APESH**T

2019. január 21. 15:05 - andras mullner

Felzaklató és ugyanakkor euforikus érzés, ahogy a megszokott jelentéssel bíró terek és térelemek, képek, szobrok, épületek olyan pillantásokat kénytelenek elviselni, amelyek kiejtik őket a rájuk testált szerepből. Nézzük a szobrokat! Mozdulatlan „fehér” bálványainkat animálni kezdik a „fekete” tekintetek, visszájára fordítva egy hosszú történetet, amelynek során a fehér tekintetek mozdulatlanságra ítélték a fekete bálványokat.

Minden fronton dúl a szoborháború. A történelem eltérő értelmezései konfliktusba kerülnek egymással, és szimbolikus csatáikat szobrok testén vívják. Az amerikai fekete polgárjogi mozgalom számára a polgárháború déli tábornoka, Lee a rabszolgaságot jelképezi. Van-e a népirtás mellett hadba szálló Lee tábornok szobrának helye a köztéren?

Ez nem egy Lee.

De hagyjuk el most a közteret, és lépjünk be a múzeumba! Beyoncé és Jay-Z The Carters néven adta ki 2018. június 16-án az Everything is Love című albumot, rajta az APESH**T című számmal, amely egy videoklip szárnyain szállt el.

A klipet a Louvre-ban forgatták, és amint arról a megjelenés óta sok művészettörténész megnyilatkozott, a benne megjelenő képek és szobrok a páros és táncosaik jelenlétében új, izgalmas jelentést kapnak. Egy művészettörténész a Time magazinnak arról beszélt, hogy a Taniszi Szfinx szobra előtt megjelenő Bey és Jay az ókori Egyiptomra utalhatnak, arra a civilizációra, amely a nyugati (művészet)történetírásban a kezdetektől fehér (vagyis európai) művészetként definiálódott, és nem Afrika részeként.

Ez csak egy tétel abban a zeneműben, amelyben a megjelenő műtárgyak kritikusan újraárnyalódnak, részlegesen elvesztve nyugati kanonizált státuszukat, hogy másként, feketeként jelenjenek meg. Nem véletlen a tánckar hullámzó mozgása a Napóleon császárrá koronázása és Josephine császárné megkoronázása című kép előtt. A szóba jöhető számtalan szubverzív visszabeszélés közül kettőt itt említünk, az egyik posztkoloniális, a másik gender-szempontot érvényesít. Ez utóbbiról szólva, a képen Josephine térdel, Napóleon a fejére helyezi a koronát (amúgy Bey és Jay minden jelenetben egymás mellett állnak), ezzel szemben, pontosabban a kép előtt, annak háttal, női tánckar táncol; nők, alárendelődés nélkül, egymás kezét fogva, együtt mozdulnak. A kép főalakja amúgy a 19. század egyik legnagyobb gyarmatosítójaként műtárgyak tízezreit vitte magával a megszállt országokból – például Egyiptomból, például a Louvre-ba.

De nézzük a szobrokat! Beyoncé fehér redőkbe táncol dühödten tombolva (apeshit) a Szamothrakéi Niké szobra előtt, vagy a Miloi Vénusz előtt állva veszi fel annak alakját, testhez simuló balett-trikóban. Bey saját testének és táncának díszleteiként használja a nyugati művészet kanonikus darabjait, ezzel átfogalmazza a szépség antik (és azóta is hegemón) fehér kultuszát. Ezekben a jelenetekben a szobrok nézik, ahogy reanimálják őket, pontosabban a klip nézői nézik a néma és mozdulatlan darabok újrajátszását. A klipet nemcsak befutott művészettörténészek, hanem művészettörténet-hallgatók is elemezték, és az Al Jazeera szerint egyikük, Heidi Herrera videója vírusként terjedt.

A Louvre 30 ezer műtárgyának fehér férfiak és nők a főszereplői, és ez történelmileg egy „fehér tér”, mondja Herrera, ahol a szépségideál szintén fehér, az idők során megkérdőjelezetlenül. Ebbe a térbe érkeznek a fekete testek, bejelentve egy másik szépségideál létezését. „Ez egy másik nézőpont”, mondja Jay a klipben. A klip kimeríthetetlenül gazdag művészettörténeti utalásokban, minden részlet új távlatokat nyit meg az értelmező előtt.

Magával ragadó és felszabadító kritika ez, véleményem szerint a fehérek számára is. Beynek és Jaynek pedig köztük is vannak rokonai, az APESH**T-nek pedig testvérképei. Alain Resnais, Chris Marker és Ghislain Cloquet 1953-ban készítették el a Les statues meurent aussi (’A szobrok is meghalnak’) című filmjüket.

Ebben a filmben a szerzők arról elmélkednek, hogy a szobrok miképpen vesztik életüket azáltal, hogy bekerülnek a múzeumok steril terébe. Tételükhöz Afrikából származó szobrokat használnak, de nem önmagukban. Az egyik tárlóban elhelyezett szoborral szemben egy fiatal fekete nő áll, egy múzeumlátogató. Narrációként a következő hangzik el: „Fekete művészet. Úgy nézünk rá, mintha létének célja az volna, hogy gyönyörben részesítsen bennünket. Az őt megalkotó fekete ember szándéka, az őt néző fekete ember érzelmei láthatatlanok maradnak számunkra. Mivel fába vésték a gondolataikat, mi szobroknak véljük azokat, és festőiséget látunk abban, amiben egy fekete közösség tagja a kultúra arcát látja.” Ha jól értem, ez a beszéd a „kifehérített” (múzeumba vitt) fekete kultúráról szól, ily módon párdarabja az APESH**T-nek, amely pedig a fehér kultúra feketévé tételéről szól.

A film nem a pillanat művészete, de talán mondhatjuk azt, hogy a pillantás művészete. Egy ideje az foglalkoztat, hogy miképpen lehet egy számomra rendkívül kedves filmet a benne foglalt egyetlen pillantásból kiindulva nézni, olvasni. Az állampolgár főszereplője, Wilson, miközben a várban nyelvtanárára, Marira vár, felnéz egy szoborra.

Részlet Az állampolgár című filmből.

Részlet Az állampolgár című filmből

Az alak egy török hadifogoly a Budát visszahódító Savoyai Jenő herceg lovának lábainál. Jól láthatóan egy fekete szoboralakról van szó, aki bár történeti tudatunkban egy gyarmatosító hadsereg katonáját ábrázolja, de a megörökítés pillanatában ez az alak megkötözve guggol a földön, és fejét ikonográfiai jelzésként, mintegy feminin módon, megadóan félrehajtja. Wilson számára pedig még inkább nem jelent mást ez az alak, csak az ő saját jelenét, valakit, akivel azonosulnia lehet és kell. A fekete katona alakjában, bár még a történet szerint a felpillantás pillanatában Wilson ezt nem tudja, saját sorsát szemléli, önnön vereségét. Wilson interpretációja végül is kisajátító, hiszen nem eredeti jelentésében, vagyis a török gyarmatosítók kiűzésének győzelmi szimbólumaként tekint a szoborra. A film kérdése áttételesen éppen ez: megengedhető-e, hogy a nemzet részévé váljon, aki a nemzeti kultúrát potenciálisan kisajátítja, átértelmezi, újrafogalmazza, „újraénekli” és „újratáncolja”?

Úgy tűnik, a Louvre belátta, hogy mint múzeumnak nélkülözhetetlen számára ez az újrahasznosító játék, és köszönetet mondtak Beynek és Jaynek, mert a videó rekordszámú nézőt hozott a múzeumba, 25%-kal többet a 2017-es látogatószámnál. Már egy másfél órás múzeumi sétát is árulnak, amelynek során azokat a műtárgyakat mutatják be, amelyek felbukkannak a videóban. A Louvre egy minden porcikájában posztkoloniális intézmény: önnön gyarmati múltjával terhelt, ugyanakkor már egy, saját műtárgyainak kisajátításában is érdekelt intézmény. Az elv tehát: hasznosíts az újrahasznosítást!