Ez valahogy véletlenül lett így: két egymást követő napon két különböző színházi előadást néztem, és mindegyik anyákról szólt; nők beszéltek a saját testükről, a gyerekeikről, a férfiakkal való viszonyaikról, az intézményekről, ahol ellátták őket, az országról, ahol élnek. Nem volt terhes számomra, annál inkább súlyos mindkettő, fejre vitt kérdések és szívre tett érzelmek formájában. Volt egy-egy férfi is mindkét történetben, de az ő szerepük a hangszerre korlátozódott, gitárra, zongorára. Kísérték a nőket, akik pedig az életükről meséltek, elsősorban tehát anyaéletükről.
Pénteken, április 28-án a Trafóban mutatta be a Saját színház a Szívhang projekt keretében az Éljen soká Regina! című szociodrámát két borsodi falu, Szomolya és Sály asszonyainak előadásában. A darab olyan roma nők történeteinek dramatizálása, akik anyaként kerülnek be az egészségügyi ellátórendszerbe. Az, hogy ezek a nők romák, vagy hogy származásuknak szerepe van a történetekben, azért fontos, mert ők maguk nem egy esetben romaként azonosítják magukat, és elbeszélésük szerint sokszor az egészségügyben dolgozók is így azonosítják őket, ennek minden, hogy finoman fogalmazzak, velejárójával.
A színpadon hatalmas fazékban igazi leves fő, ünnepre készül a közösség, Regina ötven. Pucolják a krumplit, főzik a levest, ugratják egymást (mi ez, maggileves? nem is igazi!), és közben történeteket mesélnek a gyerekszülésről. Regina nincs köztük, ő majd csak később érkezik, amúgy egy emelvényről figyeli az eseményeket, és időről időre elénekel egy dalt, egy férfi pedig gitáron kíséri. Regina hiányzik, de nem egészen, mert a többiek történeteken keresztül eljátsszák az ő anyaságát, illetve a magukét. A nézők így tanúi lesznek annak, hogy miképpen dönt a fiatal lány, amikor megtudja, hogy terhes; hogy lehet csinálni a házimunkát a magzatvíz elfolyásáig és még utána is egy kicsit; hogy milyen érzés, ha utólag tudja meg valaki, császározás után, hogy elkötötték; hogy mi van akkor, amikor kérdés nélkül döntenek a maga és a gyereke sorsa felől; hogy mi a megoldás, ha műtik a gyereket a messzi városi kórházban, de az anyának valahogy nem akad szabad ágy, hogy a gyerekével maradhasson; hogy mi az adekvát reakció, amikor a védőnő pusztán jóakaratból lélegzetvétel nélkül mondja azt, amit az anya is tud; és mi van akkor, ha az anyának meghal az újszülött gyereke, mi van akkora gyászban, amikor az emberi együttérzés minimuma sincs meg a kórházi dolgozó részéről.
A néző nem lehet biztos abban, hogy a színpadon álló nők a saját élményeiket mesélik. Ez jó értelemben visz fikciót a darabba, miközben tudható, hogy az itt látható mű szociodráma, ami meg arról szól, hogy az érintettek játsszák el a saját történeteiket. Definíció szerint: „a szociodráma egy terápiás és vizsgálati eljárás, amely a mindennapi élethelyzetekben alakított társas szerepek és viszonyok felidézését és elemzését teszi lehetővé a résztvevők számára, oly módon, hogy a hétköznapi helyzeteket és ezek alternatív változatait a dráma színpadán újrajátszhatják.” (A Saját színház honlapjáról.) Az „alternatív változat” kifejezés segít feloldani az ambivalenciát: saját történetekről van szó, amelyeket az ezeket megélők játszanak el, és ez egyfajta dokumentumként hitelesíti a játékot; a játékban pedig ott a lehetőség a valóság eltérítésére, a vele szembeni ellenállásra, és ebben szubverzív erő rejlik – traumafeldolgozásnak is nevezhetjük. A szakértő szerint, aki az előadás előtt könyvbemutatón beszélt erről, a pszichodráma nem is igen választható el a szociodrámától, hiszen az egyénileg megélt traumák drámai eszközökkel történő feldolgozása közösségben tud megtörténni igazán. Itt pedig valóban annak vagyunk tanúi, ahogy az erős közösségi háló felfogja az állami egészségügyben támadt réseken kihullókat. A közösség aztán a Trafóban kitágult, és részévé lett a közönség is, melynek egyes tagjai, nők és férfiak, bevonódtak a feldolgozásba. Ha át nem is élték azt, de tanúként megértettek valamit a roma nők anyaságából. A hatalmas taps életteliként hangzott, ritmusa valahogy a színhangra rímelt.
A drámai játék során olyan történeteket hallottunk elbeszélni, amelyek a színpadon kívül önállóan is léteznek. A módszer és forma neve digitális történetmesélés. Ennek az a lényege, hogy a résztvevők megtanulják röviden, sűrítetten, a lényegre koncentrálva elmondani a saját történetüket. 2017. május 3-án az ELTE Társadalomtudományi Karának Dékáni Tanácstermében nézhetik meg az érdeklődők a Romakép Műhely keretében az Éljen soká Regina! című előadással kapcsolatos mozgóképes dokumentumokat. A film után digitális történetek kerülnek vetítésre, majd beszélgetés következik azokkal a kutatókkal, akik a „Saját színház” projektet működtetik.
És hogy ki az a Nimand? Kiderül egy következő blogbejegyzésből.
A fényképeket a Saját színház fotós projektjének vezetője, Csoszó Gabriella készítette.
A Sajátszínház honlapja: http://www.sajatszinhaz.org/
A Romakép Műhely eseménye: https://www.facebook.com/events/1719078195056761/
