Házas Nikoletta
Volt egyszer egy video-bejegyzés az interneten. Azért mondom, hogy volt, mert már nincs ott, ahol volt. Levették. Egy kislány ismerősöm osztotta meg egy gyermekeknek szánt közösségi oldalon. A bejegyzésben a Holokauszt borzalmait magyarázták gyerekeknek egy bizonyos Winton történetén keresztül, aki állítólag közel 700 zsidó gyereket mentett ki a valahai Csehszlovákiából a második világháború idején úgy, hogy a később koncentrációs táborokba hurcolt szüleiktől elszakítva, nevelőszülőknél helyezte el őket az Egyesült Királyság területén. A pár perces, magyar feliratos film a csodálatosnak minősített történet valóságának bizonyítására három dolgot emelt ki. Az egyik a feleség szerepe, aki 50 év elteltével a saját házának saját padlásán megtalálta a fényképekkel teli listát a megmentett gyerekekről. A másik egy bulvár jellegű TV műsor, ahol egy idős ember (az állítólagos megmentő) a felesége által titokban odaszervezett túlélőkkel könnyek között szembesül. A harmadik pedig az, hogy a jótevő férfi nagyon sokáig, 106 esztendős koráig élt boldogan, békességben.
A video mellet szerzői név - ezt már lassan megszokjuk - nincs. Az interneten, tudjuk jól, sok minden az égből pottyan, miért ne pottyanna az égből maga a csoda is? Nincs vágó, nincs gyártásvezető, nincs aki a magyar feliratot készítette, és az említett közösségi oldalon található bejegyzések nagy részét is névtelenek készítik ismeretlen gyerekeknek. Ahogy azt már korábban is említettem, a történetben azonban van egy Mr. Wintonnak nevezett férj, és egy (a mentőakcióból kihagyott), bizonyára Mrs. Wintonnak nevezett feleség, akinek, csakúgy mint a névvel is rendelkező férjének arca (pontosabban képe) is van, és a férj által megcselekedett csodás történetet ez a bizonyos, férjét csodáló (idős) feleség tárja fel. A csoda valóságának végső bizonyítékául pedig van egy TV műsor. Bocsánat, nem “egy”, hanem “A” TV műsor, amely “a” névtelen video-bejegyzés közvetítésével „bizonyítja” nekünk ezt a valóban nem mindennapinak tűnő történetet.
Szóval, van itt, pontosabban volt ott egy “minden jó, ha a vége jó” típusú video-elbeszélés a Holokauszt idejéből, amit szégyenkezve bár, de bevallom, jómagam is csodálkozva és kételkedve olvastam és néztem. Néztem, láttam, de mivel tanult ismereteim és valóságtapasztalataim szűrőjén áteresztvén túlzásnak, irreálisnak, lehetetlennek érzékeltem, nem hittem el. De mindennek ellenére nem hagyott nyugodni a kérdés. Azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon miért nem hiszem el? Vajon itt és most, 2017 novemberében, Európában, Magyarországon, Budapesten, melyik fa lehet az, amelyiktől nem vagyok képes látni az erdőt, és melyik az az erdő, amelyik a tisztást eltakarja a szemem elől? Vagy erdő sincs, és fa sincs, és tisztás sincs, csak valaki valamiért képzelte mindezt, s én nem vagyok képes vele képzelni? De mit is?
Hitlerről, a koncentrációs táborok minden képzeletet felülmúló kegyetlenségeiről, a transzgenerációs traumatörténetekről már sokat láttunk, olvastunk és hallottunk. A borzalmas képek mélyen, és tán kitörölhetetlenül beleivódtak a kulturális emlékezetünkbe. Láttunk-hallottunk valós és fiktív túlélőkről, az következő generációk transzgenerációs szenvedéstörténeteiről, bűntudatáról, öngyilkosságokról, fájdalmakról, szenvedésekről, bosszúállásokról, tagadásokról és jóvátételekről is.
És akkor jön valaki egy ilyen, csodásnak tűnő, fél évszázad után felbukkanó, hivalkodóan pozitív végkifejletű történettel, amit szívem szerint kapásból elutasítanék. De valami miatt, nem tudom, miért, mégsem tudom elutasítani.
A gyerekeknek előadott sztori tényleg bosszantóan leegyszerűsítő, és bosszantóan irreális. De talán nem is csak ez a baj. Miközben nézem, úgy érzem, velem is baj van. A sokféle negatív hatásnak kitett valóságérzékelésem a jó lehetősége ellen tiltakozva engem is elhagyni látszik. S itt elsődlegesen nemcsak a média-nyilvánosság agyon emlegetett árnyoldalaira gondolok: a világ folyását lényegileg nem érintő, az értelmet és az emberi méltóságot sárba tipró bulvárcsodák álvilágára; a hírközlés vérző-arcú, bölcsesség nélkül bemutatott emberképeire; a pillanatművész véleményformálók rövidtávú gondolkodására; vagy az éretlen és műveletlen, diplomáciai érzékkel nem rendelkező, névtelen kommentelők hivalkodó gyűlöletkultúrájára. Nem. Valami másra gondoltam éppen. Nekem azt hiszem, ezúttal a gagyisággal van bajom. A forma hiányával, s a képi érvelés minőségével: a valóságeffektusok nem megfelelő használatával van bajom. Igen, tudom, ez elitizmus, maximalizmus, sőt utópisztikus gondolat. Sajnálom. Ez van. Elmondom, vagy legalábbis megpróbálom elmondani, mire is gondoltam, és mire gondolok most. Pontosabban minek a hiányára.
Valami olyanra gondoltam, amit évszázadokon keresztül az európai művészetben, a festészetben, az építészetben, a költészetben, a filozófiában, a zenében, a színházban, a bölcseletben, sőt a hétköznapi kultúrában, a divatban, a lakberendezésben, a dizájnban, s a konyhaművészetben, de még a mesékben is láthattunk és hallhattunk - és néha (ritkán) szerencsére még most is láthatunk és hallhatunk. Valami olyanra gondolok, amit magunkat embernek érezve interiorizálhatunk, s amitől újra és újra embernek érezzük magunkat. Valami olyanra, amit a velünk született arányérzékkel (újra)felismerhetünk. Valami olyanra, amelynek segítségével józan ésszel és tisztánlátással meg tudjuk állapítani, hogy minek mi a következménye, hogy minek hol a helye, hol a kezdete, a közepe, a vége, minek mi a lényege, az értéke, az értelme, az igazsága, s hogy kinek mi a dolga a világban. Ami alapján ki tudjuk mondani azt a szót is, hogy igen, meg azt is, hogy nem. S nem a múltra gondolok itt, nem arra, hogy kinek hol volt és mi volt a dolga, öt, tíz, száz és sok száz évvel ezelőtt, és hogy kinek mi a dolga a világ általam nem lakott féltekéjén. Arra, az itt és most-ban zajló jelenkori világunkra gondolok, amelynek közvetlen előzménye az említett eseményt is tartalmazó közelmúlt közelképe. Egy elbeszélő képi dokumentumnak például, szerintem az lenne a dolga, hogy a reflexiót lehetővé tevő módon, a különbségekkel is számot vetve, meggyőzően bizonyítsa azt, ami akkor és ott volt. Vagyis úgy, hogy az okulást, és ne csupán az azonosulást provokálja a nézőből, vagy fordítva: ne csak tanítson, hanem segítsen, és építsen is bennünket. Mert ha egy ilyen elbeszélés olyan forgatókönyvet is közvetít, ami nem csupán a megértést, hanem a megértésen keresztül valamiféle, a zavaros gondolatainkat és ezáltal a testünket-lelkünket is megtisztító katharsis élményt is nyújt, akkor az tényleg nem volt hiába. S ez, úgy tűnik (Arisztotelésznek és az európai bölcselet számos kiváló szerzőjének igaza volt): a formával is összefüggésben áll. Sőt. Benjaminnak is igaza volt, a közelség-távolság kérdésével, valamint a fotó- és a filmhasználat, vagyis a használat és a közvetítés kérdésével is kapcsolatban van. Vagy, ahogy Barthes és Foucault gondolták: a szerző pozíciójával és funkciójával is összefügg.
De visszatérve Winton utópisztikusnak ható, zavarbaejtően jól végződő, szerző és közvetítő nélküli történetére, a képlet tehát a következő: állítólag volt egy gazdag zsidó férfi, aki a bajban gyorsan kapcsolt, majd pedig időt, energiát és pénzt nem kímélve gyorsan és hatékonyan cselekedett. Aki fogta magát, és a saját családja előtt is eltitkolva tettét, szembement a pusztítással. Pontosabban nem is szembe ment vele, hanem okosan és bölcsen megelőzte és részben el is kerülte azt. Aki magáért is, a családjáért is, és mások gyermekeiért is névtelenül, némán és bátran kiállt. Ráadásul (s lehet, hogy magyar lelkünknek ez a legcsodálatosabb és leghihetetlenebb elem a történetben), mindez sikerült is neki. Mi több, legvégül- szándéka ellenére - a közösség elismerését, megbecsülését is elnyerte. Beleértve a saját utódaiét is.
D itt és most, azt hiszem, nekem is el kell árulnom egy igen nagy titkot: a letörölt videó csak rövidített változata egy, a Youtube-on számos változatban megtalálható, szavakkal és képekkel elbeszélt történetnek. Ha valaki kíváncsi rá elég, ha Nicholas Winton nevét begépeli a Goggle vagy a Youtube keresőjébe, és maga is utána tud nézni a még több részlettel és mellékszállal megspékelt elbeszélésnek, és hasonló (pozitív kimenetelű) mentő-akciókról szóló történeteknek is.
De mivel annak eldöntése, hogy mi igaz és mi hamis, meg, hogy mi tetszik és mi nem, mindenkinek a maga dolga, a maga felelőssége, én többet erről most nem is szeretnék mondani.
Ja, még talán csak annyit, hogy a valakik által feltöltött és valakik által letörölt videót, én valahová, valamikor, valamiért – mindennek ellenére - elmentettem.
