„Később ugyanezt gondoltam édesapámról is. Hogy van olyan ember, akinek nincsen szüksége senki másra.” (Harmonia Caelestis)
November 4-én és 5-én rendezték meg Gács Anna és Bárány Tibor szervezésében a Szépírók Társaságának őszi fesztiválját a Tesla Budapestben, amelynek középpontja és központja – e kettő ugyanis nem mindig esik egybe – Esterházy Péter volt. A kétnapos rendezvényen Esterházy felmérhetetlen és feldolgozhatatlan életművének felmérése és feldolgozása zajlott, a panelbeszélgetéseken pedig éppen olyan sok téma került elő, mint amennyire sokféle területen, módon, hatással alkotott, írt, beszélt, hatott EP – ahogyan oly sokan emlegetik.
Az alábbiakban nem ismertetőt fabrikálok a fesztiválról, hanem inkább arról szeretnék írni, hogy – érzésem szerint – milyen tétje van, lehet egy ilyen rendezvénynek, és ebben miért voltak nem várt módon katartikus pillanatok. A blogbejegyzés műfaja megengedi ezt a szubjektív szabadságot, ahogyan azt is, hogy leírjam, ilyen nagyképűen, hogy minden a nyelvről szól. A helyről és a nyelvről, hogy hol a helye a szavaknak és hol a helye Esterházynak egy olyan jelenben, ahol minden elveszíti a jelentését.
A program egyszerre szólt a szakmának és a tágabb értelemben vett közönségnek, kultuszon innen és túl – nagyvonalúan és okosan végig gondolt koncepció, nem semmi művészet, mert semmi kizárás. Szívesen jött a közönség, mert úgy érezhették, nem egy írót, hanem egy jó ismerőst vesztettek el, akinek megpróbálják keresni a nyomait. Különféle felütésű és hangulatú beszélgetések, felolvasások követték egymást, „kap fogni egy vajszínű árnyalatot”. A részletes program itt olvasható, Esterházy szerkesztői ugyanúgy helyet kaptak, mint publicisztikai tevékenységének elemzése, a szövegei alapján készült filmes adaptációk, a színpadi művei, a könyveihez készült borítótervek, és szombaton ott volt Eötvös Péter zeneszerző is, akinek Halleluja - Oratorium balbulum című oratóriumához Esterházy Péter írt librettót, és amelynek bemutatóját utóbbi már nem érte meg.
Ezen az utóbbi beszélgetésen Eötvös Péter – egy másik EP – felolvasta levelezésük azon részét, amely a közös munka időszakáról szól. Nem lehet visszaadni a mondatokat, ahogyan a csöndet sem lehet, amely az igen nagy számú közönség ellenére tapintható volt. Vagyis olvasható. Vagyis érthető. Azt lehet visszaadni, hogy arra gondoltam közben, ilyen életek vannak, amelyekbe kódolva van a nagyszerűség, a nagyszerűségbe pedig az alázat, a kíváncsiság, az odafordulás. Mindennek ellenére.
A beszélgetések között voltak jók és még jobbak, de talán nem is minőségük vagy a témájuk volt a legmegkapóbb, hanem a tétjük, amely nemcsak egy hatalmas író hatalmas örökségéről szólt, hanem arról, hogy hol a helye a szavaknak és hol a helye Esterházynak ebben az országban, amely fénykorában is önmaga árnyéka volt, most pedig – úgy tetszik – megállíthatatlanul rohan a morális és intellektuális sötétség felé. A tét, hogy miről beszélünk, amikor Esterházyról beszélünk, egyben annak a kérdésnek a felvetése, hogy miről beszélünk, amikor önmagunkról beszélünk. Hogy tudunk-e még egyáltalán beszélni, vagy éppen akkor hallgatni, amikor kell, és nem amikor muszáj. Nekem ez volt a legfontosabb katarzisa ennek a két napnak, a remény a szavakból és az emberekből. Nagyon sokan voltak, ami annak a jele, hogy mást is érdekel ez a kérdés. Innen elindulhatunk. Hogy hol a helye a szavaknak, hogy hol a helye a nyelvnek, amivel cselezünk, árulkodunk, kapkodunk, leírunk és elhallgatunk. Hogy hol a helye Esterházynak. Hogy hol a. Helye. Itt.
Fotók: Szépírók Társasága/Facebook
