Ők hárman (tőlem jobbra meg balra) a Marsra akarnak menni. És ott maradni. Itt vagyunk együtt ezekkel az emberekkel, főzik a vacsorájukat, kanalazzák a marspörköltet. Aztán kimegyünk vörös, Mars-szerű terepre az ATV-vel, robogunk együtt, nekem a múlt, már jártam itt, nincs hova tovább, nekik a jövő, erre készülnek.
A Mars Desert Research Stationön vagyunk, Utahban. Nekik ez csak egy állomás, mennek tovább, találkoznak, utaznak, készülnek, nem az egyetemre, nem munkára, hanem a Marsra. Egy másik életre. Ez a főfoglalkozásuk. A Mars One kiválasztott százához tartoznak. Nem biztos, hogy benne lesznek a legénységben, még az sem biztos, hogy lesz legénység -- csak ha összegyűl a pénz, de még ha csak a pénz lenne a baj, Elon Musk sem tud a Marsra menni egyelőre, pedig neki van.
Nem öngyilkosjelöltek, nem bűnözők, nem a halálra készülnek. Olyanok, mint bármelyik diák az egyetemen. Kicsit elszántabban keresik a kalandot. És ugyanúgy tanulnak. Évek óta, és még éveken át tart a felkészítésük. Ismerik a jövőbeli űrhajó szerkezetét. Tudják, mit kell tenni, ha napkitörés van. Nem rohamosztagos sisakban járnak SFconokra, nem az Ezeréves Sólyom makettjével alszanak, hanem egy még nem létező űrhajó és lakóegység mentális térképével. Politológiát tanulnak, mint mondják, hogy ha eljön az ideje, vezethessék a kolóniát, és hogy tudják, milyen politikai döntés merre vezethet. Kolóniában gondolkodnak, nem legénységben. Bíznak, gyermeki naivsággal bíznak a Mars One vezetőiben, akik előkészítik nekik a terepet: leszállnak az űrhajók a Marson, leszállnak a gépek, melyek oxigént és vizet állítanak elő abból, amit a felszínen találnak, és egy évig csendben, ott, azon a másik bolygón dolgoznak, és gyártják az oxigént és gyűjtik a vizet, hogy ha leszállnak majd az emberek is, már legyen mivel elkezdeni. Ha valami gond van közben, új gépeket küldenek, és kivárják az egy év problémamentes működést.
Egyikük azt mondja, anyukája aggódik érte, kisfiam, ne csináld. Állj meg, a vesztedbe rohansz! És anyukája titkon reméli, hogy nem válogatják be a szerencsések közé.
Az indulásig még legalább tíz év telik el. Az egyikükhöz egy válogatáson odahajolt egy idősebb jelentkező: mi az, már gyerekeket is felvesznek űrhajósnak?
De nem, az űrhajósok már nem gyerekek. Akik elstartolnak, azok tíz évvel idősebbek lesznek. Vagy még többel. A felkészülést most kell megkezdeni. Az Életre hat éves korban már készítjük a gyerekeinket, a kiválaszottakkal is korán kell kezeni, mert nekik más lesz az az élet.
Ők hárman, és még kilencvenheten, itt járnak közöttünk, de gondolatban egy másik világba készülnek. Ők már a Földön marslakók. A jövőből.

Tegnap szürreálisabbnál szürreálisabb események követték egymást: reggel még Debrecenben ültünk a Médiastafétán (a hazai és erdélyi média tanszékek éves talákozóján, eszmecseréjén), mikor jöttek a hírek a Népszabadságról, ám erről akkor és ott nem folytattunk diskurzust. Még a debreceni vasútállomáson felhívták Hammer Ferencet a TV2-től, hogy nem nyilatkozna-e nekik a Népszabadsággal történtekről. De mindez még nem is botránkoztatott meg annyira, mint két tegnap elhangzott mondat. Az egyiktől az undor fogott el, a másik csak egyszerűen elkeserített. Lássuk őket sorrendben és a kettőt egy esemény kontextusában, mint a magyar közállapotok és lélekállapotok tükörképeként szemléljük:

Németh Szilárd, a Fidesz alelnöke így nyilatkozott: „Szerintem már épp itt volt az ideje, hogy bezárjon a Népszabadság váratlanul, nekem ez a szerény véleményem.”

Egy 8 éves kisfiú a Kossuth téri szombat esti tüntetésen ezt kiabálta: „Orbán takarodj! Dögölj is meg!”

Fotó : Csoszó Gabriella / FreeDoc

 Nagyon nincs rendben ez az ország. A legszomorúbb pedig az, hogy lassan ezzel minden nap szembesülnünk kell. A társadalom ingerküszöbét azonban lenyomták mínuszba, ma már nem igazán érint meg minket, ha a kormány önmaga alkotta jogszabályokat tekint nem létezőnek, ha egy alaptörvénymódosítás semmi erőfeszítésbe nem kerül, ráadásul a társadalmi támogatottsága 100 százalékosan megkérdőjelezhető. Ha az ország legnagyobb ellenzéki lapcsoportját puccsolják meg, és hoznak újságírókat képtelen helyzetbe, ha a sajtószabadságot egyre inkább csak illuzórikus tévelygésnek és judeobolsevik értelmiségi fétisnek tekintik (a judeobolsevik szókapcsolatot ma ismertem meg a fideszes és szélsőjobbos kommenteket olvasván). De persze a látszatot fenntartják. A nép akaratát figyeljük, mi mentjük meg a pusztulástól és az idegenektől – mondják onnan fentről.

Csupán az elmúlt egy hét fejleményei okot adtak volna olyan társadalmi ellenállásra, amire már rég nem volt példa. Példátlan az a fajta pofátlan demokráciaromboló tevékenység is, ami fokozatot váltott a népszavazással. Ám mégsem vonulunk több tízezren, netán százezren az utcákon, nem bojkottálunk bojkottálást érdemlő eseményeket, nem sztrájkolunk, nem szólunk, nem merünk szólni. És ez nem több, mint egyszerű feljogosító gesztus a Fidesznek. Feljogosítjuk a hatalmat, hogy még gátlástalanabbul törje le a maroknyi ellenállást, még gátlástalanabbul lépjen át határokat, még gátlástalanabbul rombolja a puszta földig a demokráciát.

Az elmúlt lassan hat év (vagy ki tudja mennyi) felhalmozódó frusztrációja és önmagunk szembeköpése, a tiltakozás szinte teljes hiánya és egy apátiába és apolitikus attitűdbe süppedt nép most nem csak egy online és egy print újságot veszített el. (De miért is ne lenne igaza a vehemensen kommentelő és kárörvendő jobboldali tömegeknek? Hiszen miért ne lenne jó, ha a Magyar Hírlapból, a Magyar Időkből, a TV2-ből, a 888-ból és a feledhetetlen, de a minőségi sorrendből egyáltalán nem kilógó Lokálból tudnánk csak tájékozódni?)

Fotó : Csoszó Gabriella / FreeDoc

Itt nem is a politikai és ideológiai elköteleződésekről és adott print vagy online újság párthűségéről kell beszélnünk. Hiszen alapvetően nem is arról van szó már egy ideje, hogy konkrét ellenzéki vagy önmagukat ellenzékinek csúfoló pártok hátterét erősítik bizonyos lapok. Mivel az a kevés, még viszonylag vagy teljesen függetlennek mondható sajtótermék nem pártok szócsövének szolgál, hanem próbálja számon kérni a számon kérhetetlen hatalmat, felderíteni a visszaéléseket, véleményt alkotni a hazai demokrácia hiányosságairól, az egyre terjedő populizmusról, fasisztoid beállítódásokról és a propaganda agymosásának ellenében kísérel meg felszólalni és a tényeket tényként tálalni. Netán egy kis kultúrát és színvonalat is csempészni a hétköznapokba.

Nem precedens nélküli az Orbán-érában bizonyos újságok valóban szakmai és független működésének ellehetetlenítése, és félelmetesen erős a párhuzam a korábbi origo vs. Lázár, valamint a jelenlegi Népszabadság vs. Rogán ütközések között. Ma nem éri meg lebuktatni a vezető politikusokat, mivel akkor annak a veszélye fenyeget, hogy a nagy veszteséget felhalmozó lapokat a tulajdonos önszántából megszünteti nulla politikai nyomás és helyezkedés nélkül. Nyilván. Viszont itt sokkal durvább dolgok történnek: előzetes egyeztetések, a szerkesztőség felkészítése nélkül, az újságírók becsületének semmibevételével egyik napról a másikra megszüntetnek egy országos lapcsoportot. Lehetetlennek tűnik, hogy ne a hatalom szólt volna közbe. Egyrészt felháborító a népszabis újságírókkal szemben, másrészt általában véve az újságírókkal szemben és tágabb értelemben a sajtószabadság szempontjából, a másik oldalról pedig az olvasókkal szemben, akik így, főleg vidéken a nem csak propagandával operáló tájékoztatás lehetőségétől lettek megfosztva.

Az orbáni médiabirodalom gyarapszik, hódít mindenfelé a dilettantizmus és színvonaltalan anyázás és a másikra mutogatás. Nem szabadna hagyni, hogy ennyire kicsavarják a kezünkből az információhoz és a tájékozódáshoz való jogunkat. Éljen a nép szabadsága. És kitartást, bátorságot a Népszabadság újságíróinak, és az összes még nem Fidesz-csápok foglya lapnak!

Iváncsics Bernát írása.

Szűk egy évvel ezelőtt, a Columbia Egyetem újságíró iskolájának kezdő adatújságírás szakos hallgatójaként elkezdtem napi szinten követni azt a már hónapok óta zajló politikai médiaperformanszt, amely az Egyesült Államok elnökválasztási (és előválasztási) kampányának nemzetközi szinten is ismert velejárója. A kampány médiája és a média kampánya (performansz) közötti – mára néha alig észrevehető – különbség fontos: a két nagy párt, a Republikánus és Demokrata pártok által többmillió dollárért üzemeltetett kampánygépezetek médiairodái és a pártsemleges amerikai nemzeti sajtó egymástól függetlenül, ha nem is teljesen aszinkronban működik. Magyar újságíróként New Yorkban engem az utóbbi foglalkoztatott. Az elmúlt időszakban volt alkalmam az amerikai nemzeti média Washington-New York tengelyének földrajzi és intézményi közepén állni, és annak működését megfigyelni.

Amikor 2015 tavaszán amerikai politikusok – jellemzően képviselők, szenátorok és egyéb tisztségviselők, illetve egy ismert milliárdos ingatlanvállalkozó – egymás után léptek hivatalosan is versenybe a Fehér Házért, még nem lehetett tudni, hogy hangvételét és botrányait tekintve a mostani kampány más lesz, mint a legtöbb elnökválasztási rituálé az utóbbi évtizedekben. Sok politikatudományi és médiaelméleti paradigmát felborított, és sok kliséként kezelt megállapítást hazudtolt meg egy sor esemény, nyilatkozat, fordulat és botrány, amelyek nyilvánossága és napi evidenciája korábban elképzelhetetlen volt. A riporteri munka professzionális eszköztárát és szerkesztői döntések hagyományait kellett és kell ma is folyamatosan újraértékelni, hogy egy hagyományosnak indult politikai eseménysorozaton a nemzeti sajtó az Egyesült Államok történelmének legpopulistább és – ironikus módon – legkevésbé populáris elnökjelöltjeinek nemzeti és nemzetközi nyilvánosságát és kritikáját biztosítani tudja.

Az alábbi cikk a New York-i Columbia Egyetem statisztika, politológia és újságírás tanszékeinek mesterszakos hallgatóiból összeverődött kutatócsoport néhány napos villámkutatásának néhány eredményére és meglátására épül, valamint azokra reflektál. Amit itt „villámkutatásnak” hívok, az a valóságban a Szilícium Völgy intézményeiből örökölt és mára számos technológiai cég és technológiakutató intézmény kedvelt zsánere, egy hackathon formájában zajlott. Kutatócsoportunk egy adathalmazt kapott, amely a 2016 tavaszán még versenyben lévő összes elnökjelölt összes közösségi média publikációját ill. azok metaadatait tartalmazta, valamint kampányaik összes, elnöki nevezésüktől számított írott sajtónyilatkozatát is magában foglalta. A kutatás során elemezhető változókat határoztunk meg, Python programnyelven az nltk („natural language tool kit”) csomag segítségével többek között Facebook és Twitter posztok szövegeit elemeztük és végül egy specifikusan adatkezelő programnyelv, az R vizuális kiegészítő szoftverével (R Shiny) grafikonon ábrázoltuk az ábrázolható összefüggéseket. Kutatási eredményeink egyetemi szintű előadásain túl az Egyesült Államok egyik meghatározó médiakritikai folyóiratában, a Columbia Journalism Review oldalain is megjelent. A továbbiakban az eredeti, angol nyelven írott cikk magyarra fordított kivonata olvasható.

A 2016-os választási ciklus az egyik legköltségesebb és talán az egyik legkiszámíthatatlanabb is volt eddig az Egyesült Államok politikai közelmúltjának történetében. Kampánypénzek áttekinthetetlen hálója, véleménykutatási adatok megtévesztő statisztikái, valamint a populista és független elnökjelöltekre eső, becslések szerint aránytalanul intenzív médiafigyelem (vagy annak teljes hiánya) a politikai véleménykutatókat és véleményformálókat egyaránt megdöbbentette.

A közösségi médiában zajló véleménynyilvánítás és publikált tartalom (melynek nagy része nem is szöveges, hanem képi, lásd: videók, gifek, fotók) egészen mostanáig nem vált komoly kutatás tárgyává, hiszen ez a közeg ahhoz túl zajos, túlságosan gyorsan változó és nehezen követhető. Még a szöveges tartalom is ellenál a kutatáshoz szükséges standardizációnak, mivel a szleng és a populáris közbeszéd nehezen alakítható át kutatható anyaggá. Ugyanakkor ennek a médiaközegnek éppen ez a mozgalmassága és megfoghatatlansága az a meghatározó eleme, amellyel a politikai véleménykutatással szemben előnyt élvezhet, például ha a szavazók hangulatát és preferenciáját akarjuk megragadni.

Az olyan nehezen definiálható tulajdonságok, mint a népszerűség, a „viralitás” vagy egy híresség nevének ismertsége nagyjából kiszámolható a követők, lájkok és megosztások számából. Ha egy közszereplő közösségi média profiljához és annak követőinek posztjaihoz földrajzi (geo-)adatok is társulnak, az még több információt nyújthat. Twitteren és Instagramon ezek az adatok publikusak vagy legalábbis könnyen hozzáférhetők. A probléma sokszor az, hogy e két felülettel meg is áll a sor. Velük szemben például a Facebook titoktartóbb: csak vonakodva bocsát ki elemezhető adatokat, és nyilvános hozzáférést sem enged az adatbázisaihoz – ellentétben a Twitterrel, amelynek adatai szisztematikus formában lehívhatók a publikus API („application programming interface”, magyarul: alkalmazásprogramozási felület) oldalán keresztül. A szisztematikus adatrögzítés az olyan social asset management (SAM, nyersfordításban: „közösségi adatbirtok kezelés”) elveire épülő alkalmazásokat is lehetővé tesz, mint a kanadai SAM Desk és a New York-i Dataminr, amelyek ma már a legnagyobb médiavállalatok irodáiban segítik az újságírók munkáját a közösségi médián futótűzként terjedő hírek és szemtanúk által rögzített fotók, videók és kommentek levadászásában.

A másik probléma pedig az, hogy ahol nyerünk is némi adatot a közösségi média felületeiről, a kutatások megállnak a lájkok és követők számolgatásának szintjén. Tény, hogy találhatunk pár koncentráltabb kutatást újságíróktól (többek között a viszonylag pontos statisztikai becsléseiről híres politikai újságírói oldal, a fivethirtyeight.com, valamint a magyarázó-elemző cikkeiről ismert vox.com oldalain), amelyek felhasználók közösségi média viselkedését célozzák még és azokból vonnak le következtetést például a lehetséges szavazók és azok preferenciáira vonatkozóan. Ám ugyanezek a kutatások többnyire meg is akadnak egyetlen változó (követők száma, követők földrajzi elhelyezkedése) kutatásánál, miközben beismerik elemzésük nyilvánvaló fogyatékosságait.

Tény, hogy a közösségi média alapján nem tudjuk sem az előválasztások, sem az élesben zajló elnökválasztás kimenetelét megjósolni. De a szisztematikusan kinyert adatok és metaadatok alapján új eszközöket nyerhetünk arra, hogy a jelöltekről pontosabb képet kapjunk: hogy megállapítsuk, hogyan használják fel céljaik elérésére a közösségi média nyújtotta lehetőségeket, és hogy követőik és rajongóik (vagy éppen utálóik) hogyan reagálnak az elnökjelöltek megnyilvánulásaira.

Kutatócsoportunk egyik kiindulópontja annak vizsgálata volt, hogy például aktív Twitter-használatuk során a jelöltek milyen sűrűen hangoztatják politikai krédójukat. Az analízishez különálló „szótárakat” készítettünk, amelyek a tematikus politikai ígéretekhez tartozó kategóriákat, mint például oktatás, munka, külpolitika, és azok kulcsszóit tartalmazta. Az egyik meghatározó észrevételünk az volt, hogy az elnökségre pályázó politikusok többnyire akkor politizálnak közösségi médián, ha valaki felszólítja őket rá, például egy interjú, egy elnökválasztási vita, vagy egy élő politikai esemény során. Több esetben egymást provokálják, és a policy-tartalmú hozzászólásaik nagy része az ellenfeleik negatív hozzászólásaira adott válasz. A Twitteres megnyilatkozások legnagyobb része azonban reklámcélokat szolgál: mint pl. amikor Ted Cruz, John Kasich és Jeb Bush Twitteren hirdet adománygyűjtő partikat és további kampányadományokért könyörög.

Az alábbi grafikonon Donald Trump munkáltatással kapcsolatos hozzászólásainak időbeli eloszlásait mutatja. Trump legtöbb ezzel a témával összefüggő közösségi média megnyilatkozása (a két legmagasabb kék pötty) éppen két, sokak által követett elnökválasztási vitájának napjára és azt követő éjszakájára esett (Augusztus 7 és Október 28, 2015). Mindkét estén Trump dominált a viták során, és mindkét napon öt olyan Twitter posztja is volt, ahol a saját szereplését és az ott adott válaszait kommentálta (ő maga utólag, vagy a kampányirodájából valaki). Mindez csak azt mutatja, hogy közvetett példát ugyan találunk közösségi médián zajló politikai elmélkedésre, de azok is ritkák, ráadásul főként klasszikus médiaesemények nyomán és azok hatására jelennek meg.

Más változókkal azt vizsgáltuk, hogy a közösségi média posztok időbeli eloszlása és a hozzájuk tartozó mindig aktuális követők száma között van-e összefüggés, azaz az egyre bővülő követői kör eredményez-e ezzel arányos növekedést egy elnökjelölt posztjainak lájkolói és megosztói számában. Egy ilyen összefüggés arra világíthat rá, hogy az előválasztások során oly fontos népszerűség és önbizalom visszakövethető-e egy sikeresen felépített közösségi média kampányon keresztül. Újságírók itt feltehetik a kérdést, hogy egy jelölt posztjának sikere követőinek nagy számának köszönhető-e, vagy hozzászólásával csak sikerült rátapintania egy olyan népszerű (vagy éppen botránykeltő) gondolatra, amelynek későbbi megosztottsága messze túlmutat a követői bázis alapján feltételezhető mértéknél.

Ám egy rövid szúrópróba is elég volt ahhoz, hogy ezzel kapcsolatban a várttal ellentétes következtetésekre jussunk. Az alábbi ábra Ted Cruz legnépszerűbb (legmegosztottabb és legtöbbet kommentált) posztjait ábrázolja egy időrendi tengelyen, és világosan megmutatja, hogy a legnépszerűbb posztok (legnagyobb körök) időrendben akkor publikálódtak, amikor a mai több mint egymillió követőjének csak töredékével büszkélkedhetett a texasi politikus.

Ez csupán két példa, és ezeken túl számos további lehetőség van arra, hogy a közösségi médiából kinyerhető (még ha sokszor erősen limitált) adatokat kreatívan felhasználva hasznos következtetéseket vonjunk le a politikai kampányok kimenetelével kapcsolatban. Az egyik fontos következtetés az, hogy egy sikeres közösségi média jelenlét szorosan összefügg a hagyomány médiában való szerepléssel, akár úgy, hogy a klasszikus médiaesemények népszerűségére építve formálja kampányát egy jelölt Twitteren, akár úgy, hogy egy Facebook poszt vonja magára az értékes, millió dolláros percekben mérhető sajtófigyelmet.

A közösségi média nemcsak élő adatfolyamok fontos forrása, hanem történelmi lenyomat is, amelyek egy jellemzően impulzív és változatos folyamatnak, az amerikai politikai kampánynak fordulatait is rögzíti. Ez a hosszmetszeti kutatási lehetőség, amely az élőben születő adatok jellemzője, nagy előny a véleménykutatók nehézkes és pillanatnyi tulajdonságokat rögzítő módszerével szemben. Némi kreativitással és tudatos kutatással újságírók is sokat meríthetnek belőle.

Kocsis Andrea írása

Pár napon belül kezdek egy mesterszakot Cambridge-ben. Nem pusztán arrogancia, ha azt mondom, nem volt olyan nehéz bekerülni. Elmagyarázom, miért. Először is, azt kell látni, hogy a csúcsegyetemek világa nem a Roxfort. Nem egy távoli álom, hanem a megtapasztalható valóság, ahova simán felvételt lehet nyerni egy jól kidolgozott munkatervvel. Azonban a felvételi levél nem hullik be magától a kéményen. De akkor mi kell egy graduális vagy posztgraduális felvételihez? Mindenekelőtt idő és türelem. Hirtelen felindulásból felejtős az egész, mert nagyon alaposan elő kell készíteni egy ilyen fejesugrást.

Igazából már a BA első éveiben érdemes nekiállni az önéletrajz bővítésének. Mivel kutatásközpontú egyetemekről van szó, a CV csinosítása több szempontból is áldásos. Amellett, hogy a konferenciák és publikációk látványosan néznek ki egymás alatt a papíron, gyakorlatot is kapsz általuk, így nem fogsz megrémülni, ha improvizálnod kell egy kutatási tervet, vagy ha az interjún feltesznek egy csúnya keresztkérdést. Emiatt ajánlatos feliratkozni különféle levelezőlistákra és csoportokba, ahol mindig látni az aktuális konferencia-felhívásokat, leginkább a külföldieket. Majd szégyentelenül jelentkezni a legtöbbre. Arra is, amihez még nem sokat konyítasz, csak érdekel. Az egyetem elején még úgysem tudod pontosan, mit akarsz majd a doktorin kutatni. Valószínűleg ezek a kezdeti munkák visszaolvashatatlanul rosszak lesznek. De ez nem baj, a következő és a rákövetkező már jobb lesz, és pár év múlva rutinból látod meg minden szembejövő problémában a kutatási kérdést – és választod ki hozzá az megfelelő módszertant.

Ott tartunk tehát, hogy van tudományos érdeklődésed, amit CV-vel bizonyítani is tudsz, végeztél már kutatást, nem vagy benne túl rossz, és kitalálod, hogy elitegyetemre mész. Azt ajánlom, legalább egy évvel korábban szülessen meg ez a gondolat. Kezdd el keresni, mi a legmegfelelőbb program a számodra. Ne egyetemet válassz, hanem szakot. Mesterszinten már nagyon precízen ki lehet sakkozni, pontosan mi áll az érdeklődési köreid metszéspontjában, és általában ezekre mindig van egy pontosan illeszkedő szak valahol a világban. A magam részéről gyermekkori álomként megszállottan Oxfordba akartam jelentkezni, de egyszerűen nem csigáztak fel a szakirányok, és nem is éreztem magam rájuk alkalmasnak. A barátnőm csábítására kezdtem el – nagy duzzogva – böngészni Cambridge honlapját, így talált szíven a szerelemprogram. Minden addigi tanulmányom, minden kutatásom, minden gondolatom abban az egy szakban fonódott egybe. Ez volt a válasz az összes, valaha feltett „mégis mit fogsz mindezzel kezdeni?” kérdésre. Ha ez a szak férfi lenne, hozzámennék.

Tehát megvan az álomszak, amibe illeszkedsz is, és amibe szenvedélyesen szerelmes vagy. Akkor most találd ki, mit fogsz kutatni és hogyan. De nagyon gyorsan és nagyon pontosan. A kutatási terv összeállítása a legfontosabb, ugyanis ez az útleveled. A titok az, hogy van egy nem hivatalos felvételi kör a hivatalos felvételiprocedúra előtt. Mégpedig a leendő témavezető meggyőzése. A ki nem mondott szabály szerint, ha a témavezetőt meggyőződ róla, hogy elvállaljon téged, akkor ő már megküzd érted a felvételi bizottság előtt. Persze, ha a többi akadályt is simán veszed. Gondolok itt a diplomázásra, a nyelvvizsgára és a összes változó feltételre, amit követelhetnek tőled. Tehát végig kell bogarászni a választott program oktatóit, és kigondolni, kihez passzolna legjobban nemcsak a témád, hanem a személyiséged is. Majd venni egy nagy levegőt, és nagyjából egy évvel korábban elküldeni neki a kutatási terved. Itt áll vagy bukik a buli. Akkor se ijedj meg, ha elsőre változtatást javasol. Ilyenkor bizonyítsd, hogy képes vagy átdolgozni és hallgatni a tanácsaira, majd küldd újra. Akkor se rémülj halálra, ha elutasít, hanem inkább hátrálj vissza pár lépést, és nézd meg, hol hibáztál. Ha pedig elfogadják, légy nagyon boldog, mert innentől bizonyos, hogy alkalmas vagy, és akarnak téged. Ami ezután jön az egy évnyi agyat tépő bürokrácia, amit nem szabad feladni. Az online felvételit a témavezető visszaigazolása után azonnal el kell kezdeni, mert bírhatatlanul sok esszét kérnek, és mindegyik tétje az ösztöndíj.

Ez a krízis pont. A pénz. Az alaptézis, hogy az angliai felsőoktatás kifizethetetlenül drága. A BA-soknak és az első mesterdiplomájukat szerzőknek kézenfekvő a brit diákhitel, amitől nem kell tartani. Tömören összefoglalva, ha hazajössz, úgysem keresel annyit, hogy vissza kelljen fizetned, ha kint maradsz, akkor pedig úgyis vissza tudod. Diplomagyűjtő függőségem miatt én bezzeg nem vehettem fel a hitelt, így elég hamar ösztöndíj-vadászatba kezdtem. Fontos tudni, hogy az ösztöndíjak határideje általában hónapokkal korábban lejár, mint a felvételi, ezért nem szabad bealudni, résen kell lenni. A szomorú valóság az, hogy egyszerűbb PhD-t finanszíroztatni, mint mesterdiplomát, de a helyzet nem reménytelen. Nem vicc, van ösztöndíj még fűszerkereskedők lányaira is kiírva. Én egy 2007-es archivált oldalon találtam meg egy idén nem reklámozott, ám rám passzoló ösztöndíjat. Írtam ez ügyben a régész tanszékemnek, akik tovább irányítottak, majd még tovább, és a legvégén az asztronómia tanszék jelzett vissza, hogy örömmel értesítenek. Egyikünk olyan ösztöndíjat nyert el, amire szerinte nem is pályázott. A barátnőm ennél is messzebbre ment. Félelem nélkül tweetelt rá #SkypeCrashing hashtaggel a Skype elnökére, továbbá kutatókra, lordokra, és még Facebook-üzenetet is írt a vonatkozó államtitkárnak. Mivel a kutatása sok ember életét tenné könnyebbé, jelenleg a közösségi finanszírozási kampánya is sikerrel fut.

Mindezt felesleges, sőt, hiba egyedül végig szenvedni. Képtelen lettem volna teljesíteni a felvételit, ha nincs mellettem az említett tanulócsapatom. Hárman együtt szaladtunk neki a felvételinek, aminek három offer lett a vége. Vannak akadályok, amiket könnyebb együtt venni. Az egyikünknek mesébe illő angolja volt és Cambridge-i alapszakos tapasztalata, én adtam bele a projekt menedzsmentet, a harmadikunk pedig még a legeldugottabb pályázatot is megtalálta. De ennél is fontosabb, hogy ez egy folyamatos, egy éven át tartó stressz, amivel együtt kelsz és fekszel. Ráadásul nem traktálhatsz vele mindenkit a környezetedben, mert szimplán belebolondulnak. Viszont ha van tanulócsoportod, akkor mindig van egy balek, aki elolvassa az esszéid, interjúsat játszik veled, vagy szimplán megmondja, ha éppen hülye vagy. Részemről ez odáig fajult, hogy már gyorsabban válaszolok a barátnőm kutatási témájára érkező kérdésekre, mint a sajátjaimra. A lelki támogatás pedig pótolhatatlan: az „Attól félek, elbukom” című visszatérő nótától a „Jó ég, nem fogok beférni a bőröndömbe”-krízisig mindenre büntetlenül rögtönözhető egy konferencia-beszélgetés.

A bónusz titkom pedig a listaírás. Mivel hónapokig kell hömpölygetni egy ilyen felvételit a bürokrácia sötét folyóiban, fejben tartani a részleteket veszteséges, és nem is hatékony. Magam és társaim részére is vizualizáltam folyamatábrán minden határidőt, opciót és eshetőséget, amivel számolnunk kell az anyagiaktól a lakhatásig terjedően. Tehát összességében szenvedélyesen akarni kell, következetesnek, kitartónak és alaposnak lenni, illetve nem szabad hagyni, hogy a kételkedők és rosszakarók – lesznek bőven – elbátortalanítsanak. Számomra a legfontosabb tanulsága az egész Cambridge-i felvételinek mégis az volt, hogy egyedül nem megy.

Itt van tehát az Identitárius Egyetemisták Szövetségének példája. Ezek a helyes, olykor hipszter külsőt öltő, szép kis öltönyökben mutatkozó fiatal férfiak kedves bemutatkozó videójukban a magyar nemzet lelkes konzervatív hőseinek mutatják be magukat. Büszke hazafiaknak, akik – amúgy – a gyakorlatban is helytállnak nézeteikért: pár hónapja karjukat lendítve üvöltöttek a Trefort-kertben, ahol néhány tucat LMBTQ aktivista póbált meg békés flashmobot szervezni, tekintbe véve, hogy a Könyvtár Klub egyik vidám munkatársa kiutasított egy – hah! – leszbikus párt, hogy azok ott ne csókolják meg egymást, hiszen ilyesféle dolgokra csak a heteroszexuális többségnek nyílik módja. A csókok és mosolyok finom és békésen megoldott flashbomját kívánta megzavarni néhány, magát konzervatívnak vélő egyetemista.

(Forrás: ELTE Online)

Holott csak neonácik voltak.

A mozgalom zászlójában látható nyíl nem pusztán a magyar nyilaskeresztes mozgalomra utal, ellenben a Tiwaz-Rune ikont használta Hitlerjugend, az SA, végül a Waffen SS „Január 30.”-divíziója is. Ennyit az Identitisz fennkölten hirdetett konzervativizmusáról, és büszke magyarságáról.

Miféle szerencsétlen alakok ezek, édes istenem. Ott álltak számos szép lány mellett, üvöltöttek velük, s közben bámultak, hogy lám, ezeknél nincs esélyünk. Filmet forgatnak arról, hogy büszkék és bátrak ők, s nem elég, hogy Szálasi Ferencra utalnak, hanem ők maguk az SS hirdetőtáblái. Konzervatívok lennének? Magyar konzervatívok? Bárcsak azok lennének. Beszélnének, írnának Dessewffy Aurélról vagy Emilről, Asbóth Jánosról, Szekfü Gyuláról, Apponyi Györgyről, Teleki Pálról. De erről szó sincsen. Ehelyett a Pax Hungarica nyilas mozgalom rendezvényeit látogatják, vagy éppen Daniel Friberget, A jobboldal visszatér – A valódi ellenzék kézikönyve című mű szerzőjét hívják meg, hallgatják leesett állal. És megtanulták, hogy miként kell elválasztaniuk a szép szőke hajukat, hogy miként kell öltönyt viselni, és fenyegetően nézni a kamerába. És nagyon önfegyelmezettnek látszani, vagy annak lenni. És szert tettek egy, az SS által is használt ikonra, amely a nyilaskeresztes mozgalomra is utal. Szegények.

Komolyan azt kívánom, hogy sikerüljön nekik az életük, s ezt szerencsétlen epizódot csak elfelejtik majd: ha dolgozni fognak végre, tényleg Magyarországon fognak élni, a valóságban, és nem a fantáziájukban.

Ha valaki az országgyűlési képviselők vagyonnyilatkozatait vizsgálja, leginkább eltusolások után kutat, és arról ritkán esik a nyilvánosság előtt szó  – legalábbis a mostanában közölt cikkek szerintem erre nem fektettek kellő hangsúlyt –, hogy formailag hogyan töltik ki az adatlapokat.

Mint a Direk36 projektjében résztvevő feltöltő (digitális adatbázisba való feltöltése a scannelt anyagok alapján kinyert adatoknak), a hajam égnek áll attól, hogy a nyilatkozatok több mint a fele átláthatatlan, gyakori elírások tarkítják (akár egy márkanév helytelen írásáról, akár összecsúszott betűkről van szó), sok esetben azt tükrözik, hogy a kitöltő képtelen értelmezni, mit is várnak el tőle, és képtelen évről-évre következetesen kitölteni. Ami egyik évben még fontos, a másikban már nem, az egyik évben még szerepel egy ingatlan, de a másikban már nem (és nem, nem feltétlenül azért, mert már nem képez tulajdont), a gyerekek nevét hol feltüntetik, hol nem, és még sorolhatnám.

De hoppá, hisz hát már én magam sem tudom, mikor mit csinálnak hülyén, mert az információk káoszában hol tudnám én normálisan nyomon követni a változásokat? Tényleg következetlenek, vagy csak havonta változik a tulajdon? Egyébként, tisztelet a kivételnek, mert van, aki a szerény negyven ingatlanját minden évben, azonos sorrendben, ugyanazokkal az adatokkal tünteti fel, és olyan is van, akinek olyan kevés a bevállalni valója, hogy csak úgy ragyogok az adatfelvitel gyorsasága közben. Ja, és hát olyan is előfordul, hogy valaki mindenáron minden részletet meg akar osztani.

Na de kérem, hogy is van az, hogy egy pályázat benyújtásánál – akár NKA, akár kutatói ösztöndíjpályázat (pl. az Új Nemzeti Kiválóság Program)  –  a legkisebb hibáért is hiánypótlást kérnek? Felszólítanak, hogy valami nem stimmel, miközben a parlamentben azok a képsivelők, akik elvileg engem képviselnek, képviselnek abban is, hogy nézzék már el, hogy ember vagyok, és néha elnézek valamit, képtelenek arra, hogy elvileg már az általános iskolában elsajátított állítólagos képességük alapján kitöltsenek tisztességgel egy nyomtatványt?

A szakiskolákban sokszor a csekkek kitöltését gyakoroltatják a diákokkal, mert hát, félretéve a szövegértelmezési gyakorlatokat és a globális és lineáris kohézió “feltérképezését”, muszáj, hogy legalább megpróbálják a magyar irodalom és nyelvtan tanárok felkészíteni a nebulókat arra, hogy egy számlát be tudjanak fizetni, vagy az erkölcsi bizonyítványt kérelmezni tudják a postán.

És nem, nem, nem, az elektronikus lehetőségeket ne is említsük, hisz úgy látszik a sok IBM és Lenovo szuperdrágaésokoslaptopok osztogatása mellett sem lehet elvárás az a parlament tájékán, hogy a képviselők elektronikusan töltsék ki vagyonnyilatkozataikat, pontosan oly módon, ahogy teszik azt társadalmunk polgárai közül oly sokan, amikor adóbevallásukat nyújtják be. Lehet, hogy digitális analfabéták? Pássz. Persze az is lehet, hogy azt gondolják, hogy ha kézzel töltik ki, és Direkt csúnyán írnak, akkor senki sem veszi majd a fáradtságot arra, hogy elemezze a leírt adatokat. Az is lehet, hogy a kitöltési útmutatóban /ha egyáltalán ilyen létezik/, csupán annyi szerepel, hogy: kérem, minél “átláthatatlanabbul” kitölteni tessék!

Wagner Sára írása

Nemrég zárult le az 1%-os kampányidőszak. A busásan fizetett közalkalmazott egyetemi oktató a tétnélküliség nyugalmával morfondírozhat, hogy idén állatmenhelyt, jogsegélyszervezetet vagy oktatási, netán kulturális intézményt boldogítson adófilléreivel.  Mígnem jön egy plakát vagy reklámfilm – és minden évben jön egy -- amitől a morfondírozó adóalany félrenyeli a falatot vagy elveszti egyensúlyát a mozgólépcsőn. Az, hogy ezt a rajongó lelkesültség vagy a közelítő agyvérzés okozza, persze nem teljesen mindegy.

Idén három kép formájában találkoztam a MAZSIHISZ 1%-os kampányával. Kettőn “A magyar zsidóság sokszínű” jelmondat állt: egy falra ragasztott kisebb matricán színes négyzetek és téglalapok közül képregénystílusban rajzolt szempárok kukucskáltak kíváncsian.

A Facebook hírfolyamban megjelenő reklám fotóillusztrációján pedig Raj Ráhel színes mintás tetejű flódnija volt látható.  Ezek a képek a sokszínűség fogalmát konkrétan, geometriai formák színeivel jelenítik meg, ezért a tartalmát nyitva hagyják. Ezt erősíti a popkultúra illetve a gasztronómia felhasználása is, nyitott, könnyen hozzáférhető, (cukrászdában) bárki számára fogyasztható, elemeiben akár sokakkal közös kultúrát villantva fel.

A harmadik kép, melynek jelmondata szerint a zsidóság nem a külsőségeken múlik, egy hirdetőoszlopon díszelgett plakátméretben. Ő volt az a félrenyelős.

A plakáton ezúttal színes grafika helyett fényképek szerepeltek, mégpedig az arc szemből és oldalról ábrázolt, az egészből kiemelt részei.  A plakát 4/5-ét betöltő fotókon a jól megfigyelhető tárgy betölti a teret. Tizenkét orr profilból, tizenkét szem szemből. Ezek (ál-)antropológiai fényképek, ismerősek is, csak nem a budapesti plakátokról, legalábbis nem mostanában. Ahogy az ismert viccben Kohn azért keresztelkedik ki egymás után két felekezetbe is, hogy akkor is legyen jó válasza, ha megkérdezik tőle, hogy “És azelőtt?” – én is kérdezhetem ezektől az orr- és szemfotóktól: És azelőtt? A kolonializmus, rassztudomány, eugenetika és nácizmus identitásképei, vagyis most vélhetően ezek idézetei. A képaláírás közben azt állítja, hogy a sokszínű identitás nem (ezeken) a külsőségeken múlik, és változik a változó világban.

Mit jelent a test képeivel, a testnek ezekkel a képeivel megszólítani a járókelőt?  Mit jelenthet az, hogy a plakátot ez a súlyosan terhelt – bár állítólag teljesen mellékes -- képi üzenet uralja? Nyilván célozhatja, amolyan Benettonos stílben, az előítéletekkel való szembesítést. Te, feltételezetten előítéletes néző, csak az orrokat vizslatod az összeesküvés-elméletedhez, pedig a zsidóság odabenn van a lélekben. Furcsa módon azonban a szlogen nem magát a leolvashatóságot aknázza alá, mert a rasszista szemében árulkodó testi jegyek alá a “zsidóság” szó kerül (különféle zsidók, nem pedig különféle emberek). Az 1%-os kampány célközönsége persze nem a derék szélsőjobboldali érzelmű adófizető, hanem maga az SMZs, azaz a Sokszínű Magyar Zsidóság arra ballagó példánya.  Számára plakátméretben van megjelenítve a rasszista tekintet által látott “zsidó”.  A Sokszínű Magyar Zsidó szabad idejében persze még sok mindennel foglalkozik, fogorvos és tornatanár, kutyás és operabarát, családon belüli erőszak áldozata, meleg vagy parlagfűallergiás, és ennek alapján sokféle szervezet pályázhat az ő 1%-ára. A plakát képi retorikája ebből a sokféleségből szólítja ki őt, az előítéletekkel, gyűlöletbeszéddel kapcsolatos, amúgy indokolt szorongást mozgósítva, az övéihez – a sokféleség szóbeli üzenete emellett kicsit súlytalan. Egy nagy, rohadó történelmi csomag átkötve kis színes szalaggal.

A plakát felvilágosító szerepe simán megbukik azon, hogy nincs a rasszizmussal kapcsolatos akár minimális konszenzus sem a mai magyar közbeszédben, és egy ilyen jellegű felmutató-idéző kép enélkül jó eséllyel belecsúszik abba, hogy irónia- és kritikamentesen pusztán az, ami. Sokféle zsidó mint sokféle kampós orr.  Jókora felelősség terheli azt, aki ezt a stratégiát választja. Csodás lenne, ha orrposzterek országa lehetnénk, és ezzel nem lenne az égvilágon semmi baj. Bár ott tartanánk.

Illusztrációk: a szerző felvételei

M.I.A. - Borders

A cikk első felében Beyoncé kőkemény politikai állásfoglalásáról írtam, ebben a részben ezt M.I.A. tudatosan felépített és nagyon okosan feldolgozott véleményéről teszem. 

Beyoncé-től eltérően M.I.A. mindig is a politikai témáiról volt ismert. Ami M.I.A. zenéjét egyértelműen politikaivá teszi az a feldolgozott témák politikai jellegéből fakad, de nem lehet ennyire egyszerűen körülírni az előadóművészt, hiszen sok más részlet is hozzátesz ahhoz a képhez, ahhoz az előadói karakterhez, amelyet M.I.A. megkonstruált. Multietnikus zenei stílusa globálisan és lokálisan egyszerre értékelhető és értelmezhető szólamai és megjelenése szintén hozzátesznek ehhez a képhez. De nem csak zenéjén keresztül politikai, hanem cselekedeteiben is, ahogy a médiát és a zeneipart kezeli. Mindeközben munkásságának középpontjában már majdnem tíz éve, az első albumától kezdve az aktív politikai állásfoglalás és véleménynyilvánítás, provokáció áll. Fontosnak tartja, hogy az éppen zajló társadalmi és kulturális folyamatoknak ne csak szemlélőj, hanem képviselője legyen, hogy legyen ő a hang, amely máshogy nem jutna el a nyugati társadalmak fülébe.

Sokszor a fejlődő országokat, az onnan származó kisebbségeket, az ő problémáikat mutatja be, erősen kritizálva a nyugati kultúra, főként Nagy-Britannia és az Egyesült Államok felsőbbrendűségét.

M.I.A., eredeti nevén Mathangi „Maya” Arulpragasam 1976-ban született Londonban, egy Sri Lanka-i, a tamil kisebbséghez tartozó bevándorlócsaládba. Mikor még kisbaba volt, visszaköltöztek Sri Lankára, ahol az apa a tamilok oldalán küzdött a kisebbségi csoport oldalán a polgárháborúban. A növekvő bizonytalanság, légicsapások, a túszejtések és a gyilkosságok a mindennapjaik részét képezték. A gerilla apát hátrahagyva menedékjogot kaptak és letelepedtek London egy multietnikus külkerületében, ahol a munkanélküliség és a drogozás aránya is magas volt. M.I.A. zenén keresztül tolmácsolt vallomásai éppen személyisége és a megélt tapasztalatok tükrében válnak hitelessé. Nem csoda tehát, hogy sokszor felbukkan alkotásaiban a menekülttéma, a kizárás és az ebből fakadó frusztráció, erőszak.

A Washington Post-nak adott interjújában elmondta, hogy az „igazi” politikai ráébredése, akkor volt mikor 9/11 után elkezdődött a más megjelölése, az általánosított befeketítés és elítélés, a kriminalizáció és a terroristának bélyegzés. Egy nagy csoport érzelmeit és gondolatait fejezi ki, a fejlődő országok embereit tudja képviselni, hiszen sok hasonló tapasztalaton osztozik velük. Célja mindig is a tudatosság felébresztése és egyáltalán a diskurzusok elindítása volt. Egy 2005-ös interjúban így nyilatkozott:

„There's so much confusion about what I stand for and what I'm saying that that's the whole point: there have to be discussions; there has to be people talking, and there has to be young people talking about politics if they want. They have to have a chance to hear different opinions. And that's really what it's about.”

Borders című száma könnyen olvasható úgy mint a határok és falak lebontása, vagy a minden menekült befogadása utáni vágy megtestesülése, mely azonban a felszínen lévő értelmezéseknél jóval komplexebb képet kíván rajzolni a mai kultúráról és az online világbeli viselkedésről. Nem csak a nagyon is aktuális menekültkrízisről énekel, hanem sokkal reflektívebb viszonyba helyezi az egész kontextust azzal, hogy minden felvetett gondolatnál, jelenségnél megkérdezi: "what's up wid dat?".

A maszkulin Idegen

Több kritikában is felmerült, hogy csak férfi menekültek szerepelnek a videóban. M.I.A. szándékosan hagyta ki őket, részben azért, hogy hangsúlyozza: a menekültek 61%-a férfi, ami eleve rámutat az erőltetett menekülés társadalmi nemi struktúrájára. Másrészt, ami még ennél is fontosabb: a nyugati média teljesen általánosítva és szetereotíp módon reprezentálja a menekülteket.

M.I.A. erre a képi hagyományra szerette volna felhívni a figyelmet. A médiumok és a politikai erők által konstruált rasszista és szexista képet fordítja ki azzal, hogy hangsúlyosan kiemeli a félreinformáltságot. A média képe nem csak hogy rasszista, hanem az alsóbbrendűnek tekintett elnyomottak individualitását kérdőjelezi meg azzal, hogy mindig tömegként ábrázolja, ezzel a személyes méltóságuktól fosztja meg őket. Az uniformizált ruha- és hajviselet a klipben ezt emeli ki kritikusan.

Hogy csak néhányat említsünk a legérdekesebb alkotásai közül, melyek mind társadalmi jelenségekre, különbségekre, hierarchiákra és ezekből fakadó problémákra alapoznak igen hatásosan: Gener8tion, Born Free, Rewear.

M.I.A. egy sajátos globális stílust alakított ki, egy olyan multietnikus nyelvezetet, melyen mindenkihez szól, aki volt már alárendelt, elnyomott pozícióban, vagy aki bármiféle társadalmi vagy politikai igazságtalanság áldozata lett. Mikor menekültekről, a háború áldozatairól, szegényekről beszél nem köti helyhez és időhöz a szereplőket, és mivel nem konkretizál ezért sokkal univerzálisabb értelmet nyernek szövegei. Célja nem az, hogy néven nevezzen és ezzel szétválasszon, hanem, hogy különböző élettel és tapasztalatokkal rendelkező embereket összekössön. Ezen túl a provokáció is fontos részét képezi eszköztárának, tehát a megosztottság elkerülhetetlenné válik. Ezzel a hip hop emancipatorikus hagyományait továbbviszi, hiszen kiáll véleményével és leplezetlenül kritizálja a fennálló társadalmi és politikai rendszereket, a domináns hatalmat, azonban a hip hop csak kis részét képezi mindannak, amit M.I.A.-nek hívhatunk, a Bollywood, electro, hagyományos tamil, és még sok egyéb hatás rezonál zenéiben.

Miért fontos tehát, amit tesznek?

Az alárendelt (szubaltern) pozíciója valódi elszenvedett láthatatlanságot jelent, melyhez értelemszerűen kapcsolódik a hangtalan, visszhangtalan létezés is. A társadalomból és így a kulturális hegemóniából való kizártság jut nekik osztályrészül, mely hegemónia intézményesült, politikai és ideológiai hierarchián alapul. Hang, ismeretek vagy a közösség érdekeinek tudatossága nélkül a szubaltern a társadalom árnyéka lesz csupán, és mivel többnyire kimarad a piac működéséből, a kapitalista társadalmak vezető rétegei számára értéktelenné válik, így a reprezentációjuk és főként az önreprezentációjuk a háttérbe szorul, nem létezik. Ezért nagyon fontos mindkét énekesnő tevékenysége, mert azoknak a társadalmi csoportoknak erősíti fel a hangját, melyeket a fejlett nyugati társadalmak nem hallanának meg máshogyan. Képviselnek és bemutatnak, miközben kritikusan megkérdőjelezik az intézményesült hegemónia dominanciáját.

A hivatalos hatalom, a politika és részben a média által közvetített és konstruált képnek állít sok esetben M.I.A. és Beyoncé is ellenképet, mutatja meg az alternatív igazságok létét, vagy egyáltalán: a kritikai gondolkodásnak a lehetőségét. Nem kiüresedett pop számok sorozatgyártásával és néhány ügyes stylist próbálkozásával lettek híresek és elismert alkotók, hanem mert olyan ügyeket képviselnek, melyek sokszor politikai keretet kapnak. Beyoncé eddig többnyire a nőiség, az elfogadás, a feminizmus és az emancipáció témáit dolgozta fel, ezért olyan érdekes és fontos, hogy egy olyan társadalmi feszültséget sikerült megfognia, mely a társadalom szövetében már igen régóta jelen van, csak hosszú ideje reflektálatlanul és elfojtva. Ráadásul tette ezt olyan eszközökkel és koncepcióval, hogy az aktív internetezők nagy részét megszólította, gondolkodásra késztette.