Ennek az írásnak a címe Rostás Ferenctől származik, aki a Népművészet Mesterei archívuma szerint 1919-ben született, és az ötvenes évektől kezdve forgattak róla filmeket, többek között Martin György tánctörténész és néprajzkutató is. Rostás Ferenc az ún. cigány botoló tánc elismert szakértője volt, és még idős korában is eljárta ezt a táncot, akkor már nem Martin György, hanem Jancsó Miklós és Böjte József kamerája előtt, a Látogatás című dokumentumfilmben. A kézben járó bot akrobatikus pörgetése, valamint a karok és lábak finom és összehangolt mozgása jellemzik az előadását, és a nézőnek eszébe jut a capoeira, amely bár elsőre távolinak tűnő asszociáció, lévén eredetileg brazíliai feketék tánca, de abban az értelemben nem az, hogy a harcművészet ott is és itt is rejtett módon a táncban él tovább, praktikusan gyakorlódik, avagy abban szublimálódik.
Rostás Péter és Rostás Ferenc (j)
Forrás: Sulinet
http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/muveszetek/tanc-es-drama/a-magyar-neptanc-tipusai/2/botolok/parbajszeru-botolo
Forrás: Capoeira London Town
http://capoeiralondontown.com/about-capoeira/
A családjában nem egyedül Rostás Ferenc volt az, aki a cigány hagyományt gyakorolta és továbbörökítette, személyesen és filmfelvételen keresztül. Mondhatni az egész Rostás-család jó példája a népművészet modern kori továbbadásának, a személyeken és szűk közösségen túli közvetítésének, vagyis annak a mediatizált folyamatnak, amit a lokalitás globalizálódásának nevezhetünk. A Jancsó-Böjte dokumentumfilm előtt pár évvel, a rendszerváltás környékén francia forgatócsoport érkezett Nyírvasváriba, hogy ott autentikus cigányzenét rögzítsen. A felvétel egy dokumentumfilm részét képezte, ez volt a méltán híres Latcho Drom című, félig doku–félig musical Toni Gatlif-film (magyarul „Szerencsés utat!”), amely a cigányok vándorlását mutatta be Észak-Indiától Spanyolországig. A filmben a történelmi idő előrehaladása, valamint a térbeli mozgás a fő szervezőelv, a film fejezetei az egyes országok szerint követik egymást, ahogy az azokban letelepülő cigányok a helyi zenei hagyományokat kreatív módon elsajátítva megteremtették önnön zenei kultúrájukat. A magyar színt a Rostás-család képviseli, az együttes tagjai brácsával, bádogkannával, kanállal és pergetéssel (cigány beatbox) kísérik saját éneküket. Az egyáltalán nem Rostásék hibája, hogy a rendező egy sztereotip és melodrámai jelenetet kreált a zenére, melyben egy vasútállomáson búslakodó fehér nő arcára kisfia kérésére muzsikájukkal csalnak mosolyt a cigányok. A fehérek és gyermekeik kedvére zenét szolgáltató egzotikus népcsoportok toposza igen régi, a mellékelt kép a 18. századból származik.
Johann Zoffany: Csoportkép Sir Elijah-val és Lady Impey-vel
Forrás: Museums of the World
https://museu.ms/collection/object/2147483647?pUnitId=774&pDashed=%2F2058501%2FMTB_AW_1986_11
A Rostásék képviselte zenei kultúra a Latcho Drom által sok helyre eljutott, de nem csak a Latcho Drom révén ismerik őket. A család és a tágabb közösség tagjaiból létrejött Kék Láng együttes járja a világot, lemezeket adnak ki és fesztiválokon szerepelnek. Arra is van példa, amikor nem ők mennek el, hanem hozzájuk látogatnak. A már említett Látogatás című film lehet az egyik, még a közszolgálati tévék korszakából, és a Hajós a dobozban című kereskedelmi program a másik példa, 2016-ból. A „roma család” című epizódban Hajós Andrást látják vendégül Rostásék, és Hajós botcsinálta antropológusként ismerkedik az illemszabályokkal (vajon elkísérheti-e a boltba a családfő feleségét?), a nyelvvel (vajon ki tudja-e mondani azt az oláhcigány köszöntő formulát, amellyel a rokonságot fogadnia kell majd?), az étkezési szokásokkal (vajon miért nem esznek a nők a férfiakkal egy asztalnál?) és a focival (vajon miként írható le Hajós mozgása a pályán?).
Az idős Rostás Ferenc az „estézés” szót a Látogatás című, negyedszázaddal ezelőtt készült dokumentumfilmben nosztalgiával vegyes szomorúsággal ejti ki a száján. Ma már nem estéznek az emberek, mert bejött a „teve”, ahogy ő mondja. Amit ő keserűen megtapasztalt, az sok közösséggel megtörtént a háztartások mediatizálódásával. Ebből kifolyólag hajlamosak vagyunk a „tevét” vagy a torrentet okolni, amikor a közösségek haláláról értekezünk. Pedig talán éppen egy olyan műfaj lehet az estézés egyik életre keltője, amely maga is a technikai sokszorosításnak köszönheti a létét, és amelynek révén a nyírvasvári Rostás-család is hírnévre tett szert. A mozi lehet az a hely, ahol bár városi térben, de rituális tevékenység cselekvőjeként, egy közösség tagjaként létezünk. Botolót talán nem táncolnak az emberek a moziban (bár ki tudja?), de megbeszélik, amit néznek, például azt, hogy miképpen estézik Hajós András Nyírvasváriban, és hogyan járja a botoló táncot a tűz mellett.
A Romakép Műhely 2017-es évadának programját lásd itt: www.romakepmuhely.hu
