatására és felkorbácsolt indulatok kezelésére, valamint az ellenoldalnak a hurráoptimizmusra és a túl nagy örömre figyelmeztetésül álljon itt a Wait but Why írójának, Tim Urbannak cikke, melynek címe: it’s going to be okay.

Reméljük, hogy a valóságban is minden rendben lesz.

Kardos Bálint

update (2016-11-13) Sam Wang delivered: