Az év vége internetes szenzációja, na jó, egyik internetes szenzációja Kristen Roupenian Cat Person című novellája volt. Ahogy a magyar sajtóban a 444.hu-n Urfi Péter is hírt adott róla, a jóformán ismeretlen, harminc körüli amerikai prózaíró kb. 20 oldalas története, amely a New Yorker december 11-i számában jelent meg, pár nap alatt internetes megosztások és kommentárok lavináját indította el, elsősorban a twitteren. Egy hétbe se telt, hogy a novellát irodalmi/internetes szenzációként ünnepeljék a hírportálok, és ahhoz sem kellett több idő, hogy a kötettel még nem rendelkező Roupenian egymillió dolláros ajánlatot kapjon novellagyűjteményének és készülőfélben lévő regényének amerikai kiadására a Scout Presstől. A hírek szerint mindkét kötet 2019-ben fog megjelenni, amin érdemes elgondolkodni egy percre, mert hogy addigra a Cat Person (magyarul valahogy úgy szólhatna a cím, hogy A macskás pasi) körüli felhajtásra már talán emlékezni sem fogunk, azaz túl a leszerződtetés presztízsszempontján, a kiadó nem a hírverést akarja meglovagolni, hanem arra fogad, hogy Roupenian két nagyon jó könyvet fog írni.
Meglehet persze, hogy az egymillió dolláros szerződés híre Kristen Roupenianból pár napos tündöklése után a világ leggyűlöltebb szerzőjét csinálta (így sem sajnáljuk nagyon persze), ami nagy igazságtalanság volna. A szenzációs (bár nem példa nélküli) összegről szóló hír szinte el is fedte szem elől azt a jelenséget, ami mégiscsak az elmúlt év végének egyik legszívmelengetőbb fejleménye volt, és amely mégiscsak Roupenian érdeme is, nevezetesen, hogy egy húsz oldalas történetről cserélt eszmét boldog-boldogtalan, öreg és fiatal, angol és más nyelvű olvasó. „Ez aztán bájos – írja a Vox kommentárja –, mintha csak az 1920-as években lettünk volna egy párizsi szalonban, mindenkinek volt véleménye egy novelláról”. Nekem is van: a Cat Person nagyon jó elbeszélés. Akkor is, ha ehhez a fajta naiv közönségsikerhez bizonyára az is kellett, hogy jókor legyen jó helyen.
Szerzői kommentárjában Roupenian elsősorban a virtuális kommunikáció problematikájához köti történetét, amit nagyjából úgy lehetne összefoglalni, hogy egy egyetemista lány összejön egy idősebb pasival, lefekszenek, aztán mégse járnak. A cselekmény nagy részét kettejük csetelése, két béna csókolózás, egy annál is bénább szex és a lány kortárs barátok segítségével lebonyolított eléggé tahó szakítása teszi ki. Igen tudatos szerzőre vall, ahogy Roupenian arról beszél, hogy milyen erős kapcsolatot teremtett közötte és férfi hőse között az, hogy mindketten egy fiatalabb generáció nyelvét próbálják imitálni: a férfi a szerelem reményében, ő az irodalmi hitelesség kedvéért. A novella egyik bravúrja, ahogyan a lány szemszögén keresztül, de mindkét főhőssel kapcsolatban érzékelteti az állandóan változó perspektívát, az események és főleg a másik állandó újraértelmezését, a másik ismeretlensége miatti izgalmat és szorongást (ami, tegyük hozzá, nemcsak a virtuális kommunikáció velejárója).
Az olvasók nagy része különösen ennek a kapcsolatnak a politikai aspektusaira tűnik érzékenynek: arra, hogy a fiatal, szép egyetemista lány és a harmincas éveiben járó, kövér és feltehetőleg nem diplomás férfi állandóan változó hierarchiája, jelképes és - az ágyjelenetben - szó szerinti alá-fölérendeltsége milyen bonyolult hatalmi viszonyrendszert jelenít meg. Ami jól mutatja, hogy a Cat Person iránti szenvedélyes kíváncsiság értelemszerűen összekapcsolódik a #metoo-kampány felkorbácsolta indulatokkal és érzékenységgel, amire a kommentátorok többsége is utal.
Azt gondolom, nem csak arról van szó, hogy a nagyon is hétköznapi kaland anatómiáját nyújtó elbeszélés akkor érkezett, amikor az internet népe amúgy is minden idegszálával a szexualitás hatalmi aspektusaira tapadt. Roupenian szövege nem egyszerűen beletalál valamibe, ami divatos vagy mellesleg nagyon fontos, hanem ki is vonja belőle tárgyát. Mert akármilyen lekicsinyelhetetlenül és visszavonhatatlanul fontos is az az internetes lavina, ami a zaklatások kérdését behozta a köztudatba, az aktivizmus nyelve szükségszerűen (és szükségesen) leegyszerűsítő – az irodaloméhoz képest. A macskás pasi a maga látszólagos egyszerűségében komikusan összetettnek, csalással és öncsalással telinek, narcisztikusnak és kiszolgáltatottnak, annyira fontosnak és annyira banálisnak mutatja a „járást” / „randizást” / „pasizást” / „csajozást” (kérem a fiatalabb generációk tagjait, javasoljanak ide megfelelő kifejezést). Ez a novella azért lehet ennyire izgalmas itt és most, mert kompenzál azért, amivé az utóbbi hónapokban a szexualitásról, a férfi-nő kapcsolatról szóló közbeszéd vált: jól azonosítható szerepeket (ragadozókat és áldozatokat) felsorakoztató tantörténetek gyűjteményévé. De úgy teszi ezt, hogy egy pillanatra sem vonja kétségbe annak a szemléletmódnak a fontosságát. Nem ellenbeszéd, hanem másmilyen beszéd. Úgynevezett irodalom.
Fotó: mali maeder – Pexels
