Bodolai László médiajogász írása.
Az elmúlt időszakban számos ügy újra rávilágított arra, miként lehet remekül visszaélni büntetőjogrendszerünk egyes elavult elemeivel. Itt elsősorban az újságírókat ért büntetőjogi betámadásokra gondolok, amelyek idáig csak a magánvádas, vagy közvádassá alakult becsületsértési-rágalmazási ügyekben nyilvánultak meg. Sajnos a kívülállók számára korántsem egyértelmű, hogy a becsületsértés és rágalmazás büntetőjogi tényállások alapján megindított magánvádas büntetőeljárások kiválóan alkalmasak arra, hogy bosszúból, sértődöttségből, netán politikai célzattal kriminalizáljuk, és akár bizonyos pozíciókban ellehetetlenítsük polgártársainkat.
Korábban felmerült ugyan néhány szakember részéről, hogy a becsületsértést és rágalmazást ki kellene emelni a bűncselekmények köréből, ugyanis a polgári jogi kártérítés és elégtétel lehetősége elvileg megfelelően kompenzálja az ilyen jellegű sérelmeket, de a jogalkotás nem foglalkozott érdemben ezzel a kérdéssel. A jelenlegi gyakorlat szerint – persze ezzel a kollégáknak nem mondok újat – ha valaki úgy érzi, hogy a becsületébe gázoltak valami általa becsületsértőnek ítélt, vélt kijelentéssel, vagy valótlan tény híresztelésével megrágalmazták, csekély összegű illeték megfizetése mellett – harminc napon belül – magánvádas büntetőeljárást indíthat, gyakorlatilag minden szakmai kontrol nélkül, hiszen az eljárásjog nem ír elő ügyvédkényszert ezekben az esetekben. Ilyenkor az ügyész szerepét a magánvádló veszi át – ez persze nem zárja ki, hogy indokolt esetben az ügyész átvegye a vádat. A magánvádlót természetesen ügyvéd is képviselheti. Ha az első tárgyaláson – az úgynevezett személyes meghallgatás során – nem fogadja el a magánvádló a feljelentett bocsánatkérését, akkor a bíróság lefolytatja a büntetőeljárást. Persze így első olvasatra akár korrektnek is tűnhet a folyamat, de néhány megtörtént jogeset tükrében nézzük, hogy is néz ki ez valójában.
Az egyik leghíresebb ilyen ügyben Uj Péter, a néhai Népszabadság publicistája egy borvidéken ténykedő volt állami borászat termékeit kritizálva azt merte írni, hogy az cég alacsony árkategóriába tartozó borai közül némelyik majdhogynem ihatatlan. Sőt dohos hordószagú, és cukrozott. A borászat feljelentést tett az ügyben. A személyes meghallgatáson beismerte, hogy ő írta a cikket, mondjuk a neve is az írás alatt szerepelt. Vártuk az érdemi tárgyalás kitűzését, e helyett kaptunk egy ítéletet. A bíróság ügyészségi indítványra tárgyaláson kívül megrovásban részesítette, mint ahogyan az első fokon, másodfokon eljáró bíróság is. A Legfelsőbb Bíróság egyenesen kimondta, hogy az írás megsértette bor emberi méltóságát! Uj Pétert végül a strasbourgi emberi jogi bíróság mentette fel a véleménynyilvánítás szabadságára hivatkozva.
Igaz, a bűnösség kimondása esetén többnyire nagyon enyhe marasztaló ítéletek születnek, de ezzel az eszközzel nagyon könnyű bárkit kriminalizálni. Senki sem gondolhatja komolyan józan ésszel, hogy a büntetőjogi eszközökkel kellene sújtani újságírókat egy borkritikáért, vagy egy véleménycikkben elsütött, a mindennapi beszéd során gyakran használt jelző használatáért. Főleg, hogy egy megrovás is rákerül az ember pedigréjére, ami adott esetben később komoly kihatással is lehet egyes munkakörök betöltésére, vagy egy későbbi, közlekedési kihágás megítélésére is.
Súlyosabb viszontagságok elé néz az újságíró, hogy ha a vádat – hivatalos személyt ért rágalmazás vagy becsületsértés gyanúja esetén – az ügyészség képviseli.
Az ügyészség természetéhez hozzátartozik, hogyha egyszer vádat emel, utána nagyon ritkán hajlandó elengedni az ügyet, legtöbbször inkább tűzön-vízen keresztül végigveri, minthogy hajlandó lenne belátni a tévedését. Nem is lenne ebből baj, hogyha nem emberi sorsokról szólna ez a játék. Ha ehhez hozzátesszük azt a sajátos hazai gyakorlatot, hogy a bíróságok legtöbbször az ítélet részévé teszik a vádiratot – lásd a 95% feletti ügyészségi váderedményességi mutatót – akkor ez elég ijesztő hozzáállás.
Jól illusztrálja ezt egy tényfeltáró újságcikk miatt lassan hat éve folyó, hamis látszatkeltésre hivatkozó rágalmazási ügy, amelyet láthatóan az ügyészi fontosságtudat túlkompenzálása, és a sértettség tartott életben idáig.
A büntetőeljárás alapjául szolgáló cikk 2009. június 22-én jelent meg az Emfesz eladásának furcsa körülményeiről: az Emfesz vezérigazgatója, Góczi István és helyettese, Gazda Tamás egy egymás között megkötött üzletrész adásvételi szerződéssel, egy dollárért átjátszotta a magyar földgázpiac negyedét uraló energiaszolgáltató cég üzletrészét az ukrán milliárdos, Dimitrij Firtas cégéttől, a Mabofitól egy kis svájci offshore vállalkozáshoz, a RosGas AG-hoz. Az üzletben egy régi felhatalmazást felhasználva Góczi képviselte – Firtas tudta és beleegyezése nélkül – eladóként a Mabofit, Gazda pedig vevőként a RosGast, amelyben szintén igazgatói rangban volt. Az ügyben különösen jelentős vagyoni hátrány okozásának megalapozott gyanújával nyomozást is indított a Nemzeti Nyomozó Iroda. A cikk azt is megemlítette, hogy Horváth J. Ferenc, a Magyar Energiahivatal vezetője a szokásos fél éves engedélyezési folyamat helyett mindössze egy nap alatt áldását adatta a szokatlan tulajdonosváltásra a hivatal részéről.
Horváth J. Ferenc a róla szóló megállapítások miatt magánindítványt nyújtott be a cikket író újságíró, Spirk József ellen, nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás miatt. Mivel a cikk megjelenésekor a feljelentő hivatalos személynek minősült, a vád képviseletét átvette az ügyészség. Az eljárás hosszas rendőrségi nyomozással kezdődött, az iratok szerint több magas rangú kormányzati tisztségviselőt is meghallgattak tanúként. Az ügyészség először bírósági eljárást mellőzve megállapította az újságíró bűnösségét, és megrovásban részesítette. Ez ellen az újságíró panaszt nyújtott be, amire az ügyészség vádirattal reagált. A vádirat szerint a cikk címével: „Nyomoznak az Emfesz egydolláros eladása miatt”, valamint a cikk azon szövegrészével, hogy „A Magyar Energiahivatal vezetője azonban részt vett az addigi ukrán tulajdonost kijátszó üzlet titkos előkészítésében” az írás azt a hamis látszatott keltette, mintha a nyomozás kiterjedne Horváth J. Ferenc személyére is. Két, számos abszurd elemmel teletűzdelt tárgyalást követően 2011-ben a IV. és XV. kerületi bíróság első fokon megrovásban részesítette a cikk szerzőjét. Az ítélet meghozatalának napján megtartott tárgyaláson az eljáró bíró semmilyen védői indítványnak nem adott helyt, berekesztette a tárgyalás, majd körülbelül negyedórás tanácskozás után hirdette ki a kb. 8 oldalas legépelt ítéletet. Ez lefordítva azt jelenti, hogy a bíró vagy bámulatosan gyorsan tudott ítéletet hozni, pontosan megindokolni, és okiratszerűen írásba foglalni, vagy már az utolsó tárgyalás előtt a táskájában pihent a megelőlegezett ítélet.
A védelem természetesen fellebbezett, többek között arra hivatkozva, hogy a hamis látszatkeltés az polgári jogi és nem büntetőjogi kategória. A Fővárosi Törvényszék 2012-ben helyt adott a fellebbezésnek, és – bűncselekmény hiányában – felmentette a vádlottat nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vádja alól. A felmentő ítélet szerint:„nem állt fenn olyan nyomós társadalmi érdek, mely az újságíró foglalkozású vádlott véleménynyilvánításhoz fűződő jogába a büntetőjogi eszközrendszerrel való beavatkozást indokolná. A kifejtettek szerint a rágalmazás vétségének törvényi tényállását fogalmilag kimerítő cselekményből hiányzik a társadalomra veszélyesség, mely a Btk. 10.§ szerint a bűncselekmény megvalósulásának egyik kritériuma”
Az ítélet ellen az ügyészség sem fellebbezett, így az jogerőssé vált. De néhány hónappal később nem várt fordulat következett be. Az ügyészség nem tudta benyelni a békát, és felülvizsgálati indítvánnyal megtámadta a Kúria előtt a jogerős ítéletet. Ne feledjük, nem egy nagy horderejű közvádas ügyben hozott büntetésről, hanem az egyik legenyhébb büntetőjogi intézkedésről, egy megrovásról beszélünk. A Kúria behatóan áttanulmányozta az ügyet, majd hatályon kívül helyezte a felmentő ítéletet, mert szerinte nem volt kellően megindokolva. A végzés szövegezése szerint az „Az indoklási kötelezettség megsértése, a bűnösség megállapítása körében érhető tetten”. Ekkor az ügy már öt éve folyt. Megjegyezendő, hogy az alapügyben, a milliárdos vagyon törvénytelen átjátszása miatt, amely következtében az Emfesz több milliárd forintnyi készpénzállományának nyoma veszett, senkit sem ítéltek el, csak a meglehetősen furcsa ügyletről cikket író újságírót.
A büntetőügy visszakerült másodfokra, szerencsére a felmentő ítéletet meghozó bírói tanácshoz, amely egy elegáns húzással törvényes vád hiányában megszüntette az eljárást, helyt adva annak a védői érvelésnek, mi szerint a hamis látszatkeltés nem büntetőjogi kategória, továbbá az ügyészség nem tette vádirat tárgyává az egész cikket, a vitatott írásból önkényesen emelt ki és kapcsolt a címhez egy szövegrészletet, annak tényleges értelmét jelentősen megváltoztatva. Az ítélet kihirdetése után az egyik bíró megjegyezte, az ügyészség majdnem biztos, hogy nem fog belenyugodni az ítéletbe. A tárgyaláson egyébként az ügyészség részéről nem jelent meg senki. A vádhatóság persze fellebbezett, Fővárosi Ítélőtábla ennek eredményeként a Fővárosi Törvényszéket új eljárásra kötelezte. A Törvényszék jogerős ítéletében megállapította az újságíró bűnösségét. Az ügy jelenleg a Kúria előtt vár a sorsára.
A fenti példákat azért mutattam be, hogy megvilágítsam azt a büntetőjogi gondolkodást, ami a sajtószabadsággal kapcsolatos ügyeket övezi. Amíg a polgári eljárások során a sajtó- és személyiségi jogi perekben elég egyöntetű, jól értelmezhető és nyomon követhető, jobbára sajtószabadság párti ítélkezési gyakorlat alakult ki, a büntető bíróságok nagyrészt megmaradtak a korábbi konzervatív, büntetésközpontú gyakorlatnál, mintha nem azt néznék, bűnös-e, vagy ártatlan a feljelentett újságíró, hanem ahhoz keresnének indoklást miként ítélhető el.
Nyilas Gergely (Forrás: Index.hu)
Ez a szemlélet maximálisan tükröződött Nyilas Gergely újságíró múlt szerdai bűnösséget kimondó ítéletében is. Az ügyet, bár elég nagy sajtónyilvánosságot kapott, röviden ismertetem. Az Index újságírója – számtalan sikertelen próbálkozást követően, hogy egy menekülttáborba, vagy egy befogadó állomásra legálisan bejusson, ugyanis a Bevándorlási Hivatal minden ilyen irányú kérést megtagadott – a tavalyi menekültválság kicsúcsosodásának időszakba leutazott a déli határra elvegyült az országba bejutott menekültek között, és kirgiz állampolgárnak adta ki magát az őt igazoltató rendőröknek. Így sikerült bejutni a menekültügyi rendszerbe. Az „akciót” jogi felkészítés is megelőzte, egybehangzó jogi vélemények szerint addig nem minősült ez módszer jogsértőnek, amíg hivatalos adatfelvétel céljából fényképfelvételt és ujjlenyomatot nem vesznek tőle, ugyanis a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény alapján a központi idegenrendészeti nyilvántartásban a természetes személyazonosító adatok és a lakcím-azonosító adatok nem minősülnek közhiteles adatnak. Az újságíró így is tett, amikor a procedúra során ujjlenyomatot akartak tőle venni, felfedte kilétét, és elengedték. A „túrából” senki által kétségben nem vont, hiánypótló, egyedi riport született, ugyanis addig senkinek sem sikerült hitelesen, közvetlen tapasztalatok belülről tájékoztatni, mi történik a hatósági eljárás során a hazánkba érkező menekültekkel.
Az cikk alapján négy feljelentés született, többek közt az Index egyik „olvasója” is bejelentést tett az ügyben. A büntető mechanizmus beindult, a Győri Járási Nyomozó Ügyészség folytatta le az eljárást okirat-hamisítás és hatóság megtévesztése miatt. Az eljárás során a védelem elsődlegesen a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló törvény (Smtv.) mentesítő szakaszára hivatkozott, mely szerint: a médiatartalom-szolgáltatóval munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban álló személy nem vonható felelősségre olyan jogsértésért, amelyet valamely közérdekű információ megszerzésével összefüggésben követett el, és az adott információ általa nem, vagy csak aránytalan nehézséggel lett volna más módon megszerezhető, feltéve, hogy az így elkövetett jogsértés nem okoz aránytalan vagy súlyos sérelmet. A megszerzett, és az újságíró által cikkben bemutatott információk közérdekű, máshogyan megszerezhetetlen információk voltak, s azok megszerzése semmiféle sérelmet nem okozott.
Az ügyészség nem fogadta el ezt védekezést. Álláspontja szerint az újságíró azzal, hogy egy arab származású tolmácsnak – aki egyébként a legmerészebb fantáziával sem tűnt hivatalos személynek – hamis személyi adatokat diktált be, és a tolmács egy adatfelvételi lapnak nevezett sajtpapírra ezt rögzítette, majd cirill betűkkel ezeket az adatokat ő is beírta jogsértést követett el. Ugyanis a sajtpapírra rávezetett adatok – az újságíró tudta nélkül – bekerültek a rendőrség úgynevezett HIDRA nyilvántartó rendszerébe, és ezek alapján később egy hivatalos okirat, rendőrségi végzés készült, amelybe „valótlan” személyes adatokat rögzítettek. Nyilas Gergelyt a legenyhébb büntetőjogi intézkedésben, megrovásban részesítette az ügyészség, a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély volta miatt.
Bármennyire enyhének tűnt ez az intézkedés, az ügy már lényegesen túlmutatott önmagán, hiszen a tényfeltáró újságírás működését alapjaiban veszélyeztette, ezért ezt az újságíró nem fogadta el és panasszal élt. A panaszt elutasító ügyészségi határozat szerint semmi olyan plusz információt nem közölt a cikk, amit másképpen ne lehetett volna legálisan beszerezni, majd vádat emeltek az újságíró ellen. A vád gyakorlatilag a marasztaló ügyészségi határozaton alapult.
A vádemelést bírósági eljárás követte. A védelem már az eljárás elején ismertette álláspontját, hogy nem történt bűncselekmény, de ha a bíróság ezt mégis megállapítaná, akkor sem büntethető, két okból: a társadalomra egyáltalán nem veszélyes, és az SMTV mentesítő szakasza alapján sem. Az SMTV három alapvető feltételt követel meg:
- a jogsértést közérdekű információ megszerzésével összefüggésben kövessék el;
- az adott információ nem, vagy csak aránytalan nehézséggel lett volna más módon megszerezhető;
- és az így elkövetett jogsértés nem okoz aránytalan vagy súlyos sérelmet.
A cikk által közölt információk közérdekű volta nem lehetett kétséges, mégsem számított köztudomású ténynek. Nyilas Gergely védekezésében előadta, hogy beépülésével igenis addig ismeretlen információkat szerzett meg és mutatott be cikkében.
2015 augusztusában, még mielőtt a menekültek megjelentek volna a Keleti Pályaudvarnál, már minden Röszkén át érkező menekültáradatról szólt. Arra azonban a sajtónak nem volt lehetősége, hogy hitelesen megmutathassa, milyen körülmények közé kerülnek, milyen hivatalos utat járnak végig azok, akik nyugatra igyekezve Magyarországon haladnak át, és a hatóságok látóterébe kerülnek. Naponta több mint háromezer emberről volt szó, tehát érthetően nagy érdeklődés övezte, hogy milyen feltételek között dolgozik a készenléti rendőrség, és milyen viszonyok közé kerülnek a határt átlépő, menekültstátuszért folyamodó emberek.
Az akkor még egyetlen röszkei ideiglenes gyűjtőpontot – később épült fel a második, majd zárt be az első – újságíróként belülről nem lehetett megtekinteni, ugyanígy nem lehetett felszállni a buszokra sem, amelyek oda szállították a határ közelében begyűjtött menekülteket.
Annak, hogy a folyamatról a sajtó és a közvélemény pontos képet alkothasson, az volt az egyetlen módja, hogy valaki az újságírók közül végigjárja a menekültáradattal érkezők útját a délkelet-magyarországi belépéstől a távozást lényegében lehetővé tévő hivatalos papír megszerzéséig. Az augusztus 10-11-én készült, majd augusztus 17-én megjelent riport előtt a magyar sajtóban nem jelent meg ilyen pontos kép erről a folyamatról és körülményeiről. Ez volt az egyetlen mód, amellyel úgy lehetett megismerni a teljes folyamatot, hogy közben maga az újságírói jelenlét nem befolyásolta az érintetteket, sem a menekülteket, sem a rendőröket.
Az így szerzett tapasztalat alapján volt bizonyossággal állítható, az akkori időszakra vonatkozóan, hogy:
- az érkezőket – akik ebben a stádiumban hivatalosan még nem menekültek és nem is menedékkérők, ugyanis a kérelem benyújtására később kerül sor – nem fenyegette fizikai erőszak, sem korrupciós kényszer,
- a rendőrök munkáját is megnehezítik a rossz ellátási körülmények, de a menekültekkel szemben magyarul használt lekezelő beszéd ellenére a többségük segítőkész volt,
- a tábor viszonyai az ideiglenesség ellenére is rosszabbak az elvárhatónál, de a legminimálisabb szükségletet – az élelmezést – kielégíti a rendszer,
- hiányos a tájékoztatás, a tolmács kevés és a karitatív szervezetek sem működhettek a táborban, ami enyhíthette volna a menekültekre és a rendőrökre nehezedő nyomást,
- a Röszkéről való elszállítás feltételei megfelelőek, bár a tájékoztatás ekkor is hiányos, a regisztráció esetleges, de ügyeltek arra, hogy családtagok lehetőleg ne szakadjanak el egymástól,
- a menekülteknek, beleértve a kisgyerekeket is, a Röszkéről való elszállításuk után lényegében rács mögött kell tölteniük a menedékkérelem benyújtása és annak tudomásul vétele után kiadandó papír megszerzése közötti 6-48 órát,
- ezután a szabad kijárást lehetővé téve menekülttáborba kerülve a menedékkérelem elbírálása alatti 8 nap alatt a menedékkérő a gyakorlatban különösebb gond nélkül elhagyhatja az országot, így Magyarország a regisztrációval kapcsolatos nemzetközi kötelezettségének eleget téve – még ha el is utasítja a menedékkérelmet, ahogyan ez az esetek döntő többségében történik – sem képes megállítani a Nyugat-Európába áramlók tömegét,
- bevallottan vannak olyan menedékkérők, akik ismeretlen forrásból, nem saját pénzből finanszírozták útjuk Magyarországig tartó költségeit.
A fenti védekezés valóságtartalmát több meghallgatott tanú (oknyomozó újságírók és Hammer Ferenc médiaszociológus is) megerősítette. Az elejétől fogva látszott, hogy a bíró nagyon érdeklődik az oknyomozó újságírás mibenléte, speciális szabályai felől, ezzel kapcsolatban több újságírót is meghallgatott, és Hammer Ferencet is hosszasan, szinte vizsgáztatásszerűen faggatta. A vád részéről az ügyben szereplő hatósági személyeket, köztük az adatokat felvevő tolmácsot idézték be, közülük sem kérdőjelezte meg senki a Nyilas Gergely által elmondottakat leírtakat.
Azt, hogy az információt nem lehetett másként beszerezni, maga az Állampolgársági Hivatal ismerte el, de az eljárás során írásban megkérdezett médiumok is egyöntetűen arról nyilatkoztak, hogy senki nem jutott be legálisan menekülttáborba abban az időszakban. Tehát az SMTV mentesülési szakaszának a második feltétele is teljesült. A harmadik feltételt a vádhatóságnak kellett volna bizonyítani, de az ügyész semmilyen érdeksérelemről nem nyilatkozott. Viszont megrovás helyett pénzbüntetést indítványozott, ami semmikép nem tűnt elegáns húzásnak a korábbi határozatot ismerve. A hosszas bizonyítási eljárás után az ügyész perbeszédében lényegében megismételte a vádiratot, míg a védelem fent említett bizonyítékokra hivatkozva felmentést kért.
Az addig intenzíven érdeklődő bíró meglepő ítéletet hozott. Nem is a bűnösség megállapítása okozott meglepetést, hanem az ítélet indoklása. Miután szó szerint idézte elkövetési magatartásként a vádiratban foglaltakat, az indoklás teljesen valószerűtlen módon a cikk magasztalásába és a védelem álláspontjának elfogadásába csapott át. Az írás nem vitatottan egyedülálló információkat tett közzé, amelyek másképpen nem voltak beszerezhetők. A bíróság szerint csak az újságíró az egész „akció” során nem követett el jogsértést, kivéve akkor, amikor a tolmács előtt nem fedte fel kilétét. Azt is a terhére rótta, hogy a cikk attól a ponttól kezdve nem tartalmazott új elemeket, tehát a jogsértő cselekmény indokolatlannak bizonyult, így az SMTV mentesülési pontjai nem alkalmazhatók. Tehát azzal az újságíró nem követett el jogsértő magatartást, hogy az őt begyűjtő rendőröknek kirgiznek vallotta magát, és sorszámot kapott, de másfél nap múlva már igen, amikor egy hivatalos személynek nem látszó tolmácsnak diktálta be az adatokat. (Hozzá kell tenni, hogy az egyik rendőr tanú azt állította, hogy a tolmács mellett állt, ezzel erősítve a hivatalos eljárás látszatát, de ez elég kevéssé tűnt életszerűnek.)
Mivel az ítéletet még nem foglalták írásba, a logikai butatóira csak a szóbeli indoklás alapján lehet rámutatni. Nyilvánvaló, hogy ha az újságíró korábban fedi fel kilétét, akkor az azt megelőző „jogsértő” magatartása miatt jelentették volna fel. Az indoklás ráevezett a szövegelemzés és az oknyomozó újságírói munka veszélyes vizeire, és megállapította, hogy a cikk nem tartalmazott új, értékelhető információt a „bűncselekmény” elkövetése után. Igen ám, de az újságírónak miből kellett volna tudni, mi vár rá, miután felvették az adatait, találkozik-e plusz, addig nem látott, közérdeklődésre számot tartó helyzetekkel, jelenségekkel a menekültügyi eljárás során? (Egyébként találkozott, és ezt a cikk is tartalmazza).
Továbbá nyilvánvaló, hogy az ítélet túlmutat egy egyszerű okirat-hamisítás ügyön. Egyrészt visszafelé nézve nem nagy merészség azt feltételezni, hogy az egész eljárás nem az büntethetetlenségi okok feltárásáról szólt, hanem arról, miként indokolják meg azt, hogy az SMTV mentesülési része nem alkalmazható. Vagyis az újságíró célzott megrendszabályozásáról. Mert ha nem így lenne, akkor több százezer okirat-hamisítási ügyet kellett volna lefolytatni, a becslések szerint a papír nélkül érkező menekültek nagyjából ilyen számban közölnek hamis adatokat az eljárások során a hatóságokkal.