„Üzenjünk Brüsszelnek, hogy ők is megértsék!” – ez áll a legújabb, „kényszerbetelepítésről szóló népszavazásra buzdító” kormányzati plakátokon. Úgy sejtem, Brüsszel nagyon is tisztában van vele, mi folyik itt. A kérdés inkább az, mi értjük-e?

Miről szavazunk és miről döntünk?

„Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” – Ez az a kérdés, ami valószínűleg már ősszel népszavazásra kerül. Ennyi biztos. Az viszont tökéletesen homályban marad, miről döntünk, hol és kinek fog számítani.

Minek a kvóta?

A tavalyi év során bebizonyosodott, hogy menedékkérők nagy hullámban való érkezésekor nem működik megfelelően az Európai Unió ún. dublini rendszere, azaz az a szisztéma, hogy a menedékkérelmeket abban az országban kell elbírálni, ahol a menedékkérő először az Európai Unió területére lépett. Ez aránytalanul nagy terhet ró többek között Görögországra, Olaszországra és Magyarországra is. A kvótarendszer ezt az aránytalanságot lenne hivatott orvosolni azzal, hogy az uniós országok között a lakosság számát, az ország GDP-jét és az egyébként elbírálandó menedékkérelmek számát figyelembe véve szétosztják a menedékkérőket.

Ez azt jelenti, hogy Magyarországot további 1000-2000 menedékkérelmi eljárás lefolytatására köteleznék, ehhez uniós pénzügyi hozzájárulást nyújtanának, az eljárások eredményéről – a menedékkérelmek elfogadásáról vagy elutasításáról – pedig továbbra is maguk az államok döntenek. Vagyis senkit nem telepítenek be sehova csak úgy. Magyarországon pedig eddig is különösen kevesen kaptak menekültstátuszt, 2015 során 177 ezer menedékkérő közül mindössze 508 embert ismertek el menekültként vagy részesítettek más nemzetközi védelemben. Mindemellett a jelenlegi uniós kvótatervezet szerint azoknak az országoknak, akik kimaradnak ebből a rendszerből jelentős büntetést is kell majd fizetniük.

Mi a baj a népszavazási kérdéssel?

A fent leírt „apró” tárgyi tévedést leszámítva az, hogy egyáltalán nem egyértelmű. Mire vonatkozik? A már korábban meghozott kvótával kapcsolatos döntésekre biztosan nem, hiszen nemzetközi szerződés által meghatározott kötelezettségről nem lehet népszavazást tartani. Akkor viszont melyik jövőbeni döntésre vagy tervezetre vonatkozik? Az összes felmerülőre ebben a témában függetlenül azok feltételeitől vagy körülményeitől? Mindemellett pedig mik a népszavazás következményei? Meg lennék lepve, ha egy olyan országban, ahol az idegenellenesek aránya januárban még 53% volt a befogadó attitűdök kerülnének a népszavazáson fölénybe. De az az eredmény, hogy a választópolgárok többsége nemmel válaszol erre a zavaros kérdésre kötelezi-e bármire is a miniszterelnököt? Nem igazán. Valójában a népszavazástól függetlenül ugyanúgy dönthetnek a kvótáról szóló egyezmények aláírása mellett is.

Éppen ezért több jogvédő szervezet, például a Magyar Helsinki Bizottság, a Political Capital, a Társaság a Szabadságjogokért és az Eötvös Károly Intézet, már akkor is tiltakozott, amikor a Kúria népszavazásra alkalmasnak ítélte ezt a kérdést. Állásfoglalásuk szerint ez a konkrét népszavazási kérdés egyenesen alkotmányellenes, mert nem tartozik az Országgyűlés hatáskörébe, és nem felel meg az egyértelműség követelményének. Az Országgyűlés álláspontja ugyanis nem köti a kormányt, és arról sincs felhatalmazása dönteni, hogyan alakuljon az uniós szabályozás, hiába sugallja ezt a népszavazás kiírása. Valamint olyan kérdésről sem szabad népszavazást kezdeményezni, ami nem egyértelmű és/vagy nem egyértelműek a következményei.

A plakátokról

A mostani nem az első alkalom, hogy a jelenlegi magyar kormány a plakátolást választja kampányeszközként. Üzentünk mi már a magyarul folyékonyan beszélő migránsoknak és azoknak is, akik azt hitték, a magyar reformok nem működnek. Kissé meglepő, hogy a mai digitális világban, amikor néhány változtatás a Facebook algoritmusaiban kisebb szerkesztőségeket tehet tönkre, a kormány pont egy olyan 19. századi médiumot választ, mint a hirdetőtábla. Ugyanakkor ezen a csatornán üzenni pofonegyszerű, látványos, nem kell spamszűrőkön és reklámblokkolókon átszuszakolni, és ha tetszik, ha nem heteken keresztül minden nap szembejön. Az más kérdés, hogy ez az újabb, márciustól augusztusig tartó, online és offline is zajló „lakossági tájékoztató kampány” több mint 3 milliárd forintba kerül.

Ki a címzett?

Mindezek alapján nem túl merész feltételezés, hogy a kvótáról szóló népszavazás és a hozzá tartózó plakátkampány nem más, mint – csúnya szóval – propaganda, jól megtervezett PR-kampány, ami a kormánnyal egyetértők táborát igyekszik megnyugtatni, jó kezekben vannak. Brüsszelnek, az uniónak vagy a menekülteknek pedig nem sok köze van az egészhez.

(A szerző az ELTE Kommunikáció és Médiatudomány mesterszakának hallgatója, illetve az Eötvös Károly Intézet munkatársa.)

Az idei Super Bowl előtti nap adta ki Beyoncé az azóta híressé és hírhedté is vált Formation című számát. Nagy port kavart, hiszen nyíltan mutat be létező és nagyon is aktuális társadalmi problémákat, a Super Bowl félidejében tartott performansszal pedig tovább fokozta az indulatokat: az emberek rájöttek, hogy Beyoncé nemcsak, hogy fekete, de büszke is erre, tehát kiáll és elénekli véleményét.

Aktuális társadalmi problémákra reagál kritikusan és szellemesen M.I.A. is – legutóbbi videójában, a Borders-ben a globális jelenséggé duzzadt menekültválságot dolgozza fel. Mindkét előadóművész provokatívan reprezentálja véleményét, képvisel elnyomott csoportokat, segít a globális kép árnyalásában és feszegeti az erőszak, az elnyomás, a hatalom és az identitás kérdéseit.

Mikor ennyire közvetlen módon politizálódik át a populáris kultúra néhány szeglete, az kifejezi, hogy melyek azok a problémák, melyek annyira erősen jelen vannak elfojtva a hétköznapokban, hogy a leghíresebb előadóművészek (akik eleve érzékenyek a gender és más társadalmi jelenségek, problémák iránt) legtöbb embert elérő alkotásai ezekből inspirálódnak.

Milyen szerepe van a politikának zenéjükben? Milyen elemeket emelnek be, melyektől politikaivá válik egy-egy performansz? Milyen témákra reagálnak, ezek a reakciók mennyire térnek el a mainstream média reperezentációitól?

Beyoncé – Formation

Beyoncé legutóbbi zenéjével, klipjével és előadásával nem csak azt hangsúlyozta és arra hívta fel a figyelmet, hogy a fekete életek számítanak, hanem arra is, hogy igenis lehet büszkének lenni az afro-amerikai identitásra. Mindezt olyan kontextusban és olyan startégikusan felépített stílusban adta elő és valósította meg, melyhez a mainstream popzene fogyasztója egyáltalán nincs szokva. Ennél erősebb politikai állásfoglalást aligha hallhattunk tőle.

De miért fontos, hogy Beyoncé ilyen problémás témákat dolgoz fel? Mitől lesz politikai és miért van ekkora súlya és visszhangja Amerikában?

Beyoncé saját feketeségéről, ezen túl pedig a feketék elleni erőszakról akart beszélni. A zene maga az amerikai afrokultúra megtestesülése, saját gyökereinek bemutatása, mindez pedig gender szempontból is érdekes. A klipet Melina Matsoukas rendezte, a helyszín – nem véletlenül – New Orleans, a Katrina hurrikán előtti és utáni állapotában. A nyitókép erősen meghatározza a klip témáját: Beyoncé egy süllyedőfélben lévő rendőrautó tetején ül. A kép majd visszatér, a klip végén Beyoncé lenyomja a víz alá az autót, és vele együtt elsüllyed.

A fekete identitás hangsúlyozásán kívül a másik téma a rasszizmus egyik egyértelmű és az elmúlt években egyre többször felbukkanó megnyilvánulása: fehér rendőrök fegyvertelen fiatal fekete fiatalokat öltek meg, sokkal nagyobb arányban mint fehéreket. A rohamrendőr sorfal előtt táncoló fiú és a rendőrök levegőbe lendülő keze, majd gyors vágás és a falra graffitizett „Stop shooting us” felirat explicit módon utal a rendőri túlkapásokra és az elmúlt évek nagyszámú áldozataira. A videót kiegészítő Super Bowl show még több jelentésréteget emel be és enged értelmezni, így teljesebb képet kapunk a politikai állásfoglalás komolyságáról és hitelességéről.

Az időzítés nem véletlen, az egymással összefüggő elemek szimbolikája csak azok együttállásában értelmezhető. Az Egyesült Államokban február a Fekete Történelem Hónapja, mikor az amerikai-afrikai kultúra és történelem fontos alakjait és eseményeit ünnepelik. A klipet ráadásul február 6-án, Trayvon Martin születésnapján adták ki, a 17 éves fegyvertelen fiút még 2012 februárjában ölte meg egy fehér rendőr. Ez volt az az esemény, mely megerősítette szerepében és céljaiban a Black Lives Matter mozgalmat.

A másik fontos elem a jelmezek használata a Super Bowl-on, amely a Fekete Párducok előtti tisztelgés egy nagyon látványos megnyilvánulása.

A militáns fekete mozgalmat, a Fekete Párducokat a rendőri brutalitás ellen hívták életre 1966-ban a kaliforniai Oaklandben – tehát Beyoncé a mozgalom létrejöttének 50. évfordulóját is ünnepelte. A Fekete Párducok nem csak antirasszista, hanem kapitalizmus-ellenes szervezet volt, a feketék jogaiért küzdöttek. Öltözékük feltűnő volt, a nagy afro frizura és a svájcisapka, a fekete bőrkabát és a fegyver mind az erős öntudatot és a harcos büszkeséget testesítették meg az 1960-as és 1970-es években. A szervezet 1982-ben oszlott fel. Céljaikat ugyan nem sikerült elérniük, de mindenképpen fontos szerepet játszottak a fekete emancipatorikus mozgalmiság kontinuitásának biztosításában, és sok ma is létező kezdeményezésnek adtak ihletet, a Black Lives Matter mozgalomra is hatással voltak. Beyoncé táncosai a Fekete Párducokat idéző ruhákban és a mozgalom karlendítésével tisztelegtek a mozgalom előtt és megemlékeztek Mario Woodsról is, akit tavaly decemberben a Super Bowl helyszínéhez közel lőttek le rendőrök. Így emelte át Beyoncé az ötven évvel ezelőtti mentalitást, célokat és büszkeséget mai kulturális és társadalmi kontextusba, melyben még erőteljesebb az, ahogyan Beyoncé egy fekete történettel sajátított ki az egyik legfontosabb kulturális platformot, mindezt ráadásul nőként.

Miért lehetett ekkora a felháborodás? Részben azért mert Beyoncé egészen eddig a rasszok felett állt, nem számított igazán a bőrszíne, hiszen tömegek ismerik és szeretik lokálisan és globálisan is zenéje és stílusa miatt. A Formation-nel ebből a szerepből lépett ki. A hatalmas reakcióhullám, melyet kiváltott, megmutatja, hogy amíg egy fekete lány énekel, semmi probléma nincs, de amikor saját identitását és büszkeségét veszi elő, akkor már mindenkinek félnie kell. A fehér Amerika a fehér dominanciájával és az elnyomó patriarchális berögződésekkel nem tudja értékelni az ilyen kaliberű és erősségű kinyilatkoztatást. Beyoncé elérte célját, amennyiben az az volt, hogy beszéljenek az általa felvetett témáról. Sokan pozitívan álltak hozzá, azonban a negatív visszhangokat érdekesebb megnézni.

Az egyik része a kritikának, hogy a Super Bowl-t miért kellett egyáltalán átpolitizálni, miért kellett a véleménynyilvánítás eszközéül használni. Ezen túllépve a felháborodás második rétege a rendőrséghez kötődik. A rendőröket támadja Beyoncé, akik ezt nem érdemlik meg, hiszen ők védenek meg mindannyiunkat. Többek között a volt New York-i polgármester, Rudy Giuliani és egy republikánus képviselő is osztotta ezt a véleményt, több rendőrség is bojkottálni akarja Beyoncé turnéját. Sokak szerint Beyoncé a rendőrellenes hangulat szítását tűzte ki céljául.

Volt viszont aki parodisztikusan nyúlt a témához és próbálta oldani a feszültséget, a Saturday Night Live című show-műsor stábja bemutatta, hogyan is ér véget a világ, miután a fehér Amerika rájön: Beyoncé valójában fekete.

Eljött az idő, amikor már egyáltalán nem kell összeesküvés hívőnek lenni ahhoz, hogy belássuk, a netes térben a dolgok kábé milliószor gyorsabban változnak annál, mint amit a jogalkotás le tudna követni. Az internet és az általános szabadságjogok összeegyeztetése már rég nem csak a kommentszekciókban trollkodók moderálásának problémájáról szól!

Vessünk egy pillantást az elmúlt hetek híreire, amelyek első ránézésre talán nem is annyira függnek össze: a Facebook eldöntheti az elnökválasztást; az Instagram cenzúrázza a képeket; a Facebook meg a híreket; közben az Apple elveszi a zenéket a gépedről, és aztán vissza se adja. Ez utóbbi például az, amit minden más kontextusba lopásnak szoktunk hívni…

James Pinkstone viszont volt elég tökös ahhoz, hogy az Apple kapcsán is nevén nevezze a dolgot, amikor az „Apple Stole My Music. No, Seriously.” című bejegyzésében megírta, hogyan „szabadította meg” őt az Apple Music használata 122 gigányi zenétől, köztük ritkaságoktól és sajt szerzeményeitől is.

A sztori elég egyszerű, legalábbis ami az elmesélhetőségét illeti: az Apple rendszere elvileg a duplikált fájlokat és azokat a számokat törli, amiket nem talál meg az iTunes kínálatában. Persze, az utóbbiakat azért előbb feltölti a felhőbe, szóval elvileg nem vesznek el.  Sőt ahelyett, hogy a saját tárhelyedet telítenék, vissza streamelhetőek, méghozzá bármelyik eszközödről. Hát nem állat?

Dehogynem! Leszámítva, hogy a felhőt, csak addig éred el, amíg előfizetsz rá, de előfizetőként is net kell ahhoz, hogy hallgathasd, a saját zenédet. (És abba már ne is menjünk bele, hogy valójában, ahogy arra Pinkstone rámutat, közel sem biztos, hogy a zene, amit elérsz a felhőből, az ugyan az, mint ami egykor a gépeden volt.) Meg persze, leszámítva azt a másik apróságot, hogy mi a fészkes fenét keres az Apple a saját cuccaid között? Pinkston azt mondja, ez olyan, mintha a Netfilx bejöhetne a nappalidba, és elvihetné a Taxisofőr DVD-det, csak azért, mert azt amúgy nála is nézhetnéd… És igen, én is érzem, hogy hol sántít a párhuzam. De azért gondoljuk végig: mennyivel másabb, ha valaki a gépemet túrja át, mintha mondjuk a CD-s polcommal tenné azt, vagy a bugyis fiókommal?

A bejegyzés után amúgy az Apple nyilván tagadta, hogy miattuk bárki is elveszthetné a zenéjét, aztán kijött ez a videó, ami után, ha tagadni nem is, de magyarázkodni, még mindig lehet…

És akkor kanyarodjunk vissza a bevezetőhöz! Mi köze ennek a többi hírhez? Azt hiszem annyi, hogy ideje lenne paranoia nélkül szembenéznünk azzal, hogy a net egy olyan játszótér lett, ahol (bizonyos szereplőkre vonatkozóan legalábbis) nincsenek megfelelő szabályok!

Mert lehet persze azt mondani, hogy miért hittük, hogy minden ingyen lesz, az „ingyen"-nek is meg van az ára; vagy hogy így jár az, aki ész nélkül pipálja az „olvastam-a-feltételeket-és-egyet-értek-velük” jelölőnégyzeteket.

De James példája kapcsán nehezen állja meg ez az érvelés a helyét. Egyrészt azért, mert ő fizetett az Apple Musicért. Másrészt mert – és lehet, hogy ezt már csak én gondolom így, de  – kötve hiszem, hogy egyetlen pipának elégnek kellene lennie ahhoz, hogy lemondjuk a saját tulajdonunkról.

Vagy ahhoz, hogy Százlábú iPad lehessen belőlünk…

A felszólítás Majtényi László, az Eötvös Károly Intézet elnöke szájából hangzott el, aki önmagát idézte egy Kálvin téri esemény kapcsán. Legyetek politikusak – hangzik az ösztönös, és enyhén kétségbeesett kiáltás, melynek manapság az egyetemeken nincs, vagy csak negatív a visszhangja. Majtényi nem arra szólított fel minket, hogy váljon minden fiatalból politikus, hanem arra, hogy a diákság is kezdjen el a politikával foglalkozni.

Május 5-én rendezte meg a Média Tanszék „Egyetem és politika” című vitafórumát, melyre Majtényin kívül Papp Réka Kinga aktivistát és Murai Lászlót, az ELTE BTK HÖK elnökét hívták meg beszélgetni. Arra kerestük a választ, hogy ma – amikor minden kontextus szinte magától értetődően válik politikaivá –, milyen lehetőségei vannak az egyetemi oktatóknak és hallgatóknak a véleménnyilvánításra. Hol húzódnak a határok, mennyire kell, vagy mennyire lehet korlátozni a politikai és a pártpolitikai diskurzusokat az egyetemen innen és túl?

A résztvevők közmegegyezésszerűen jelentették ki, hogy ez a közeg nem teremti meg a valódi diskurzus lehetőségét. Az akadémiai szektor furcsa depolitizáltsága – ahogyan Papp Réka Kinga fogalmazott – nem csak jelenbeli probléma, hanem történeti okai vannak. A pártállami időkből örökölt elzárkózást, a hátralépés, kivonulás stratégiáját és az ösztönös védekezési mechanizmusok intézményesülését a rendszerváltozás után sem sikerült levetkőznie az egyetemeknek. A túlélési stratégiákhoz kötődően a politikához való távolságtartó és negatív viszonyunk is a hallgatáshoz vezet. Majtényi László Esterházy Viola nénijét idézte fel, aki számára visszaadja azt a mentalitást, ami a mai magyarok többségét jellemzi. Viola néni az, aki az elemi iskolában is azt tanítja a gyerekeknek: a politika egy bűnös dolog, jobb távol maradni tőle, rendes ember átengedi ezt a terepet a bűnözőknek. Majtényi szerint ez egy nagyon veszélyes gondolat és hihetetlenül elterjedt az egyetemi világban (is).

Ezeket a szólamokat én is viszonylag gyakran hallom: inkább ne is foglalkozzunk vele, vagy azért, mert nem értünk hozzá, vagy azért, mert a politika rossz dolog, amit jobb távolról elkerülni, vagy egyszerűen azért, mert azt gondoljuk, hogy bennünket nem érint. Az emberek szeretik az ilyen szép illúziókat.

Felmerül a kérdés, hogyan lehetne kitörni a hallgatásból és érdemi párbeszédet folytatni, miközben több esetet, amelyekben egyetem és pártpolitika összefonódik, enyhén szólva problematikusnak lehet nevezni.

A jogi karon például rengeteg aktív politikus tanít, amivel önmagában véve nincs baj – mondták. Majtényi inkább megengedő álláspontot képviselt, szerinte az egyetemen kívüli pártpolitizálás az egyetemen kívül történik és pont. PRK viszont ebben látta a legnagyobb veszélyt. A rejtett tanterv, amit adott pártpolitikus-oktató lead a hallgatóinak – nem direkt módon az órán, hanem indirekt módon, a falakon kívül tanúsított magatartásával – nagy hatással van rájuk. A forrás- és erőforrás hiányos felsőoktatási rendszerben fel kell tenni a kérdést: ezek az emberek rendelkeznek-e olyan speciális tudással, a tanszéki adománygyűjtésen és a kar hatalmi befolyásának elérésén kívül, amit más jó szakemberek ne tudnának megadni. Pláne, hogy a G. Fodorok anyagilag sem lehetnek megzuhanva és a nem túl magas egyetemi tanári fizetésre szorulva.

Egy másik dilemma talán ennél is fontosabb. Elhangzott egy hozzászólás a közönség soraiból. Az illető a jogi karra Navracsicshoz és G. Fodorhoz is járt órára, de szelektált, azt a tudást fogyasztotta, amiről eldöntötte, kell neki. Mások eközben úgy szelektáltak, hogy nem jártak be órára. Szerintem azonban igen kiváltságos helyzetben van az a 18-19 éves, az érettségi után a gólyatáborba menekülő leendő fiatal egyetemista, aki olyan mértékig tisztában van a mai politikai, közéleti és társadalmi helyzettel, hogy utána mérlegelni tud, mi is az, amit befogad és mi az, amit nem. Miért feltételezzük, hogy az embernek eleve adott vagy legalábbis hozzáférhető az a tudás, ami segítheti a mérlegelésben?

Nem csak a felelős döntések meghozatalához kell felkészültnek lenni, hanem a jogainkkal és lehetőségeinkkel is tisztában kell lennünk, nekünk hallgatóknak. Ez a tudatosság a bölcsészkarra azonban jelenleg nem jellemző túlzottan. A keretfeltételek eleve nem adottak, a tájékoztatás nem létezik, Papp Réka szerint is sokkal több lehetősége kellene, hogy legyen a diákoknak a politizálásra. Nem adottak a lehetőségek ugyanis, hogy saját jogon, bármilyen témában politikai vitát folytathassunk (és itt nem a szűk, szürke folyosók homályában két fő társaságában elkövetett elégedetlenkedésre és a forradalmi hangulat elnyomására gondolok). Szisztematikusan biztosítania kellene az egyetemnek, hogy ilyen jellegű programokat szervezhessünk, hogy „az egyetemi polgárok ne puszta fogyasztók legyenek, akik átfolynak a rendszeren, mint a hétköznapi ember a Moszkva Kálmán téren, hanem igénybe tudják venni, tudják hasznosítani a rendelkezésre álló teret.”

A Sóton halálra vert héthónapos csecsemő rövid és kínokkal teli életéről a szomszéd elmondása szerint mit sem tudott, mert nem vett észre semmit. Ahogyan a gyakran arra járó rokonság, a szociális munkások és az orvos sem. Azok sem láttak semmit, akikkel együtt még a kilencvenes években lehettem tanúja annak, ahogy a Nyugati aluljárójának egyik kijáratánál, egy a sok tucat jelenlévő hallatára segítségért kiabáló nőtől, - még csak nem is egyből, hanem jó néhány másodpercnyi huza-vona után - simán elragadta valaki a táskáját. Én ezalatt egy véletlenül rám zárt kocsiból voltam kénytelen élményt gyűjteni mai írásomhoz - és erről a társadalomról. Mindez fényes nappal. Még diákkoromban Buda egyik legelegánsabb villasoránál integettem arra járó autóknak, mert segítséget kellett kérnem. Senki sem lassított. Éjszaka volt.

Mindez látszólag semmiben sem függ össze a Questor-üggyel vagy a Szépművészetiből “kölcsönzött” képekkel egy, a tizennyolcadik század iránt érdeklődő, egyébként névtelen és ismeretlen magánszemély javára. Továbbá nem függ össze a nemzet róla elnevezett bankjában tartott javak magánvagyonosításának most már törvényessé tehető eljárásával és az élősövényként használt kidobókkal meghiúsított népszavazással sem.

Mindez csak a magánélettel, és a magánérdek félreértett sérthetetlenségével függ össze. Aminek amúgy pontosan ugyanott volna a helye, ahol a közérdeké: a Nyugati aluljárójában nappal, a budai villasoron éjjel, az alapkezelőnél, az ország múzeumában, a Nemzeti Bankban, a választási irodában akár éjjel-nappal. Valamikor ön- és közveszélyesen apolitikus lett ez a társadalom. Talán még a pártállami korszak kezdeti túlpolitizáltsága tette későbbi szakaszában a társadalmat apolitikussá. De ebből mostanában mintha kezdene felocsúdni. Ám elég hosszú ideig halmozta a közöny tőkéjét, hogy még egyelőre az összes többiből, leginkább a tudás és a pénz tőkéjéből folyamatosan veszítsen. Mert miközben az ember a másiknak nem siet segítségére, folyamatosan azt a világot erősíti maga körül, amelyben az ő segítségére sem siet senki.

Ezért lehetünk tanúi a magánvagyon és a közvagyon egyidejű felszámolásának. Hiszen a kettő annyiban azonos, hogy ahol az egyik nem sérthetetlen, ott a másik sem lehet az. Kormányunk igaza, hogy pontosan azt csinálja végig ezzel az országgal, amit lehet. Hiszen apolitikusságunk megóv attól, hogy megóvjuk magunkat a kormánytól. Vagy olykor egymástól. A szabadságot úgy is lehet érteni, hogy részt veszek abban a világban, amelyben én is szabad lehetek -, mert más is részt vesz benne, hogy ő is és én is, szabadok lehessünk. De amíg bárki is úgy érzi, hogy a mások tüntetése, sztrájkja, követelése, kritikája, ellenkezése, nem az övé, addig a közvagyont a hatalom elveheti, mert az senkié és a pénztárcát elrabolhatja a tolvaj, mert senki nem véd meg tőle.

Szerző: Szilágyi-Gál Mihály

Tavasszal közös szemináriumot hirdetett a Bécsi Egyetem és az ELTE Média és Kommunikáció Tanszék a szólásszabadságról és annak korlátozásáról.

 A budapesti előadássorozat januárban volt, áprilisban pedig mi látogathattunk ki Bécsbe egy két napos, maratoni programra. Hammer Ferenc koordinálta a csapatunkat, aki Ligeti György navigálásával eljuttatott minket az Universität Wien Publicisztika intézetébe. Előadásainkat Katona Fruzsina kezdte, aki az Átlátszó.hu oktatással kapcsolatos tevékenységeiről mesélt. Az első napon szó esett még a 2010-es médiatörvényről, a közmédia változásairól, a nemzeti hírügynökségről és az azzal kapcsolatos aggályokról, de szóba kerültek a Youtube-csatornák is, egy youtuber szemszögéből. A fejtágítás után körbevezettek minket a Bécsi Egyetem főépületében, ahol egy Klimt-falfestményekkel díszített teremben ámuldoztunk, milyen is lehet ott szakdolgozatot védeni. Levezetésként pedig bevettük Bécs napsütéses, tulipános belvárosát. Legtöbben jártunk már itt korábban, úgyhogy a kötelező sightseeing állomások után visszavonultunk. De csak egy étterembe, ahol szigorúan Wiener Schnitzelt (bécsi szeletet) lakmároztunk.  Meglepődve vettük észre, hogy a mobiljaink a belváros egész területén rácsatlakoztak a wifire az otthoni, ELTÉ-s jelszavainkkal (!), amivel az Uni Wienen léptünk be, és dobtunk egy hátast, hogy szinte mindenhol működik. Ezek után próbáltuk bevetni magunkat a bécsi éjszakai életbe, ami - mint utólag kiderült - hétköznap nem létezik. Nemhogy nincs pezsgő éjszakai élet, de úgy kellett vadászni egy éjjelnappali boltot is. Nehéz megmondani, hogy a nyugati pénztárcához mért italok (kóla= 3,9 €, sör 4 €), vagy az éjfél után bezáró pubok okoztak-e nagyobb csalódást, mindenesetre megtanultuk értékelni a pesti bulinegyedet.

Másnap reggel megrohamoztuk a kávéadagolót, hogy utána frissen elkezdhessük az aznapi programot. Először a bécsi doktori hallgatók osztották meg velünk kutatási témájukat. Cserébe adatújságírós projektekről meséltünk nekik, Bátorfy Attila vezetésével. Vizualizáltuk többek között azt, hogy hol találhatóak szobrok Budapesten 1770-2015-ig, milyen fertőző járványok ütötték fel a fejüket az elmúlt 10 évben Magyarországon és hogy hogyan lehet a diagramokat propagandaként használni. Ezzel el is telt a nap nagy része - még egy záró tekergésre volt idő, aztán haza is suhantunk.

Hasznos volt ezen a nemzetközi szakszemináriumon részt vennünk, meghallgatni a bécsi diákok kutatásait és megosztani velük a médiaszabályozással, adatújságírással kapcsolatos tapasztalatainkat. Kapcsolataink bővültek és bővülni is fognak, mert Hammer Ferenc tanár úr elindította az Erasmust is - „ha már ilyen jól tudunk együttműködni”. Bízunk benne, hogy a jövőben még több hasonló közösségépítő, szakmai esemény lesz, mert mindenki okosabban távozott. A kezdeményezést az Osztrák Magyar Akció Alapítvány támogatta, amit ezúton is szeretnénk nekik megköszönni.

 Fehér Ágnes, Lobenwein Vivien és Rapala Dóra

Fotók: Lobenwein Vivien

Három hónapot dolgoztam a vs.hu-nál. Életem egyik legjobb élménye volt - mind szakmailag, mind emberileg. Egy lap, ahol nem a gecizésről és a másik lejáratásáról kellett írni, ahol nem volt elvárás a szakmaiatlan ócsárolás, ahol nem egymás hátát veregetve, bajtársias nevetgélésből nőtte ki magát a tartalom. Egy lap, ahol se a jobb- se a baloldalhoz nem köthető elhivatott emberek tényfeltáró, minőségi politikai, közéleti és kulturális, szociális témákkal foglalkoztak.

Aztán kiderült, ami kiderült. Több mint 500 millió forint került a kiadóhoz különféle tartalmak előállítására: MNB-s alapítványok pályázatain „nyert” közpénzből jöttek létre projektek. Nagyon jó minőségű projektek, de persze ennek tudata sem tünteti el azt a bélyeget, azt a szörnyen fájó, azonnal felhólyagosodó bélyeget, amit a transzparencia hiánya és a sumákolás nyomott rá az egész szerkesztőség bőrére. Az újságírók többsége nem is tudott a projektek finanszírozási hátteréről, aki igen, az sem volt tisztában a mértékével.

Szerettem volna ütőset írni. Hogy annyira üssön, mint amennyire fájt a kollektív felmondás az újságíróknak és a főszerkesztőnek. Szerettem volna leírni, vagy csak körülírni azt, amit a reggeli válságmegbeszélés előtt, közben és után éreztem. Szerettem volna leírni, hogy mennyire sajnálom azokat az újságírókat, akiket szembeköpött a rendszer, akiket megtaposott, és akiknek kiadta az útját.

Vajon naiv az az ember, aki elhiszi, hogy lehet ma Magyarországon normális, csorbíthatatlan újságírói munkát végezni? Naiv az az ember, aki elhiszi, hogy a közélet feltárható? Hogy a politikai rendszer visszataszító jellege nem lehetetleníti el teljesen a munkát?

A rendszer - maradjunk csak ennél, talán így a legfinomabb a megfogalmazás - bebetonozta és undorítóan kihasználta a magyar emberek kiégettségét. A kivéreztetés tökéletes habonyi kommunikációs stratégia, és a szép lassan építkező strómanok, kiskirályok a háttérből marionettbábuként igazgatják a mindennapokat. Az emberben van egy bizonyos fokú naivitás, vagy csak hit abban, hogy még egyszer lehet másképp. Bennem volt, és ez a hit most megrendült.

És egyébként is: hogyan lehetne közpénzekről faggatni politikusokat, úgy, hogy közben a saját háttér nem transzparens? Hogyan lehet lapkiadóként elvárni az újságíróktól, hogy folytassák ugyanazt a színvonalas munkát, mint amit korábban tettek? Folyamatosan mondanak fel az újságírók, jönnek a Facebook-posztok. Így kell elképzelni a szakma exodusát. Már nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó.

Mi marad hát, mit lehet tenni? Valaki nem zárja ki, hogy ezek után elmenjen külföldre. Valaki elhagyja a szakmát. Valaki nem hagyja el és átigazol. De a történtek tudatában, az egész médiapiac kifordult és gerinctelen létezésével meddig képes együtt élni épeszű és tisztességes újságíró? A propagandagépezet és az utálkozó, falra dobált kő effektusú cikkek közötti kényszerű és valószerűtlen egyensúlyt, úgy tűnik, egyre nehezebb, vagy igazából képtelenség megtalálni.

Ha folytatom, úgy szeretném folytatni, ahogyan azok a kiváló újságírók dolgoztak - és remélhetőleg dolgozni fognak -, akikkel a VS-nél voltam. Belemenősen és tisztességesen, nem félve feltenni századszor is a kérdéseket, nem unva az adatok halmazának átböngészését, csak hogy egy kis rést, hibát találjak. Szerintem folytatni fogom.

Rádi Antónia az egyik legjobb tényfeltáró újságíró Magyarországon. Tegnapelőtti cikke az Átlátszóban precízen térképezte fel a Kovásznai György képzőművész örökségét gondozó alapítvány szövevényes kapcsolatát a Matolcsy Györgyhöz és családjához köthető egyes intézményekhez, mint például az egykori Pannónia Filmstúdió vagy a mai MNB. A Kovásznai-munkásságot feltáró munkához érintőlegesen nekem is közöm volt, mint a kutatás doktori konzulense. Ezért itt csak azt kívánom megjegyezni, hogy a cikk hitelességét nem csökkentette, hanem épp növelte volna, ha Kovásznai művészettörténeti megítélését Rádi Antónia nem igyekszik áramvonalasítani az írás amúgy precíz gondolatmenetéhez. A Kovásznai-életművel kapcsolatos számos vélemény közül cikkében Rádi egyedül ezt idézte: „bizonyos értelemben egy banális ízlés határán küzd, hogy közlésvágyát kiélhesse”. Ezen idézett vélemény alapján a a tájékozatlanabb olvasó arra gondolhat, hogy ismét csak egy szokásosan holdkóros, matolcsys közpénzherdálásról van szó. 

Mint ahogy Rádi Antónia sem, én se vagyok művészettörténész. Annyit viszont még kultúraszociológusként én is el tudok dönteni, hogy az simán blőd, hogy a Kovásznai projektben megnyilatkozó tucatnyi feketeöves hazai és külföldi művészettörténészt, képzőművészt, kurátort, illetve múzeumot és egyetemi doktori programot éveken keresztül az orránál fogva tudta volna vezetni egy, ahogy a cikk címe mondja, zugbankár, csak azért hogy megszedje magát bizonyos, solymári garázsban és lajosmizsei pajtában dekkoló, kétes minőségű mázolmányokon. 

Amúgy pedig művészeti legitimációs dilemmák fölötti spekulációk helyett egyszerűbb, ha mindenki maga alkot véleményt alkot Kovásznai munkájáról. 

P.S. A cikk szerint "a galériák világában „kortárs világsztárként” kezelt William Kentridge" a cikkben feltüntetett móddal szemben egyszerűen csak kortárs világsztár. 

P.P.S. VS. 

Illusztráció: Kovásznai György: Hamlet és Horáció, forrás: Artmagazin.

A város peremén címen indult társadalmi-művészeti projekt tavaly ősszel néhány budapesti – javarészt egyetemista – fiatal részvételével. Találó az elnevezés, hiszen József Attila kerületében vitathatatlanul a város és a társadalom perifériájára szorult egykori lakástelep, a Gubacsi és Illatos út sarkán található Dzsumbuj emlékezetét kutatják volt lakók bevonásával. Budapest legborzalmasabb és leghírhedtebb telepeként terjedt el a köztudatban a Dzsumbuj, lakói a rendszerváltás előtt lumpenproletárként, a kilencvenes évektől pedig munkanélküli bűnözőként, alkoholistaként, drogosként voltak megbélyegezve. Ezt a képet szeretné a projekt a  lakókkal és a szakértőkkel készített interjúkkal, cikkekkel és közösségi programokkal árnyalni.  

Az 1937-ben épített három darab négyemeletes, függőfolyosós épülettömb a két világháború közötti időszak egyik fontos szociálpolitikai intézkedése volt a Hős utcai és a Bihari úti hasonló épületekkel egyetemben. A cél a ferencvárosi és kőbányai barakktelepek – mint például a Mária Valéria-, Auguszta- és Zita-telep – felszámolása, és lakóinak elhelyezése kőépületekben. Az Illatos úti telep pillanatok alatt megtelt, elsőként azok a négy- vagy többgyermekes családok kaptak lakást, melyekben legalább egy fő már Budapesten dolgozott. Állítólag volt olyan időszak, hogy kétezernél is többen laktak a Dzsumbuj kb. négyszáz darab 28 m²-es, szoba-konyhás lakásában.

Maga a Dzsumbuj név már néhány évvel az építés után ráragadt a telepre, habár azelőtt így hívták az összes hasonló szükséglakástelepet. Sokak szerint a dzsungel és a lebuj szavak összerakásából keletkezett a dzsumbuj szó, de a kutatás során kiderült, ez téves feltételezés, már jóval korábban használták a kifejezést a bosnyák és szerb cigányokra.

A név stigmaként tapadt a lakókra. A kutatás során készített interjúkban több lakó megemlítette, hogy bizony nem egyszer fordult elő olyan eset, hogy a lakcíme miatt nem vették fel egy állásra, de az önkormányzat és az iskolák is folyamatosan hátrányos megkülönböztetéssel bántak a lakókkal.

Forrás: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

A társadalomból való teljes kirekesztettség egy önmagában zárt közösséget hozott létre. Nem véletlen, hogy csaknem minden interjúalany nosztalgiával mesélt a közösségről, a szoros összetartásról. Több lakó aranykorként emlegeti a hetvenes éveket, amikor nyugodtan nyitva lehetett hagyni az ajtókat, egymásra bízhatták gyerekeiket és bármikor át lehetett menni a szomszédhoz kérni egy kis lisztet.

Tekintettel arra, hogy keveseknek lehettek személyes élményei az Illatos úti telepről, így a szélsőségesen negatív Dzsumbuj-kép kialakításáért elsősorban a sajtó okolható: a kilencvenes évektől kezdve ugyanis előszeretettel írtak horrorisztikus riportokat a városi nyomorról, aminek fő szimbóluma a Dzsumbuj lett. Bulvár stílusú cikkekkel – eldobált tűkről, feltört autókról, szakadt ruhás cigánygyerekekről – könnyebben el lehetett adni a lapot.

A nyolcvanas évek közepétől kezdve ugyanakkor tagadhatatlanul rosszabbodott a telep helyzete, hiszen az addigi zárt közösség végletesen megosztott lett. Sok család az új lakótelepeken kapott otthont, helyükre a Budapestre érkező vidéki, főként roma családok költöztek, akiket a régebbi lakók, az ún. „őslakosok” egyszerűen „bevándorlókként” emlegettek, és őket hibáztatták a további elszegényedésért és munkanélküliségért.

Forrás: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

A kilátástalan helyzetet, a drogok, a prostitúció és az alkohol további terjedését a Családsegítő Szolgálat kitelepített intézménye, a Dzsumbuj Help motivált szociális munkásai sem tudták megakadályozni. A szociális szervezet a kicsiknek óvodát, a nagyobb gyerekeknek délutáni fejlesztő klubot működtetett a Dzsumbujban, és pályázatokkal, hivatali utánajárásokkal próbálták a családok életét könnyíteni.

A kétezres évek elejére azonban teljesen magára maradt a Dzsumbuj Külső-Ferencvárosban. Nem volt bolt vagy bármi ellátás a közelben,  csak üres, bezárt gyárak vették körül a három háztömböt. A kirekesztettség, a diszkrimináció és a gettósodás megindult folyamata miatt a főváros, a ferencvárosi önkormányzat és az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium 2005-ben a telep felszámolása mellett döntött.

A Magdolna-negyeddel és a Bihari úttal együtt szociális rehabilitációs programot indítottak, ami azonban a Dzsumbuj esetében a házak kiürítését és lebontását jelentette. A felszámolás majdnem tíz évig elhúzódott, mert a megüresedett lakásokba újabb hajléktalan családok költöztek be önkényesen, ezzel hátráltatva a bontást. Ismét nagy sajtónyilvánosságot kapott a Dzsumbuj, ezúttal azonban a kegyetlen kilakoltatások, a lakók emberi jogainak sértéséről tudósítottak a lapok. 2014 augusztus végén bontották le az utolsó épületet, azóta üres, füves terület fekszik az Illatos út és a Gubacsi út sarkán.

Forrás: Erdei Krisztina

A város peremén kutatás anyagai a hamarosan elinduló weboldalon lesznek elérhetőek. Ezen kívül színes, nyomtatott kiadvány készül a Dzsumbuj volt lakóinak cikkekkel, interjúkkal, képekkel és interaktív oldalakkal.

A közeljövőben közösségi események is várhatóak, ahol például a lakókkal készített interjúk hanganyagának felhasználásával egy séta során idézzük fel az egykori Dzsumbujt, valamint családi program, közös piknik, filmvetítés és fotókiállítás is lesz.

A projektet A város peremén Facebook-oldalon lehet követni: https://www.facebook.com/avarosperemen 

A Spotlight című filmben van egy nagyszerű jelenet, amelyben a papok által elkövetett szexuális erőszak áldozatait képviselő ügyvéd azt mondja, hogy nemcsak ahhoz kell egy falu, hogy felneveljenek egy gyereket, hanem ahhoz is, hogy bántalmazzanak. Rengeteg ember közönyössége, félrenézése, kapzsisága, rosszindulata és tudatlansága kell ahhoz, hogy rendszerszintű bántalmazásokat eltitkoljanak vagy letagadjanak.

Különösen igaz ez abban az esetben, ha egy közösség számára fontos, valamilyen okból védett intézményről van szó, legyen az a katolikus egyház, vagy a magyar úszósport. A napokban Kiss László, az úszóválogatott frissen lemondott szövetségi kapitánya körül kirobbant botrány sajátos példája annak, amikor a butaság, a szexizmus és az aljas álszentség találkozik a korrupcióval. Ahogyan kedden kiderült, Kiss Lászlót 1961-ben csoportosan elkövetett nemi erőszakért 3 év börtönbüntetésre ítélték, amelyből végül csupán 20 hónapot kellett letöltenie. Kiss tegnap délután lemondott a szövetségi kapitányi címről, ahogyan százhalombattai alpolgármesteri posztjáról is, és azért mindez reménykeltő. Az elmúlt napok megszólalásai viszont elég lehangoló képet festenek az egyébként is szexista és áldozathibáztató magyar közbeszéd állapotáról. Az is tünetértékű, hogy egy újabb ügy mutatta meg, hogy a magyar társadalom mennyire nem tud szembenézni semmilyen kínos témával: inkább mindenki hallgat, csak ne kelljen beszélni róla. 

A Magyar Úszó Szövetség tegnap még kiállt Kiss László mellett, bár elég zavaros, hogy a támogató nyilatkozatot voltaképpen kik is szavazták meg. Gyárfás Tamás személye azonban már önmagában is garancia a zűrzavarra, ahogyan Bede Márton fogalmazott tegnapi remek publicisztikájában: „Nem véletlenül lubickolhat kéjesen ebben a közegben egy Gyárfás Tamás-kaliberű ember.” Lázár János – aki nem mellesleg megtestesít mindent, ami ezt az országot élhetetlenné teszi – a csütörtöki kormányinfón azt találta mondani, hogy bár nem akar erkölcsi véleményt mondani, „10 olimpiai aranyérem van a mérleg másik serpenyőjében.” Bayer Zsolt szerint természetesen mindenki patkány, aki ezen a régi ügyön felháborodik. Bár már régen bebizonyosodott, hogy általában az ellenkezője helyes mindannak, amit Bayer Zsolt ír vagy mond, mégiscsak elképesztő, hogy neki egy nemi erőszak kapcsán is az jut eszébe, hogy a liberális újságírók patkányok, akik „kikezdik” szegény erőszaktevőt, hogy a magyar úszósport leszerepeljen az olimpián. A másik oldalon ott van az állampárti körökben egykoron jól futó, ma ún. liberális újságíró Aczél Endre, aki a Facebookon fejtette ki egy nem okvetlenül józan elegáns posztban, hogy a lány állítólag amúgy is „szeretett kefélni”, a fiúknak az a dolga, hogy vadásszanak, és persze nem is úgy volt, hanem. Nem migráns, nem orosz katona, román kém vagy Soros-bérenc, hanem a mi fiúnk, a mi Laci bácsink, meg persze lehettünk volna mi magunk is: miért is ítélné el őt az a rendszer, amely éppen olyan, mint ő? Legyen világos: az elért eredmények nem mentesítenek senkit a morális felelősség alól. Komolyan bizonygatni kell, hogy miért rossz ötlet, hogy egy szexuális erőszaktevő eddzen fürdőruhás lányokat? Nem most, hanem 50 éve?

És itt jön a probléma nagyobb és nehezebb része, hogy tudniillik nyílt titok, hogy versenysportban – az úszósportban pedig különösen – rendszerszintű és mindennapos a fizikai, lelki és szexuális bántalmazás. Mindenki hallott ilyen történetet, a legtöbben mégis hallgatnak, hiszen versenyengedélyek, fizetések, pozíciók mehetnek rá a nyilvános kiállásra – nem beszélve a befektetett energiáról és a felkészülésről. Pedig egy rendszer, ami arra épül, hogy megalázzon és bántalmazzon kis- és nagykorú sportolókat, nem normális rendszer. A nemi erőszak nem lehet norma, ahogyan a verés és a zaklatás sem, és teljesen mindegy, hogy hány aranyérem jár cserébe. Csakhogy ez az ország éppen ilyen hely: erőszakos, korrupt, macsó és műveletlen. Nem a bűnöst, hanem az áldozatot hibáztatja, nem kérdez, hanem számon kér, nem feltár, hanem eltitkol. És minderre még büszke is.

(Képek forrása: Facebook, Index)