Egy hírportál megkeresett és arra kért, hogy írjak nekik kb. egy-egy bekezdésnyi választ három kérdésre, melyek a mai médiahelyzetet vizsgálták fontos politikai, gazdasági, illetve médiakutatási szempontokból. A szerkesztő írja: "Az összeállítás az alábbi körkérdésekből adott 1-2 bekezdésnyi válaszokból épülne fel."
Ezt írtam neki:
"Kedves X!
A feltett kérdések átgondolt és tömör megválaszolása igen nagy szakértelmet és figyelmet kíván. Nehányszor már kisebb sertődöttséget is eredményztek olyan helyzetek, amikor újságíróknak kénytelen voltam azt mondani, hogy az ún. szakértői hátterbeszélgetések nem azért vannak, h helyettük a szakértők elvégezzék a munka zömét. Tényleg nem kioktatásból szeretném mondani, de szerintem félreértés a körkérdés-formát egy ilyen szintetizáló, nagyívű kérdéshez használni, mivel az inkább a valóban személyes látószög megmutatására jó bizonyos kérdésekben. Azért írtam ilyen részletesen erről (mely terjedelemmel talán már a kérdésekre is tudtam volna válaszolni), mert fontosnak tartom, hogy ez a gyakorlat megváltozzon a magyar médiában."
Nyilván tudom, hogy a médiamegjelenések fontosak minden szakmában, ezért a szakértők az efféle megjelenésekkel szereznek bevételeket, amikor az ismertségüket máshol tudják hasznosítani. Egyszerűen csak az arányokra kellene figyelni egy kicsit jobban.
..mormogja Jake Gittes (Jack Nicholson) a Chinatownban, Polanski 1974-es neo-noir-jában, amikor mentendő a bőrét, csuromvizesen, az egyik cipőjét hátrahagyva kászálódik kifelé egy öntözőcsatornából. Sok mindent mond el ez a jelentéktelen kis baleset Gittesről. Megalapozza a karakter hibrid jellegét, aki egy afféle átmeneti zóna lakójaként ugyan számító és anyagias, de közben menthetelenül vamp kliense hatása alá kerül, avagy kemény öklű magándetektív, de közben elveszti a cipőjét. Nagyjából így:
Jól vasalt öltönyében selyemnyakkendőjében adja a nagymenőt, de amikor elveszti a cipőjét, akkor nem az a baja, hogy mezítláb kell botorkálnia, hanem kisstílű jampecként a cipőjének a márkájával van elfoglalva. A Florsheim becsületes felsőközép kategóriájú cipő, a pályakezdő ügyvéd vesz belőle 4-5 párral.
Jó húsz évvel a Chinatown bemutatása után egy évig Ohióban laktam és amikor hétvégente meglátogattam a Dayton Mallt terápiás célú cédévásárlások okán, a Mall két tengelyének kereszteződésében lévő Florsheim-bolt kirakatánál mindig megálltam egy kicsit, megnéztem, hogy a cipők USD 130+ ára nem lett-e véletlenül 30, de hát nem, nem lett sose, úgyhogy mentem szépen tovább a Camelot Records-ba cédéket nézegetni. Ez így ment hétről hétre, a nagy szép barna félcipőknek nem nagyon ment le az áruk, én pedig 1993 végén visszamentem egy bőrönd cédével Magyarországra.
Mindeközben különféle háborúk és helyi érdekű népirtások zajlottak Európa délkeleti területein, melyeknek egy nagy hírérték-nívót megvalósító szarajevói piactéri szerb gránáttalálat, pontosabban, az ennek nyomán nekiiramodó amerikai bombázók üzemszerű tevékenysége vetett véget rövid idő alatt. A konfliktusban érintett bosnyák, horvát és szerb politikusokat Bill Clinton amerikai elnök lényegében bezárta egy ohiói légibázisra. A Wright-Patterson Air Force Base korábban leginkább arról volt híres. hogy a legenda szerint 18-as hangárban őrzi a hadsereg az évtizedek során összeszedett UFO-darabokat, mely legendának mellesleg érdekes csavart adhat egyes kvalifikált balkáni mészárosok huszadik század végi egyidejű felbukkanása.
Egyszer nézem otthon este a Híradót, úgy kilencvenöt vége felé, amikor is hallom a bemondót, szabadnapot kaptak a daytoni béketárgyalás résztvevői a hétvégén, a delegációk tagjai a környékbeli bevásárlóközpontban töltötték szabadidejüket. Otthon ülük a kanapén, Rákoscsabán, nézem a tévében, ahogy ott áll Milosevics a Dayton Mallban. A Florsheim kirakata előtt az én barna cipőmet nézi. Az a rohadék képes megvenni a cipőmet. Mit a cipőmet, az egész boltot. Aztán jött valami más hír.
Nem sokra rá megint Daytonba utaztam, a Mall-ban szépen elmentem a Florsheimbe és megvettem a barna cipőt.
Nem sokra rá, Milosevicset letartóztatták és öt évre rá, a Hágai Nemzetközi Törvényszék fogdájában halt meg.
A cipőre eléggé vigyáztam, de aztán pár éve főzés közben ráömlött egy serpenyőnyi sütőolaj. Elég szomorú látványt nyújtott:
A cédék megvannak, de ma már nemigen hallgat senki se cédét.
Alacsony kőpad a fák árnyékában, messze a háttérben tenger. A padon két férfi ül, kettejük külseje, élete között aligha lehetne nagyobb az ellentét. Tilman pénzügyi tanácsadó Stuttgartból, nyaralni jött, Ghanem pedig tíz napja még Damaszkuszban élt, nemrég érkezett, csónakon, mint a többi menekült, Németországba tart. Mindennapi dolgokról kérdezik egymást, mivel foglalkoznak, mit szeretnek, mire gondoltak először reggel, amikor felkeltek, ebben persze tolmács is segít. A helyszín Görögország, Leszbosz. A The Island of All Together (2015) című projekt és dokumentumfilm menekülteket és turistákat ültet le beszélgetni, hogy a sziget és a világ paradox helyzetére hívja fel a figyelmet, valamint kísérletet tesz arra, hogy a menekülteket végre ne csak tehetetlen áldozatként, hanem saját magunkhoz hasonlóan, emberként is láthassuk, hogy végre a menekülteknek is legyen saját hangjuk.
Ez volt a március 12-én, szombaton, a londoni Birkbeck Egyetem mozitermében tartott, „The Past and Future of Rights Cinema - Screening Migration: Refugees, Borders, Frontiers, Oceans” című konferencia témája. Van-e a menekülteknek saját hangja akár a médiában, akár a kifejezetten az emberi jogi témájú filmekben? Ha igen, mi, a Nyugat, meghalljuk-e ezt? Van-e közös nyelv, amit mindannyian beszélünk, vagy az emberi jogi dokumentumfilmek és a civil szervezetek is csak „lefordítják” a Nyugat nyelvére a menekültek problémáit? Milyen feltételeknek kell eleget tennie egy menekültnek, hogy egyáltalán láthatóvá, hallhatóvá váljon számunkra?
A média ugyanis már mindenütt tele van a menekültekről készített képekkel, a dokumentumfilmek pedig egyre gyakrabban reflektálnak a napi hírekre és a média által felvetett kérdésekre. A mediatizált valóságon keresztül a nézők, olvasók is új kihívással szembesültek, mások fájdalmának és szenvedéseinek folyamatos megfigyelőjévé és fogyasztójává váltak. Emma Sandon, a Birkbeck Egyetemen oktatója szerint ez fájdalmas és problematikus lehet, de annak ellenére, hogy első látásra talán annak tűnhet, nem etikátlan, sőt. Susan Sonntagot idézve hagynunk kell, hogy a képek kísértsenek minket, mert a menekültek szenvedéseit, és akár halálát bemutató képek – gondoljunk itt akár csak a Földközi-tengeren életét vesztő kisfiú, Aylan Kurdi holttestét ábrázoló képekre – memento moriként szolgálnak, és az emlékezésen keresztül válnak etikussá és értékké.
A fenti kérdésekre pedig a válasz némileg kiábrándító. Ozan Kamiloglu, a Birkbeck Egyetemen tanító, jogász és emberi jogi aktivista Gayatri Spivak nagy hatású művére alapozva elméletét úgy foglalta össze, az emberi jogi diskurzusokat és a médiát is még mindig három kategória uralja: az ártatlan, tehetetlen áldozat, a barbár, fenyegetést jelentő vadember és a megmentő figurája. Ez utóbbi szerepet tölti be a Nyugat és a civil szervezetek, a menekülteknek pedig az egyetlen lehetőségük, hogy hallassák a hangjukat a nyugati diskurzusokban, ha az erőtlen, kiszolgáltatott áldozat szerepében szólalnak meg, emberi mivoltuk háttérbe szorul.
A konferencián vetített filmek és bemutatott fotográfiai projektek ebből a sztereotipikus ábrázolásból kívántak kitörni, és új nézőpontból, elsősorban emberként és csak másodsorban menekültként, kisebbségként, áldozatként ábrázolni az Európába érkezőket.
Ennek egyik módja lehet az aktivizmus, amikor a filmforgatás egyben politikai cselekedet is. Ezt láthatjuk például az On the Bride’s side (2014) című olasz dokumentumfilmben is, amely a készítők és a öt palesztin és szíriai menekült esküvőnek álcázott útját mutatják be Milánóból Svédországba. A Paris, don’t bury your dreams (2015) című dokumentumfilmben egy csoport aktivista Franciaországba érkező menekültek segítségével, egy 1946-os francia lakásfoglalási törvényre hivatkozva szerez lakhatást egy Romániából érkező roma család számára. A költészet és a már-már forradalmi jellegű aktivizmus egyedülálló párosításának tekinthetjük a From Gazi to Gezi (2015) című díjnyertes török dokumentumfilmet, amelyben a 2013-as, az isztambuli Gezi parknál zajló tüntetések bemutatásán keresztül – a készítők interpretációja szerint – a kövek nyelvén jut szóhoz az elnyomott kisebbség, azaz itt az erőszak a szubaltern csoportok nyelveként szolgál.
Az esemény nem kizárólag az európai perspektívára korlátozódott, a vetített filmrészletek között helyet kaptak az afrikai készítésű emberi jogi dokumentumfilmek is, amelyek főként a mostani migrációs válság okaira nyújtanak jobb rálátást. Segítenek megérteni, miért indul el valaki a sivatagon keresztül Európa felé (pl. Bamako, 2006) vagy miért vállalkozik arra, hogy átszeli a Földközi-tengert egy rozoga csónakon (pl. La Priogue, 2012). Ezek a témák is rámutatnak arra, hogy még mindig a nyugati narratívák uralják az Afrikáról szóló emberi jogi diskurzusokat is, így gyakran az ott élőknek sincs saját hangjuk, ehhez áldozattá kell válniuk, ami végre releváns lesz a Nyugat számára is.
Az konferencia legmegdöbbentőbb dokumentumfilmje viszont a nigériai származású filmes és újságíró, Adze Ugah The Burning Man (2008) című alkotása volt. Ebben az újságíró annak próbál utánajárni, hogy mi vezethetett odáig, hogy 2008 májusában, Johannesburgban a mozambiki származású Ernesto Nhamuavét élve elégette az idegengyűlölettől hajtott, dühös tömeg. A vetítések utáni kerekasztal-beszélgetésen a Kojo Koram, a Birkbeck egyetem PhD hallgatója kiemelte, erről az esetről a brit sajtó a „black on black violence” (fekete-fekete elleni erőszak) kifejezést használva tudósított, ami egyértelműen nevetséges, hiszen az európai rasszista vagy idegengyűlölő konfliktusokat sem emlegetjük a „white on white violence” (fehér-fehér elleni erőszak) megjelöléssel. Mivel az erőszak alatt hallgatólagosan azt értjük, az emberek vagy embercsoportok között történik, ez a megkülönböztetés a fekete bőrűek emberi mivoltának – nem feltétlenül tudatos – elvitatásán alapszik.
A fenti filmek mellett nem utolsó sorban érdemes kiemelni Clare Struthers Welcome to Our Jungle részvételi fotográfia projektjét. Ennek során egy rövid képzés után a „calais-i dzsungelnek” hívott menekülttáborban élők, köztük gyerekek is, fényképezőgépeket kaptak, hogy dokumentálják azt, ami nekik fontos. Így saját magukat reprezentálják, saját hangjukon, általuk választott módon „szólalhatnak meg.” Emellett ezzel a módszerrel olyan, bensőséges pillanatokat ábrázoló képek is megszülethettek, amelyeket egy idegen, kívülről jövő fotós soha nem tudott volna elkészíteni. A fotókat a menekültek saját képaláírásaival a projekt Facebook-oldalán publikálják, az ide érkező kommenteket pedig időről-időre elviszik, és megosztják a táborban lakókkal, így egyfajta párbeszéd alakulhat ki a zárt táborban élők és az európai társadalom között, ami végül is az összes említett alkotás célkitűzéseként szolgál.
"Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról."
(Örkény István: Arról, hogy mi a groteszk)
„Én úgy vettem, hogy ez egy tréfa” – nyilatkozta Orbán Viktor a parlamenti folyosón a Népszabadság kérdésére, hogy bocsánatot kér-e a közoktatás állapotáért, ahogyan azt Pukli István kérte tőle.
(Népszabadság, 2016. március 16.)
A miniszterelnök szerint egy kivéreztetett, bizonytalanságban tartott és atomizált társadalmi csoport elkeseredett kérése, tiltakozása - vicces. A miniszterelnök, amikor éppen nem vezet országmentő háborút Brüsszel, a menekültek, a multik, a liberálisok, a jakobinusok, a vörösterror, a civilek vagy Soros György ellen, tréfásnak tartja, hogy a tanárok egyre egységesebben mondják azt, amit már nagyon régen tud mindenki: nincs hová hátrálni.
Senki nem állítja, hogy kizárólag az elmúlt 6 év elhibázott oktatáspolitikája felelős azért a helyzetért, ami a magyar köz- és felsőoktatásban előállt. Azonban az is biztos, hogy semmit nem tettek az ellen, hogy az oktatás - és tegyük hozzá, az egészségügy - az összeomlás közelébe kerüljön. Az átláthatatlan szervezeti átalakítások, a dilettáns káderekkel feltöltött KLIK, a politikailag megbízható tanfelügyelők, az oktatáspolitikai pozíciókba emelt középszerű pártemberek mind hozzájárultak ahhoz, hogy jelenleg az iskolák nem tanítanak, hanem fegyelmeznek, nem polgárokat, hanem alattvalókat képeznek, újratermelik a társadalmi egyenlőtlenségeket, miközben a tanárok túlterheltek és alulfizetettek, privilégiumok pedig csak azoknak járnak, akik eleve előnyös helyzetből indulnak. A világos és érthető követelésekre, a szakmai-társadalmi összefogásra a válasz egy cinikus nevetés, amely visszhangzik széles e hazában, Felcsút és Debrecen, a Vár és a Városliget között. Zárójelbe tesz, azt üzeni, hogy ennyit ér a szavad.
Eleve megalázott embereket kinevetni - abszurd, mondhatni groteszk. Ideje lenne kihúzni a fejünket a két lábunk közül, felegyenesedni, megfordítani a világot.
Breakthrough Message néven 1 millió dollár értékű pályázatot hirdettek olyan, idegen értelmes lényeknek szóló üzenet elkészítésére, mely a Földet és az emberiséget reprezentálja.
Az üzenetet eszük ágában sincs elküldeni. Ellentétben a korábbiakkal. Túl veszélyes.
Pár évtizede a világűr még tele volt idegenekkel. A Vénuszon dinók, a Marson legalábbis moszatos foltok, a Jupiter légkörében élő óriáslufik, a Naprendszeren túl pedig lakott bolygók sokasága. Küldtek is üzeneteket rádión, űrszondán. Hogy vannak-e tényleg bolygók, azt még senki sem tudta.
Ma már több ezer bolygót ismerünk a közeli csillagok körül, a Marsot már nem távcsővel, hanem mikroszkóppal vizsgáljuk, viszont életet vagy életnyomokat sehol sem találtunk. Az egész galaxis élettelennek tűnik. Ez gyanús. Sőt, kicsit félelmetes. Úgyhogy, jobb, ha mi is hallgatunk. Ha vannak idegenek rajtunk kívül, szemmel láthatóan nem nagyon akarnak magukról hírt adni. Pedig már majdnem ellátunk az ősrobbanásig, amíg elvileg csak lehet. Bár kétségtelenül van még terület az égen és a spektrumban, amit nem vizsgáltunk meg, az, hogy sehol sem találtunk értelmes nyomokat, mégiscsak jelzésértékű.
Edward Snowden szerint az idegenek kódolják az üzeneteiket. Ő igazán ért hozzá. Valójában rádióink fogják a jeleket, de azt hisszük, az csak zaj, mert zajnak álcázzák magukat. Ezt nehéz lesz megcáfolni.
A Kepler űrtávcső felfedezései szerint a csillagok kb. 4%-ának valószínűleg van Földhöz hasonló bolygója. Az még a mi galaxisunkban is több milliárd Földhöz hasonló bolygót jelent. Még akkor is, ha a bolygók élettartamának jelentős részében lila köd borítja őket (Purple Earth hipotézis), és a mikrobiális szőnyegek a legfejlettebb élőlényközösség rajtuk, a bolygók jelentős része sokkal idősebb a Földnél. Azaz az idő nem lehet probléma. Vagy mi vagyunk az elsők, vagy már mindenki kipusztult. Vagy még mindig nem értjük, mi zajlik itt.
A hatvanas-hetvenes években, a SETI fénykorában hallgatóztunk, és küldtünk üzeneteket, a sci-fi is virágzott, mindenki nagyon lelkes volt, hogy az idegenek. Hogy lehetséges-e olyan értelmes életforma, ami valahogy más, mint mi. Hogy mit tanulhatunk tőlük. Aztán semmi. Ekkor még komolyan lényeket képzeltek a csillagokba, gázbolygókba, csillagközi térbe is.
Közben azonban zajlott egy csöndes forradalom itt a Földön. Egyrészt olyan helyeken fedeztünk föl élőlényeket, ahol korábban nem gondoltunk rájuk: a tengerek mélyének hőforrásai mentén, mélyen a földben, a kőzetek repedéseiben, sőt, a mikroszkópi képeiről celebbé vált medveállatkákról kiderült, hogy túléléik az űrutazást (úgy értve, hogy minden védelem nélkül) és hazatérve, felmelegedve még szaporodnak is. Innen aztán csak egy lépés, hogy hát persze, azért van ez a génjeikben, mert az őseknek is ilyen állapotot kellett elviselniük, és természetes kiválasztódással jöttek létre ezek az űrállatok. Az extremofilek benépesítik a korai földet, és a késői földet is (majd jóval utánunk), és ők a legesélyesebbek más bolygókon is a túlélésre. Úgyhogy most már nem kell a fantáziának elszabadulnia, az is jó, ha földiekhez hasonló lényeket keresünk, elég izgalmasak ők is.
Másrészt viszont felfedeztünk más értelmes lényeket is. Nem más bolygókon, nem rádióüzenetek formájában, hanem itt, körülöttünk. A delfinekhez, bálnákhoz, csimpánzokhoz sorra csatlakoztak más állatok, a polipok, az elefántok, a kutyák - a macskák még tudományosan nem, mert nem hajlandók együttműködni a kutatókkal -, és már elfogadott az, hogy méhek is absztrakt koncepciókról kommunikálnak egymással. Új-Zélandon tavaly törvénybe iktatták (Animal Welfare Amendment Bill), hogy minden állat érző lény.
Valahogy azonban úgy alakult időközben, hogy épp a legfejlettebb emlősállatok fogynak a legjobban. Kivágjuk az erdőket, ahol laktak, levadásszuk őket, szennyezzük az élőhelyeiket. Néhány évtizeden belül vadon nem lesz elefánt, bálna, és még a méhek is veszélyben vannak a rovarirtók miatt. A bébipolipok a finom falatok között szerepelnek mentális gasztrotérképünkön. Mire a tudomány felfedezi és elfogadja, hogy a "másként gondolkodó" lények itt élnek körülöttünk, és mögöttük és gondolkodásuk, viselkedésrendszerük, kultúrájuk mögött évmilliós múlt áll, - mi többet akarhatunk más bolygókon találni?! - addigra már nem lesznek. Az antropocén globális inváziójának geológiailag rövid korában vagyunk.
A csillagközi üzenetek kódolása tehát erősen javasolt. Mi pedig tényleg jobb, ha hallgatunk.
Mottó: „Itt nem lesznek kerítésátvágások és senki nem fogja fenyegetni lányainkat és asszonyainkat.” Orbán Viktor a Kossuth Rádióban
A miniszterelnök a kölni szilveszterre utal, ahol sok kisebb és súlyos mértékű szexuális zaklatás történt egy időben. A hírek és személyes beszámolók szerint ezek újra és újra megtörténnek, kisebb-nagyobb mértékben. A férfiak, akik a Közel-Keletről érkeznek, EUfóriát éreznek, amelynek kiváltója az is, hogy hirtelen egy számukra szabadosságot sugalló világgal találkoznak. Sok magyarázat verseng egyszerre, és én a magam részéről ezek közül nem a kulturális másság egységesítő magyarázatát fogadom el, hanem a szociálpszichológiait. Ez a különleges helyzetekben megnyilvánuló kivételes állapotra helyezi a hangsúlyt, arra tehát, hogy a nagy változások során az azokat megélő csoportok a normától eltérő módon viselkednek, és ez a viselkedés csak részben függ az etnikai vagy a kulturális háttértől. (Gondoljunk a háborúk során a nők ellen elkövetett erőszakra, ezt a tevékenységet minden nemzet fiai űzik.) Ez a sokk reményem szerint el fog múlni, kisebb részben a büntetőszervek, sokkal nagyobb részben a társadalom öngyógyító folyamatai révén.
De nézzük a hazait! A NaNe által közölt adatok alapján „az Európai Unióban utoljára 1998-ban készült [a szexuális zaklatással] kapcsolatos felmérés [tehát még jóval a szíriai háború előtt], mely szerint a nőknek 30-50%-át, a férfiaknak 10%-át éri szexuális zaklatás a munkahelyén. A felmérés során az egyes uniós országokban nagymértékű eltérés volt tapasztalható: egyes országokban a nők mintegy 70-80%-a számolt be ilyen tapasztaltról. […] Amennyiben az utcai járműveken, szórakozóhelyeken, éttermekben, stb. történő szexuális zaklatást is a vizsgálatba vonjuk, azt találjuk, hogy szinte nincs olyan nő, akit már 18 éves koráig ne ért volna ilyen, nemi alapú zaklatás.” Amikor az egyéni sérülések után a társadalmi károkat is számba veszi a szerző, azt írja: „ide sorolnám azonban azt az anyagilag kevésbé mérhető kárt, amelyet a szexuális zaklatás a társadalomban az esélyegyenlőtlenség és általában a férfiak és a nők közötti egyenlőtlenség megerősítésével okoz. Ennek hatásai ugyani továbbgyűrűznek a gyermekek nevelésébe, a családba, a kultúrába, a kisközösségi politikába, és a politikai döntéshozatalba is.” Az a tény tehát, hogy a magyar parlamentben a legalacsonyabb a nők aránya Európában, az, hogy a kormánynak nincs nő tagja, az a mainstream vélemény, hogy a nőket elsősorban szülésre tartja a társadalom, az, hogy ez utóbbi konzervatív ideológia ellenére a szülést vállaló nők anyagi megbecsülése nulla, továbbá az, hogy a miniszterelnöki egyetlen metaforabázisa a labdarúgás, mind-mind intézményesített és diszkurzív szinten zajló szexuális zaklatás. Orbán legutóbbi nyilatkozata, amivel az alábbi írást kezdtem, mintapéldája a szexuális zaklatásnak. Igen, az – alább ezt próbálom kifejteni röviden.
A nők védelme az idegenektől a legősibb beidegződés, mondhatni ez az egyik ösztön, ami összeköti az embert az állattal. Persze, a emberi kultúra ezt nagy művekbe kódolta, lásd Iliász, amely azt meséli el, hogy miképp alakul ki konfliktus a görögök és a trójaiak között egy nő miatt. Cherchez la femme, ahogy akkor mondták (kb.), és hozzátették, a kultúra bölcsője Görögország kék ege alatt ringott. Ebből gondolom, hogy a görögök szerint (és később a mondással gyakran élő európaiak szerint, akik a görög kultúra leszármazottjainak tekintik magukat) nyilván görög anya szülte a kultúrát, ha már a bölcsője ott ringott. Az apa azonban mindig bizonytalan, szokták mondani az élővilág kutatói. Ahhoz, hogy a kultúra továbbra is görög maradjon („görögként” szülessen újjá), ellenőrzött körülmények szükségeltetnek. Adminisztratív eszközökkel kell tehát biztosítani, hogy az apa is görög (értsd európai) legyen, különben befelhősödik a kis kultúra felett a kék ég, és sírni kezd a hibrid poronty. Visszatérve az Iliászra, etnopolitika és genderkérdés szervesül tehát össze a görög és trójai harcosok, pontosabban állatok történetében. Persze, akkor is már Ázsiából jöttek a rablók. (Igaz, végül egy másik történet szerint ők alapították Rómát. Igaz, azt egy római írta.)
Purnima Mankekar „Epikus vetélkedések. Televízió és vallásos identitások Indiában” c. tanulmányában a következőket állapítja meg: a 80-as években készített Ramayan című indiai televíziós melodrámában a készítők nacionalista ideológiai megfontolásból egyenlőséget tesznek a hindu vallás és az indiai identitás között [ez valahonnan ismerős nekem, talán egy alaptörvényből], és ez az azonosítás a nem-hindu identitások másikká tétele [othering] révén jön létre. A Ramayanban is egy nőrablást találunk a konfliktus eredeténél, talán nem véletlenül. A gender-, etnikum-, nemzet- és vallásalapú identitáspolitika találkozását ismerhetjük fel tehát abban, ahogy a sorozat megkonstruálja a nem-hindu másikat mint szexuális ragadozót, és ezáltal feltárul a hindu nacionalizmus és a szexualitásról szóló diskurzusok egymást feltételezése. (A hinduk imádták a sorozatot, és szó szerint vallásos áhítattal ültek le díszes öltözékben, füstölők illatában vasárnaponként délelőtt a tévé elé. Az indiai muszlimok már kevésbé imádták.) A szexualitást és benne kiemelten a nőket olyan helyként azonosíthatjuk, ahol vetélkedés folyik az én és a másik között. A szerző szavai szerint ezen ideológiákban a nőket meg kell védeni a másiktól, mert a nők szexuális tisztasága a közösség becsületének metonímiája. „Az igazi férfiaknak meg védeniük asszonyaikat és lányaikat, és meg kell bosszulniuk minden rajtuk esett sérelmet.” Az etnocentrikusan és csoportideológiában gondolkodók folyamatosan ébren tartják a „nővéreinken és anyáinkon esett erőszak” szellemét, és kapacitálják a férfiakat, hogy álljanak bosszút és így bizonyítsák be férfiasságukat, ezzel is védve a közösség határait.
Tudjuk jól, hogy Magyarországon is volt már korszak, amikor törvényi szintre emelkedett „anyáink, asszonyaink, lányaink és munkahelyeink” védelme, a házasság, sőt a szexuális érintkezés tilalma „lányaink” és köztük. Orbán azzal, ahogy a nővédő ösztönöket és beidegződéseket életre kelti, ezt a törzsi alapú szemléletet ébresztgeti, mintegy patriarchális birtokosként, orientalizáló módon szólva, török basaként. Erre utaltam, amikor azt írtam, hogy a kormányfő szexuális zaklatást művel. Hiába helyezi védelem alá a nőket, beszédében egyszerre másikozza a bevándorlót és a nőt is, ezt sűrítettem a (m)othering szóba, a fenti gondolatmenet alapján.
Szerencsére mindez már meg van írva, sokkal szebben, énelőttem, Arany János keze által: „Nagy sikoltás erre támad,/Futna széjjel a leányhad;/Elől tűzbe, hátul vízbe,/Mindenkép jut férfi kézbe.//Tündér-lyányok ott eltűntek,/Szárnyok lévén elrepűltek;/De a többi hova legyen?/Földbe bújjon, elsülyedjen?...//Abbul immár nincsen semmi:/Szűzi daccal tündér lenni;/Vágtat a ló, és a pusztán/Nagy üres éj hallgat oztán//Száll a madár, száll az ének/Két fiáról szép Enéhnek;/Zengő madár ágrul ágra,/Zengő ének szájrul szájra.//Dúl leányi, a legszebbek,/Hunor, Magyar nője lettek;/S a leventék épen százan,/Megosztoztak mind a százon.//Büszke lyányok ott idővel/Megbékéltek asszony-fővel;/Haza többé nem készültek;/Engesztelni fiat szültek.”
Azt hiszem, 2010 körül volt, hogy meghívtuk őket egy házibuliba. Aztán megjelentek, kizabálták a hűtőt, összesározták a szőnyeget, elhajtották az összes jó csajt és srácot, és még tőlem kértek cigit, mielőtt elmentek.
Azok a fajták voltak, akik sokáig néznek a szemedbe, majd amikor rájuk köszönsz, elfordítják a fejüket. Ha neadjisten’ kérdeztél valamit tőlük, azt mondták, „Elnézést, nem nyilatkozom.” Mindig a haverjaikat ültették az első sorba, tudod, azokat a jó magasakat, akiktől nem látod a filmet a moziban.
Megbízhatóak voltak. Először csak a visszajárót tették zsebre a közösen vett szendvicsből, először még meg-meg kérdezték, hogy adok-e kölcsön, aztán azt vettem észre, hogy a pénztárcám nem is nálam van. Majd elkezdtek másoktól is kölcsön kérni, a nevemben, az már egy kicsit zavart.
Amikor azt se árulták el, mire költötték, az konkrétan zavart. Érted, abból a mennyiségű pénzből, amivel lehúztak, felépült volna Róma egy nap alatt.
Akkor jöttem rá, hogy itt nem egyszerű kihasználásról van szó, hanem zsigerből nem vesznek tudomást az emberekről, amikor a közös szomszédunk kórházba került. Nem hogy nem látogatták, (elfoglaltak, tudom) de a napi egy zsömlétől és tubusos sajtkrémtől eltekintve, tőlük akár éhen is halhatott volna.
Elég nehezen maradtam ülve, amikor a húgomnak tantervi szinten beszéltek hülyeségeket az iskolában. De, tudod, akkor álltam fel, amikor a kérdezés lehetősége helyett három biztonságiőr fogadott, és még arra is megkértek, hogy ha lehet, mosolyogva távozzak.
Elég sokáig voltam kedves és udvarias, de főleg türelmes. Ezért cserébe nagyon sok mindent kaptam tőlük, például kizárólag képernyőt keresztül látott jó barátokat, vagy órás sorban állásokat az egyetlen orvosnál, aki még bírja.
Na meg a tudatot, hogy az éhes gyerek orra előtt dobják ki a friss kenyértésztát.
De a kedvencem, azt hiszem az egészben az volt, hogy szerintük Magyarország jobban teljesít.
Szóval ezután azt mondtam, hogy
Kövesdi Veronika vagyok, egyetemista. A saját lábaimon állok, két lábbal a földön, és nem félek. Félniük azoknak kell, akik innen pár száz méterre, drága öltönyeikben,közpénzekkel kitömött bankszámláikkal bezárták magukat a Várbazárba. Tisztelt Hatalom! Nincs hatalmatok felettünk! Bármit magatokra vehettek, bármennyi pénzetek lehet, bármennyit lophattok: NINCS HATALMATOK FELETTÜNK!
Nincs hatalmatok felettünk, még ha verőembereket küldtök is ránk. Nincs hatalmatok felettünk, még ha a KLIK-be kinevezett pártkatonáitokkal azt üzenitek is mindannyiunknak: jobb, ha befogjuk a szánkat. Nincs hatalmatok felettünk. Nincs, mert a hatalom a népé.A hatalom azé, aki munkaköri kötelességét átlépve, hajnali háromkor is kimossa a szart a beteg alól! Pedig lassan már meleg víz sincs a kórházakban.
A hatalom azé, aki a gyerekedet megtanítja írni-olvasni és esténként a dolgozatait javítja. Pedig lassan már kréta sincs az iskolákban.
A hatalom azé, aki most kiáll a tanárai mellett, és kockásinget húzva mosolyogva tiltakozik az igazságtalanság és kilátástalanság ellen. Pedig ordítani lenne kedve. A hatalom azé, aki hiába loptátok el a tudás jogát, a jövőnket és a lehetőségeinket, mégis húzza az igát az egyetemen, mert még mindig hisz abban, hogy érdemes tanulni. Pedig a legtöbb barátja már külföldön mosogat a jobb élet reményében.
A hatalom azé, aki szülőként hisz még abban, hogy egyszer majd ti eltakarodtok innen, és Magyarország egy jobb ország lehet. Legalább a gyerekének.
A hatalom azé, akinek mára teljesen kilátástalanná vált a helyzete, mégis nap mint nap küzd.
A hatalom azé, akinek ma már nincs semmije sem, még vesztenivalója se, mégis tiszteletben tartja a rendet, a rendszert, a demokráciát. (Veletek ellentétben, tisztelt hatalom.)
A hatalom azoké a százezreké, tisztelt hatalom, akik titeket, kiknek nyakkendője ezekben a pillanatokban is az orbánviktorok és habonyárpádok seggéből lóg ki, el fognak zavarni. El fognak zavarni, és felelősségre fognak benneteket vonni.
Tisztelt Hatalom! Nekem te soha többé ne mondd meg, hogy mit kell tiszteletben tartanom. Mert te nem tartasz tiszteletben semmit és senkit sem. Nekem te soha többé ne mondd meg, hogy ki a demokrata, mert te nem vagy demokrata. Fogalmad sincs arról, hogy ki a demokrata. Nekem te soha többé nem mondd azt, hogy megvédesz a bevándorlóktól vagy bármi mástól, mert te fenyegetsz bennünket a leginkább.
Nekem te soha többé ne mondd meg, hogy ki a jó magyar és ki nem, mert te árulod el a hazádat.
Tisztelt Hatalom! Nekünk nincs mitől félnünk.Ti vagytok azok, kiknek már most fejet lehajtva kell menekülniük a kérdések elől. És ti vagytok azok is, akiknek majd bujkálniuk kell a felelősség elől! Ma még elbújhattok a biztonsági embereitek és az ellopott kiváltságaitok mögé, a maguktól növekvő lakóparkjaitokba zárkózva.Ma még leplezhetitek pökhendiséggel az elkövetett bűnöket, és ebben cinkosotok az ügyészség is. De holnap felelnetek kell. Felelnetek kell azért, mert nem csak a pénzünket, de a fiatalok jövőjét, a gyermekek tudáshoz való jogát, a tanárok, ápolók és orvosok hivatását, százezrek megélhetését is elloptátok. És most épp a jogainkat akarjátok ellopni. Ezt nem fogjuk engedni. Ezekért az elkövetetett bűnökért mind-mind felelni fogtok. És ott álltok majd számkivetetten, megszégyenülve, egyedül. És persze mindent tagadni fogtok. De mindenki tudja majd: bűnösök vagytok.
Tisztelt Hatalom! Se a NAV, se Polt Péter, se Putyin, se a TEK, se senki nem fog megvédeni a saját eredményeidtől.
Tisztelt Hatalom! Még hatalmon vagy, de már rég megbuktál.
Ez a Nők Lapja társkereső rovatának perverz-szekciójából van. Vissza a régi jó bevált értékekhez. A férfigyűlölő pécéfasiszta absztrakt egyenlőségmánia értelmetlen hajszolása helyett valami életszag.
