Három hónapot dolgoztam a vs.hu-nál. Életem egyik legjobb élménye volt - mind szakmailag, mind emberileg. Egy lap, ahol nem a gecizésről és a másik lejáratásáról kellett írni, ahol nem volt elvárás a szakmaiatlan ócsárolás, ahol nem egymás hátát veregetve, bajtársias nevetgélésből nőtte ki magát a tartalom. Egy lap, ahol se a jobb- se a baloldalhoz nem köthető elhivatott emberek tényfeltáró, minőségi politikai, közéleti és kulturális, szociális témákkal foglalkoztak.
Aztán kiderült, ami kiderült. Több mint 500 millió forint került a kiadóhoz különféle tartalmak előállítására: MNB-s alapítványok pályázatain „nyert” közpénzből jöttek létre projektek. Nagyon jó minőségű projektek, de persze ennek tudata sem tünteti el azt a bélyeget, azt a szörnyen fájó, azonnal felhólyagosodó bélyeget, amit a transzparencia hiánya és a sumákolás nyomott rá az egész szerkesztőség bőrére. Az újságírók többsége nem is tudott a projektek finanszírozási hátteréről, aki igen, az sem volt tisztában a mértékével.
Szerettem volna ütőset írni. Hogy annyira üssön, mint amennyire fájt a kollektív felmondás az újságíróknak és a főszerkesztőnek. Szerettem volna leírni, vagy csak körülírni azt, amit a reggeli válságmegbeszélés előtt, közben és után éreztem. Szerettem volna leírni, hogy mennyire sajnálom azokat az újságírókat, akiket szembeköpött a rendszer, akiket megtaposott, és akiknek kiadta az útját.
Vajon naiv az az ember, aki elhiszi, hogy lehet ma Magyarországon normális, csorbíthatatlan újságírói munkát végezni? Naiv az az ember, aki elhiszi, hogy a közélet feltárható? Hogy a politikai rendszer visszataszító jellege nem lehetetleníti el teljesen a munkát?
A rendszer - maradjunk csak ennél, talán így a legfinomabb a megfogalmazás - bebetonozta és undorítóan kihasználta a magyar emberek kiégettségét. A kivéreztetés tökéletes habonyi kommunikációs stratégia, és a szép lassan építkező strómanok, kiskirályok a háttérből marionettbábuként igazgatják a mindennapokat. Az emberben van egy bizonyos fokú naivitás, vagy csak hit abban, hogy még egyszer lehet másképp. Bennem volt, és ez a hit most megrendült.
És egyébként is: hogyan lehetne közpénzekről faggatni politikusokat, úgy, hogy közben a saját háttér nem transzparens? Hogyan lehet lapkiadóként elvárni az újságíróktól, hogy folytassák ugyanazt a színvonalas munkát, mint amit korábban tettek? Folyamatosan mondanak fel az újságírók, jönnek a Facebook-posztok. Így kell elképzelni a szakma exodusát. Már nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó.
Mi marad hát, mit lehet tenni? Valaki nem zárja ki, hogy ezek után elmenjen külföldre. Valaki elhagyja a szakmát. Valaki nem hagyja el és átigazol. De a történtek tudatában, az egész médiapiac kifordult és gerinctelen létezésével meddig képes együtt élni épeszű és tisztességes újságíró? A propagandagépezet és az utálkozó, falra dobált kő effektusú cikkek közötti kényszerű és valószerűtlen egyensúlyt, úgy tűnik, egyre nehezebb, vagy igazából képtelenség megtalálni.
Ha folytatom, úgy szeretném folytatni, ahogyan azok a kiváló újságírók dolgoztak - és remélhetőleg dolgozni fognak -, akikkel a VS-nél voltam. Belemenősen és tisztességesen, nem félve feltenni századszor is a kérdéseket, nem unva az adatok halmazának átböngészését, csak hogy egy kis rést, hibát találjak. Szerintem folytatni fogom.