Gyakran esik szó mostanában arról,
hogy helyettünk senki nem fog cselekedni,
meg ha akarunk valami változást,
annak úgymond a felhasználótól kell jönnie,
ésatöbbi,
vízazúr.
Történt a múltkoriban
egy egyetemen itt Pesten,
hogy hallgatók kitalálták,
legyen galéria képeknek, installációknak
egy hosszú egyetemi folyosón
és hogy ne atyáskodva,
a fejek fölött döntve
legyen kijelölve a közösségi tartalom,
a szervező diákok korszerű módon,
crowdsourcingolva és mintegy bázisdemokratikusan
Post-it® cetlikkel ragasztgatták
tele a folyosót,
együtt jópofa plakátokkal,
melyek lelkesítették a hallgatókat és az oktatókat
a közösségi kezdeményezés erényeivel kapcsolatban,
és arra kérték az arrajárót,
hogy a Post-it® cetlikre
írja föl tollal,
mire használná a folyosót,
mint közösségi teret
és egyben cselekvő spektákulumot,
és hogy a falfelületnek
a szokásostól merőben elütő használata
ne veszélyeztesse
az intézményben folyó
oktatási és tudományos tevékenység zálogát,
ezért a szervezők futárt küldtek
az épület műszaki helytartójához,
aki a Post-it®-használat
előnyeit és kockázatait
biztonságtechnikailag mérlegelve
rábólintott a kezdeményezés zöld jelzésére
és indulhatott a közösség
performatív önkormányzási folyamata,
mely színrelépés sikerére
némileg fékezőleg hatott
a sajnálatos körülmény,
hogy a kihelyezett cetlik száma
a start utáni két nap során észrevehetően feleződött,
mintha épp nem is Post-it®-cetlik lettek volna,
hanem 235-ös uránizotópok,
mely utóbbiak 703,8 millió éves
felezési idejével szemben
a cetlik száma jó 3 óránként
csökkent a felére,
hogy aztán a végére
alig árválkodjon egy-egy, jó magasan,
ahol gyaníthatóan nem érte el
a Post-it®-okat hullámokban begyűjtő
kéz illetékességi területe,
mely fejlemény nem sok vizet zavart a folyosón,
mert a diákok és a tanárok
vélhetőleg haboztak birtokba venni
a szubszidiaritás politikai erényének
efféle közösségi ünneplését,
hisz alig írtak egy-két cetlire valamit,
ugyanakkor a Post-it®-ok
rohamos visszavonulása a közösségi interfészről
váratlan fordulatként
jókora fejtörés elé állította
a kezdeményezés szervezőit,
mely szomorú feladvány,
egyben a közösség sorsára baljós árnyat vető metonimikus vaddafak
megfejtése váratlan helyről,
az épület takarítóinak főinstruktorától érkezett,
aki a Post-it®-ok sorsát firtató aggódó felvetésre
tüstént rávágta: De ez rongálás!,
és kiderült, hogy sok Post-it®-ot
ő szedett le sajátkezűleg
míg más Post-it®-ok osztályrésze
arra járó takarítókkal találkozva
lett a pusztulás,
mely fejlemény
a Post-it®-ok romlását
megfigyelő egyes kommentátorokat
azon reménykeltő következtetésre juttatta, hogy végülis
megvalósult a vízazúr, hiszen
a problémát érzékelő egyetemi polgárok,
azaz a takarítók
öntevékeny módon vették a kezükbe
a Post-it®-ok elhárításának kérdését,
ám történetünk szempontjából
ez a körülmény
itt most mindössze mellékszál, ugyanis
a főinstruktor némileg megjuhászodván
a műszaki helytartó fent említett
zöldlámpás bólintása hallatán,
arra a felvetésre, miszerint amennyiben
az alulról építkező Post-it®-ok újbóli
grassroots kihelyezése kiegészülne
pecsétes intézetvezetői felhívások
egyidejű kifüggesztésével, melyek értelmében
a Post-it®-spektákulum
nem rongálás,
hanem alkalmasint
art project és közakarat,
örömmel bólintott,
dejszen így egyet akar mindenki,
“Ez hivatalos így!”-mondta felszabadult mosollyal,
és így hamarosan neki is láttak a diákok
újfent a Post-it®-ok
bázisdemokratikus felragasztásának,
és hogy pontosan mikor
és melyik egyetemen történt mindez,
a tanulságok megfelelő leszűréséhez
tényleg mindegy is,
mindenki szem a láncban.
PS Egy kép arról, ahogy a dolog elindult.
https://www.facebook.com/158357911515357/photos/a.159388801412268.1073741828.158357911515357/159856878032127/?type=3&theater