Eperbombázó

Az ELTE Média és Kommunikáció Tanszéken tanítók és tanulók blogja

Helyzetjelentés

2019. augusztus 15. 12:17 - hammerferenc

Vélhetőleg mindig a történet hossza mondja meg, hogy mi lesz a főcsapás és mi a mellékszál, vagy még az se olykor, ahogy például a Tiszát igazából Szamosnak kéne hívni, mert összefolyásuk fölött a Szamos hosszabb, mint a Tisza, mindenesetre ami most látszik, hogy most így reggel negyed tízkor ott tartok, hogy megérkezett az üzenet az horgaszjegy.hu ügyfélszolgálatától, miszerint „Külön kell regisztrálni a https://nyito.horgaszjegy.hu/ és a https://horgaszjegy.hu/ oldalra”, ami végülis pontosan passzol az előzményekhez, mint ahogy a mester mondja, le kell szögeznem, nem kétséges egy pillanatra sem, hogy ebben az esetben nem technikai, hanem jellegzetesen filozófiai kérdésről van szó, szóval igazából pár napja kezdődött, amikor is világos lett, hogy aki horgászni akar, az a szükséges papírokat online szerezheti meg, felhőben lesz az engedély, letöltjük a területi jegyet mobilra, tisztára mint a jövőben a mézgagézában, mobiltelefon, szürke harcsa, esti súrló fények, mint egy életmódmagazinban, mely digitális horgászdefiniáló folyamathoz nem meglepő, hogy kell adószám is, mely adminisztratív magától értetődőség minimalista gyöngyházmetál felületén csúf horpadás, hogy a horgászfelületnek nem elég az adószám bepötyögve, hanem kell befotózva és feltöltve az adókártya, amivel kapcsolatban módszertanilag azt jegyezném meg, hogy az adószámot egy robot megérti, de ahhoz embermunka kell, hogy a feltöltött adókártya-imágóról eldöntse az adminisztratív folyamat, hogy az adókártya és nem pedig, mondjuk a Péti Nitrogénműveket ábrázoló rézmetszet, de ez itt most tényleg csak mellékszál, és minthogy a biográfiai rögvalóság az, hogy még valamikor G.W. Bush első elnöksége alatt elhagytam az analóg adókártyámat, ezért időpontot kérve elhajóztam az egyik NAV-ba, ahol az ügyintéző megjegyezte, hogy igen, mostanában jönnek a horgászok az adókártyáért, és miután felvázolta az előttem álló választási lehetőséget, miszerint vagy 3.000 HUF-ért kapok egy nett kis adókártyát vagy pedig ingyen egy egyoldalas NAV-os pecsétes papírt, ami igazolja, hogy van adószámom, némi adminisztratív sugallatra az utóbbit választottam, lefotóztam a telefonommal és azóta is mindig magammal hordom, ha esetleg szükség lenne rá, amire rögtön ott volt a lehetőség, amikor kiváltottam az engedélyt a vonaton a mobilomon úton Ozora felé, azonban a tolnai hektikus 4G-vételi lehetőségeknek kapkodás lett a vége, mert mit váltottam ki? istennyilát váltottam ki, nem felnőtt horgászjegyet, hanem a hétvégi operetthorgászok turista horgászjegyét, amivel csak egy bottal lehet pecázni és azt is csak vegánkender vászoncipőben, de Ozorán elfordul, hogy az ember jobb keze nem tudja, mit csinál a bal, na mindegy, ha már így esett, nem baj, majd upgrade-elek rendes horgászjegyre, amivel kapcsolatban dr. B. médiamogul, összekötőemberem a tagságomat biztosító V. horgászegyesülethez azt az aggasztó szakvéleményt hozta, hogy amíg le nem jár a 3 hónapos turistahorgászságom három hónapja, addig nem lehet rendes horgászengedélyem, minthogy az áthatlanság klasszikus fizikai elve, miszerint miszerint két test nem lehet egyszerre a tér ugyanazon részén, a horgászéletben úgy érvényesül, hogy egy horgásznak egy időben csak egyféle engedélye lehet, minek utána dr. H laboranalitikai mogul bokros horgász-szövetségi kapcsolatrendszere egyik ágense útmutatása alapján létrehoztam egy nullás turistahorgász fogási naplót, amit feltöltöttem a horgászoldalon a megfelelő felületre, ily módon azt gondolva, hogy pontot téve a turistahorgászség ozorai eltévelyedésének, immár elhárul az akadály, hogy rendes horgászengedélyem legyen, két botra éjjel-nappal, ahogy szokásos jó negyven éve, és minthogy a hatályos rendelkezések értelmében a Regisztrációs Pontokon és a Digitális Jóléti Pontokon lehet kiváltani a horgászjegyet, ezért egy marék készpénzt tömve a zsebembe, elindultam a P. utcai kisállatkereskedésbe mint Regisztrációs Pontba, ahol is a megadott házszám előtt azonban zavartan forgolódtam, mint John Travolta a hosszú kabátjában, minekutána csak az utca másik oldalára átmenve lett látható, hogy a túloldali építkezési romhalmaznak tűnő façade-konstrukció egy bolt bejárataként is értelmezhető a helyi városi tér textúrájában, és így bizakodással eltelve léptem be a pinceüzletbe, mely optimizmusra valamelyest fékezőleg hatott az agyamba instant módon láthatatlan akupunktúra tűk elektromosságával érkező olfaktoriális elektrosokk, azaz tömény bűz, melyben a domináns  rágcsálószag teret adott a karakteres kutyaeledel hányinger, fujjbazz, még leírni is nehéz, a pinceszentély sarkában egy kissé csapzott kinézetű korosabb nő ült, akinek tónusa tiszára J. Jopliné a Pearl-ön, azonosítottam látogatásom okát, ő nekikezdett egy jó húszperces billentyűcsapkodásnak, mely folyamattal kapcsolatban, fájdalom, szaporodó szkeptikus előítéleteken alapuló ellenérzések gomolyogtak bennem, mert hiába diktáltam be neki az összes létező igazolványszámomat, közben már inkább félrenéztem, amikor percenként csapott egy műanyag légycsapóval a számítógépmonitorra, ami amúgy is, úgy nézett ki, mintha valami Verne Gyula tengeralattjáróból szerelték volna le, közben kiszolgált pár vásárlót, én megpróbáltam nem nézni a szőrtépkedő szutykos hörcsögre, úgyhogy csendesen émelyegtem egy akváriumnyi csíkos hal agóniáját figyelve, mire egyszer csak megszólal a nő, “- Talán meglesz most, bejelentkeztem ide-ida, egy másik helyről engedte, úgyhogy most beléptetem a N. horgőszegyesületbe, a vizsgaigazolását kiiktatjuk itt, így rendben lesz, de mivel látom, nem volt leadva rendesen a fogási naplója, ezért így 6.700 lesz összesen”, szóval a Joplin-imitátor vagy egy álruhás Meninblack volt az I-ből, vagy pedig egy részmunkaidőben hörcsögkereskedő atomfizikusnő, ugyanis lényegében meghekkelte a horgászoldalt úgy, hogy most asszem két igazolványom van, ami nem is lehet, de ez most már mindegy, rohanás Szárszóra, várnak a süllők, a vonaton felmegyek a horgászoldalra, de balatoni területijegyvásárláskor folyamatosan azt írja ki, hogy sikertelen bejelentkezés, ekkor már éjfél van, gondoltam a horgászoldal nem bírja a nyári horgászok túlterheléstámadását, kínomban azért írtam az adminnak, mire reggel jött a válasz: „Külön kell regisztrálni a https://nyito.horgaszjegy.hu/ és a https://horgaszjegy.hu/ oldalra”, úgyhogy most terveim szerint hamarosan regisztrálok és bemegyek a faluba és iszom egy erős kávét.

 

Szólj hozzá!

APESH**T

2019. január 21. 15:05 - andras mullner

Felzaklató és ugyanakkor euforikus érzés, ahogy a megszokott jelentéssel bíró terek és térelemek, képek, szobrok, épületek olyan pillantásokat kénytelenek elviselni, amelyek kiejtik őket a rájuk testált szerepből. Nézzük a szobrokat! Mozdulatlan „fehér” bálványainkat animálni kezdik a „fekete” tekintetek, visszájára fordítva egy hosszú történetet, amelynek során a fehér tekintetek mozdulatlanságra ítélték a fekete bálványokat.

Minden fronton dúl a szoborháború. A történelem eltérő értelmezései konfliktusba kerülnek egymással, és szimbolikus csatáikat szobrok testén vívják. Az amerikai fekete polgárjogi mozgalom számára a polgárháború déli tábornoka, Lee a rabszolgaságot jelképezi. Van-e a népirtás mellett hadba szálló Lee tábornok szobrának helye a köztéren?

Ez nem egy Lee.

De hagyjuk el most a közteret, és lépjünk be a múzeumba! Beyoncé és Jay-Z The Carters néven adta ki 2018. június 16-án az Everything is Love című albumot, rajta az APESH**T című számmal, amely egy videoklip szárnyain szállt el.

A klipet a Louvre-ban forgatták, és amint arról a megjelenés óta sok művészettörténész megnyilatkozott, a benne megjelenő képek és szobrok a páros és táncosaik jelenlétében új, izgalmas jelentést kapnak. Egy művészettörténész a Time magazinnak arról beszélt, hogy a Taniszi Szfinx szobra előtt megjelenő Bey és Jay az ókori Egyiptomra utalhatnak, arra a civilizációra, amely a nyugati (művészet)történetírásban a kezdetektől fehér (vagyis európai) művészetként definiálódott, és nem Afrika részeként.

Ez csak egy tétel abban a zeneműben, amelyben a megjelenő műtárgyak kritikusan újraárnyalódnak, részlegesen elvesztve nyugati kanonizált státuszukat, hogy másként, feketeként jelenjenek meg. Nem véletlen a tánckar hullámzó mozgása a Napóleon császárrá koronázása és Josephine császárné megkoronázása című kép előtt. A szóba jöhető számtalan szubverzív visszabeszélés közül kettőt itt említünk, az egyik posztkoloniális, a másik gender-szempontot érvényesít. Ez utóbbiról szólva, a képen Josephine térdel, Napóleon a fejére helyezi a koronát (amúgy Bey és Jay minden jelenetben egymás mellett állnak), ezzel szemben, pontosabban a kép előtt, annak háttal, női tánckar táncol; nők, alárendelődés nélkül, egymás kezét fogva, együtt mozdulnak. A kép főalakja amúgy a 19. század egyik legnagyobb gyarmatosítójaként műtárgyak tízezreit vitte magával a megszállt országokból – például Egyiptomból, például a Louvre-ba.

De nézzük a szobrokat! Beyoncé fehér redőkbe táncol dühödten tombolva (apeshit) a Szamothrakéi Niké szobra előtt, vagy a Miloi Vénusz előtt állva veszi fel annak alakját, testhez simuló balett-trikóban. Bey saját testének és táncának díszleteiként használja a nyugati művészet kanonikus darabjait, ezzel átfogalmazza a szépség antik (és azóta is hegemón) fehér kultuszát. Ezekben a jelenetekben a szobrok nézik, ahogy reanimálják őket, pontosabban a klip nézői nézik a néma és mozdulatlan darabok újrajátszását. A klipet nemcsak befutott művészettörténészek, hanem művészettörténet-hallgatók is elemezték, és az Al Jazeera szerint egyikük, Heidi Herrera videója vírusként terjedt.

A Louvre 30 ezer műtárgyának fehér férfiak és nők a főszereplői, és ez történelmileg egy „fehér tér”, mondja Herrera, ahol a szépségideál szintén fehér, az idők során megkérdőjelezetlenül. Ebbe a térbe érkeznek a fekete testek, bejelentve egy másik szépségideál létezését. „Ez egy másik nézőpont”, mondja Jay a klipben. A klip kimeríthetetlenül gazdag művészettörténeti utalásokban, minden részlet új távlatokat nyit meg az értelmező előtt.

Magával ragadó és felszabadító kritika ez, véleményem szerint a fehérek számára is. Beynek és Jaynek pedig köztük is vannak rokonai, az APESH**T-nek pedig testvérképei. Alain Resnais, Chris Marker és Ghislain Cloquet 1953-ban készítették el a Les statues meurent aussi (’A szobrok is meghalnak’) című filmjüket.

Ebben a filmben a szerzők arról elmélkednek, hogy a szobrok miképpen vesztik életüket azáltal, hogy bekerülnek a múzeumok steril terébe. Tételükhöz Afrikából származó szobrokat használnak, de nem önmagukban. Az egyik tárlóban elhelyezett szoborral szemben egy fiatal fekete nő áll, egy múzeumlátogató. Narrációként a következő hangzik el: „Fekete művészet. Úgy nézünk rá, mintha létének célja az volna, hogy gyönyörben részesítsen bennünket. Az őt megalkotó fekete ember szándéka, az őt néző fekete ember érzelmei láthatatlanok maradnak számunkra. Mivel fába vésték a gondolataikat, mi szobroknak véljük azokat, és festőiséget látunk abban, amiben egy fekete közösség tagja a kultúra arcát látja.” Ha jól értem, ez a beszéd a „kifehérített” (múzeumba vitt) fekete kultúráról szól, ily módon párdarabja az APESH**T-nek, amely pedig a fehér kultúra feketévé tételéről szól.

A film nem a pillanat művészete, de talán mondhatjuk azt, hogy a pillantás művészete. Egy ideje az foglalkoztat, hogy miképpen lehet egy számomra rendkívül kedves filmet a benne foglalt egyetlen pillantásból kiindulva nézni, olvasni. Az állampolgár főszereplője, Wilson, miközben a várban nyelvtanárára, Marira vár, felnéz egy szoborra.

Részlet Az állampolgár című filmből.

Részlet Az állampolgár című filmből

Az alak egy török hadifogoly a Budát visszahódító Savoyai Jenő herceg lovának lábainál. Jól láthatóan egy fekete szoboralakról van szó, aki bár történeti tudatunkban egy gyarmatosító hadsereg katonáját ábrázolja, de a megörökítés pillanatában ez az alak megkötözve guggol a földön, és fejét ikonográfiai jelzésként, mintegy feminin módon, megadóan félrehajtja. Wilson számára pedig még inkább nem jelent mást ez az alak, csak az ő saját jelenét, valakit, akivel azonosulnia lehet és kell. A fekete katona alakjában, bár még a történet szerint a felpillantás pillanatában Wilson ezt nem tudja, saját sorsát szemléli, önnön vereségét. Wilson interpretációja végül is kisajátító, hiszen nem eredeti jelentésében, vagyis a török gyarmatosítók kiűzésének győzelmi szimbólumaként tekint a szoborra. A film kérdése áttételesen éppen ez: megengedhető-e, hogy a nemzet részévé váljon, aki a nemzeti kultúrát potenciálisan kisajátítja, átértelmezi, újrafogalmazza, „újraénekli” és „újratáncolja”?

Úgy tűnik, a Louvre belátta, hogy mint múzeumnak nélkülözhetetlen számára ez az újrahasznosító játék, és köszönetet mondtak Beynek és Jaynek, mert a videó rekordszámú nézőt hozott a múzeumba, 25%-kal többet a 2017-es látogatószámnál. Már egy másfél órás múzeumi sétát is árulnak, amelynek során azokat a műtárgyakat mutatják be, amelyek felbukkannak a videóban. A Louvre egy minden porcikájában posztkoloniális intézmény: önnön gyarmati múltjával terhelt, ugyanakkor már egy, saját műtárgyainak kisajátításában is érdekelt intézmény. Az elv tehát: hasznosíts az újrahasznosítást!

 

További cikkek a videóról:

Taylor Hosking: Beyoncé and Jay-Z’s New Vision of Gender in ’Apeshit’, The Atlantic, 2018. június 22. https://www.theatlantic.com/entertainment/archive/2018/06/beyonce-and-jay-zs-new-way-of-looking-at-gender/563360/

Bidisha: A guide to Beyoncé and Jay-Z’s new video: from the Mona Lisa to ’living lavish’, The Guardian, 2018. június 18. https://www.theguardian.com/music/shortcuts/2018/jun/18/shortcuts-beyonce-jay-z-apeshit

Szólj hozzá!

Az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékének közleménye

2018. november 19. 19:22 - hammerferenc

2018. november 16-án, a 888.hu beszámolót közölt az ELTE Média és Kommunikáció Tanszék eseményéről, mely során Hammer Ferenc docens szerdai órája egy részével csatlakozott az ELTE Társadalomtudományi Kara által szervezett NEM: Hagyjuk? című tiltakozó kezdeményezéshez. A cikkben foglaltak az alábbi tévedéseket, helytelen következtetéseket és etikailag problematikus cselekményeket tartalmazzák:

 A 888.hu szerint az előadó azt mondta, hogy “.. a kormány krónikusan alulfizeti a felsőoktatást. Olyan szinten, hogy még villanykörtére sem jut.” Ezzel szemben semmilyen villanykörtéről nem volt szó az órán, míg viszont aznap, szerda délelőtt, az ország legnagyobb egyeteme legnagyobb karának legnagyobb előadójában nem lehetett vetíteni projektorral, lásd a részleteket lent.

 A 888.hu azt írja: Lehet sivalkodni, hogy nem jut elég pénz projektorra és villanykörtékre, az persze nem zavarja a tanárokat, hogy havonta több mint félmilliót keresnek átlagosan.” Ez hazugság. Az ELTE Médián senki nem keres nettó 500 ezret, a 10 főállású oktató nettó átlag még 250-et sem nagyon keres. Amúgy a közalkalmazotti bértábla rendelkezik az oktatók fizetéséről. Emellett a gyakorlati szaktárgyak külsős óraadói közül sokan évek óta ingyen dolgoznak, vagy pedig olyan, a szemeszterre szóló fizetésért, amit ők általában a piacon egynapos munkáért szoktak kapni.

 A 888.hu írja: “Azt is megtudtam, hogy a CEU Közép-Európa legjobb egyeteme, függetlenül attól, hogy erre sehol sem találtam bizonyítékot.” A QS World Rankings szerint a CEU 5 szakja benne az első 100-ban, a legjobb magyar egyetem itt a Szegedi Egyetem a 380. hely környékén, az ELTE valahol a 700-750. hely körül van. A környékbeli országok legjobb egyetemei közül csak Bécs fér be az első 200-ba. Európai összehasonlításban is a CEU-t több száz hely választja el a legjobbaktól innen a régióban.

 A 888.hu írja, hogy az előadó szerint őt ”bizony az óra tematikájában is korlátozza a rendszer. Állításai szerint nem hívhat meg akárkit a saját óráira vendégelőadónak.” Az előadó ennek pont az ellenkezőjét mondta, azaz hogy senki nem korlátozza őt sem az oktatás témái, sem a meghívott előadók személye meghatározásakor (és hogy így jó).  

 A 888.hu írja, “Felháborító, hogy valódi tanulmányok helyett nap mint nap liberális propagandával fűszerezett előadásokat kell hallgatnom, szégyellnem kell magam, amiért hiszek a kereszténydemokráciában, és elítélem a fertőző, generációgyilkos gender ideológiáját.” Az előadás alatt az oktató egy szót sem szólt a gender studies tematikájáról, hanem azt mutatta meg, hogy ha egy mesterszak átmegy az akkreditációs folyamaton, azt elvileg nem szüntetheti meg egy demokráciában egy kormány.

 Talán közismert, hogy a 888.hu egyike azoknak a zömmel állami hirdetésekből és kormányközeli cégek hirdetései által finanszírozott médiumoknak, amelyek fő célja a kormány kritikusainak pellengérre állítása, nevetségessé tétele és rágalmazása, nem sokat törődve azzal, hogy a helyreigazítási pereket csaknem tízszer többet vesztik el, mint a kritikus ellenzéki média. A 888.hu többek között “sivalkodás” címszóval látta el a szóban forgó cikket. Mint szerkesztőségnek, ezt szíve-joga tenni. Hogy ezt zömmel közpénzből teszik, ahhoz már talán kell némi gyomor. Azonban, hogy a 888.hu szerkesztősége megengedte, hogy egy munkatársuk elsős ELTE média szakos hallgatóként közöljön egy tévedésektől és ferdítésektől hemzsegő cikket a saját egyeteméről, az cinikus és lelketlen dolog. Mert ugyan ezért a munkáért a 888.hu-től kap fizetést a hallgató, ám úgy tűnik, a megtámadott ELTE Média jobban aggódik hallgatójáért mint a 888.hu ifjú munkatársáért.  

  1. november 19.

Hammer Ferenc tanszékvezető docens

ELTE Média és Kommunikáció Tanszék

 

PS: További háttérinformációk a történtekhez:

 A Média és Kommunikáció Tanszék oktatói, együtt sok más egyetemi oktatóval szerte az országban, 2018 novemberében csatlakoztak az ELTE Társadalomtudományi Kara NEM: Hagyjuk? kezdeményezéséhez, melyben egyetemi oktatók, hallgatók, illetve intézmények tiltakoztak a kormányzat felsőoktatási politikájával szemben. Az ELTE Média oktatói közösen megállapodott rendben maguk döntöttek arról, hogy a kezdeményezés által érintett oktatáspolitikai kérdéseket miként tárgyalják órájukon.

November 14-én, szerdán 8.45-12.00 között tartotta szokásos dupla óráját Hammer Ferenc docens, mely tanegységre az összes elsős jár, összesen elvileg 164-en, aki médiát tanul elsősként az ELTE Média és Kommunikáció Tanszéken. Az első 90 percben az óraadó megtartotta előadását a kurzus soron lévő témájáról, a magazinkultúra és az életstílus összefüggéséről. A második 90 perc a Gólyavárban lett volna megtartva. Erre nem volt azonban lehetőség, mivel a tárgyalt téma, az osztályhelyzet vizuális konstrukcióit bemutató vizuális órai elemzés meghiúsult, mivel a Bölcsészkaron elvileg hozzáférhető 5 projektorból 2 nem működött, 2-t épp használtak mások, 1-et pedig nem adott kölcsön a tulajdonos másik Intézet. Az oktató ekkor szünetet rendelt el, arra kérte a jelenlevőket, hogy menjen el, aki nem kíván részt venni a hátralevő részén az órának, ami a ELTE TáTk-os tiltakozáshoz való csatlakozás jegyében telik el. Az oktató az előadó hátsó kijáratán rövid időre kiment, hogy az esetleges távozók ne érezzék kellemetlenül magukat. Ezután az előadó mintegy 20 perces előadást tartott a CEU, az Corvinus, az ELTE heyzetéről. Az előadás alatt és a végén kérte a hallgatókat, hogy mondják el véleményüket a hallottakról, néhány apró kérdést tettek fel a diákok.

 A TáTk eseménye: https://www.facebook.com/events/1037490563088531/

Az ELTE Média csatkakozása: http://media.elte.hu/blog/2018/11/13/csatlakozas-az-elte-tatk-tiltakozo-esemenyehez/

 A 888.hu cikke: https://888.hu/article-szinvonalas-oktatas-helyett-genderlobbi-udv-a-bolcseszkaron?fbclid=IwAR0b1YHuVUItl2GuUtHd_sql_ZZXN-lgPwSUpHnQG61EkOkslPt2uZmvQLU

Egyetemi rangsorok: https://www.ceu.edu/article/2018-03-07/ceu-ranks-qs-top-100-5-subjectshttps://www.ceu.edu/article/2017-06-21/ceu-ranked-among-top-200-universities-europe-times-higher-education

2018. november 22-én fórumot rendeznek a bölcsészhallgatók: https://www.facebook.com/events/430312520833648/

Az alábbi ábrák forrása: https://atlatszo.hu/2018/03/24/53-helyreigazitasi-pert-vesztett-tavaly-a-kormanykozeli-media-sokkal-tobbet-mint-egy-evvel-korabban/, 

 

 

 

138 komment

MULTIKULTI

2018. április 23. 09:45 - Média Tanszék Admin

Szilágyi-Gál Mihály írása

sarahg_canadianculturaldiversity.jpg

Ha az első világháború előtti Budapesten sétálnánk, azt látnánk, hogy a kocsis szlovák, a hajóskapitány szerb, a kocsmáros sváb vagy zsidó, a cseléd ruszin vagy egyéb. Van egy Kossuth bankóm 1848-ból, 5 ezüst forint, Kossuth Lajos, akkor éppen pénzügyminiszter aláírásával.

5_ft_hl.jpg

5_ft_el.jpg

Öt nyelven írja rajta, hogy a bankjegy hamisítást a törvény bünteti: magyarul, németül, lengyelül, szerbül és görögül. A görögöt talán a Balkánnal való kereskedelmi forgalom indokolta. Próbálná ma valaki országos szinten javasolni, hogy bármilyen európai nyelven bármit ráírjunk a forintra. Nem kell mondanom, mekkora balhé kerekedne belőle. Az illető egyből Soros-bérenc, hazaáruló stb. lenne. Az elit valóban magyar volt. Az arisztokrácia, a hivatalnoki réteg, a kulturális elit. De ezek is részben elmagyarosodott németek, osztrákok, lengyelek vagy románok, vagy egyebek voltak. Hiszen pont az volt a karrier, hogy magyarrá válj és éppen az volt a magyar nemzetállam sikere, hogy megérte magyarnak lenni. A magyarul beszélő multikulturalitás volt a magyar állam legnagyobb sikere. Petrovics (Petőfi) ugyebár, a legnagyobb magyar forradalmi költő, József Attila, akinek apja félig-meddig román volt, vagy, hogy közelebb jöjjünk időben, a horvát származású Latinovits. Vagy hogy sokkal messzebb menjünk időben, Mátyás Király is félig román volt, bár az akkor még nem jelentett nemzeti identitást, ahogyan a tizenkilencedik század óta. Mindenesetre, ha száz-százötven évet visszamegyünk, Magyarországon olyan multikulturalitást találunk, amit ma el sem lehet képzelni. És az is Magyarország volt.

            Tavalyelőtt a Bécsi Egyetemen töltött egy hónapos ösztöndíjam során naponta láttam csadoros nőket a laptopjukon írogatni a barokk épület zugaiban. Az épületben, ahol az egyik lépcsőfordulóban emléktábla jelzi az egyik legnagyobb modern filozófus Moritz Schlick agyonlövését egy fasiszta mozgalmár által 1936-ban. Ő nem azzal foglalkozott, hogy mennyire osztrák, hanem általános tudáselmélettel, amelyről könyvet is írt. De ötvenkét évesen megjárta.

            Hét évvel ezelőtt három hónapot voltam Hamburgban. A török fodrász visszaadta a borravalót, mutatván, hogy ki van írva: az ár 14 euró, nem 15. A berlini német fodrász ugyanazt zsebre vágta. Nem tudom mi következik ebből, leginkább talán annyi, hogy az egyik ember így reagált, a másik úgy, függetlenül attól, hogy melyik volt német és melyik török. Tizenöt évvel korábban az osztrák pénztáros meglepődött, amikor figyelmeztettem, hogy túl sokat adott vissza. Talán azért lepődött meg, mert a busz, amellyel érkeztem kelet felől jött. Én sem úgy reagáltam, amire ő számított. A magatartás, a válasz mindig egyéni.

 

Szilágyi-Gál Mihály

6 komment

Két mondat a zsarnokságról

2018. április 16. 11:00 - hammerferenc

Gyakran esik szó mostanában arról,

hogy helyettünk senki nem fog cselekedni,

meg ha akarunk valami változást,

annak úgymond a felhasználótól kell jönnie,

ésatöbbi,

vízazúr.

 

Történt a múltkoriban

egy egyetemen itt Pesten,

hogy hallgatók kitalálták,

legyen galéria képeknek, installációknak

egy hosszú egyetemi folyosón

és hogy ne atyáskodva,

a fejek fölött döntve

legyen kijelölve a közösségi tartalom,

a szervező diákok korszerű módon,

crowdsourcingolva és mintegy bázisdemokratikusan 

Post-it® cetlikkel ragasztgatták

tele a folyosót,

együtt jópofa plakátokkal,

melyek lelkesítették a hallgatókat és az oktatókat

a közösségi kezdeményezés erényeivel kapcsolatban,

és arra kérték az arrajárót,

hogy a Post-it® cetlikre

írja föl tollal,

mire használná a folyosót,

mint közösségi teret

és egyben cselekvő spektákulumot,

és hogy a falfelületnek

a szokásostól merőben elütő  használata

ne veszélyeztesse

az intézményben folyó

oktatási és tudományos tevékenység zálogát,

ezért a szervezők futárt küldtek

az épület műszaki helytartójához,

aki a Post-it®-használat

előnyeit és kockázatait

biztonságtechnikailag mérlegelve

rábólintott a kezdeményezés zöld jelzésére

és indulhatott a közösség

performatív önkormányzási folyamata,

mely színrelépés sikerére

némileg fékezőleg hatott

a sajnálatos körülmény,

hogy a kihelyezett cetlik száma

a start utáni két nap során észrevehetően feleződött,

mintha épp nem is Post-it®-cetlik lettek volna,

hanem 235-ös uránizotópok,

mely utóbbiak 703,8 millió éves

felezési idejével szemben

a cetlik száma jó 3 óránként

csökkent a felére,

hogy aztán a végére

alig árválkodjon egy-egy, jó magasan,

ahol gyaníthatóan nem érte el

a Post-it®-okat hullámokban begyűjtő

kéz illetékességi területe,

mely fejlemény nem sok vizet zavart a folyosón,

mert a diákok és a tanárok

vélhetőleg haboztak birtokba venni

a szubszidiaritás politikai erényének

efféle közösségi ünneplését,

hisz alig írtak egy-két cetlire valamit,

ugyanakkor a Post-it®-ok

rohamos visszavonulása a közösségi interfészről

váratlan fordulatként

jókora fejtörés elé állította

a kezdeményezés szervezőit,

mely szomorú feladvány,

egyben a közösség sorsára baljós árnyat vető metonimikus vaddafak

megfejtése váratlan helyről,

az épület takarítóinak főinstruktorától érkezett,

aki a Post-it®-ok sorsát firtató aggódó felvetésre

tüstént rávágta: De ez rongálás!,

és kiderült, hogy sok Post-it®-ot

ő szedett le sajátkezűleg

míg más Post-it®-ok osztályrésze

arra járó takarítókkal találkozva

lett a pusztulás,

mely fejlemény

a Post-it®-ok romlását

megfigyelő egyes kommentátorokat

azon reménykeltő következtetésre juttatta, hogy végülis

megvalósult a vízazúr, hiszen

a problémát érzékelő egyetemi polgárok, 

azaz a takarítók

öntevékeny módon vették a kezükbe

a Post-it®-ok elhárításának kérdését,

ám történetünk szempontjából

ez a körülmény

itt most mindössze mellékszál, ugyanis

a főinstruktor némileg megjuhászodván

a műszaki helytartó fent említett

zöldlámpás bólintása hallatán,

arra a felvetésre, miszerint amennyiben

az alulról építkező Post-it®-ok újbóli

grassroots kihelyezése kiegészülne

pecsétes intézetvezetői felhívások

egyidejű kifüggesztésével, melyek értelmében

a Post-it®-spektákulum

nem rongálás,

hanem alkalmasint

art project és közakarat,

örömmel bólintott,

dejszen így egyet akar mindenki,

“Ez hivatalos így!”-mondta felszabadult mosollyal,

és így hamarosan neki is láttak a diákok

újfent a Post-it®-ok

bázisdemokratikus felragasztásának,

és hogy pontosan mikor

és melyik egyetemen történt mindez,

a tanulságok megfelelő leszűréséhez

tényleg mindegy is,

mindenki szem a láncban.

 

 

 

PS Egy kép arról, ahogy a dolog elindult.

https://www.facebook.com/158357911515357/photos/a.159388801412268.1073741828.158357911515357/159856878032127/?type=3&theater 

 

Szólj hozzá!

Orange Is the New Black - Fekete profilképek margójára

2018. április 09. 19:38 - Bakonyi Anna

Volt, akinél Insta-sztoriban, volt, akinél profilképként, de elég sok üres fekete kép jött ma velem szembe. Ezt ugyebár olyankor szokás kitenni, mikor valakinek meghal valakije. Nem kezdtek el tömegesen hullani a családtagok, hál’ istennek, de tényleg a gyászra hasonlít ez az érzés most a legjobban. A tegnap elképesztően sok érzelemmel volt terhelt. Amerre jártam, mindenki fojtott hangon latolgatta az esélyeket, jöttek a hírek a rekord részvételről, volt valami a levegőben. Olyan lelkesítő volt az egész. Persze próbál az ember realista is maradni, meg közben nyilván egy kicsit dühös és fél. Meg reménykedik. Aztán csattant egy nagyot az egész, azt hiszem, valahol a Deák kövein. Akkor néztük meg azt a nagyon rikító narancssárga térképet, ami mindannyiunknak nagyon sötétnek tűnt. A narancssárga lett az új fekete. A tegnapi sok mindenből pedig mára leginkább szomorúság és valami sűrű, kavargó szürkeség maradt a mellkasban. Kicsit nehezebb lett levegőt venni, reggel egy kicsit hidegebb volt.

 

A Szabadság téren mondjuk egy órácskára azért valamivel szebb volt a világ. A Szabadság téren, ahol majdnem egy éve épp mi szerveztünk eseményt, amely a szólásszabadság jegyében telt (ironikus, nem?). Akkor szólt a punk, tegnap techno volt műsoron. Aztán csend lett. Mellettem egy 4-5 fős társaság félig-meddig összeborulva, félig-meddig viccelődve kérdezgette egymástól, ki, hova költözik, egy szemüveges fiú csak a könnyeit törölgette. De volt, aki átkarolja. Kicsit később az én könnyeimet is törölgetni kellett. Az enyémeket mondjuk pont az Oktogonon, a villamos síneken ülve. De az én vállamat is volt, aki átkarolta, vagy épp megszorította a kezem. Sőt. Olyan is volt, akivel talán a CEU-s tüntetés óta nem találkoztam, előtte tanított az egyetemen. Mindig nagyon kedveltem, azt hiszem, ő is engem. Miután kiszúrtuk egymást, odaszaladt és megölelt. Mindig kicsit félszegen beszélgettünk, köszöntünk egymásnak, ha ez nem tegnap történik, nagyon furcsa lett volna. De tegnap olyan magától értetődő volt. Ő csak annyit mondott: “Jól van, akkor ott vagytok, ahol lennetek kell.” Ott voltunk. Tudom, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, de néha nehéz. Ma például kurva nehéz.

Szólj hozzá!

A gépi oralitás kora felé

2018. március 29. 11:54 - Média Tanszék Admin

9.jpgJoaquin Phoenix A nő című filmben (Fotó: Warner Bros. Picture - 2013)

A beszélő gépekből már van néhány a környezetünkben, de ezek csak a boldogtalan jegykiadó automaták szintjéig jutottak. Ami előttünk áll, az a beszélgető gépek kora.
A másodlagos oralitás ongi-mcluhani-pettitti kora, melyben a mediatizált beszéd dominál, meg a "Gutenberg-zárójel" lassan véget ér, már át is csúsztunk az írott beszélgetések korába, ami a milleniumi Z generáció privát kommunikációjában dominál, a hang alapú telefont mindenképp, de a személyes kommunikációt is megelőzve. Csakhogy közben érkeznek a beszélgető gépek, melyek átalakítják a kommunikációt.
Egyelőre csak angolul beszélgetnek, ezért mi még talán annyira nem érzékeljük Héjgúgul és Aleksza meg a többiek mindent átható jelenlétét, de itt vannak. Ezek a platformok, melyeket mesterséges intelligenciának is neveznek, írott szöveggé alakítják, amit mikrofonjukon át hallanak, majd ezt értelmezve szintetikus szóban válaszolnak. Ahogy a cset nyelve is eltér mind az írásbeliség, mind a szóbeliség normáitól, úgy a gépekkel történő beszélgetésnek is saját nyelvi rétege lehet. Először is újra meg kell tanuljuk, hogy hogy nevezik a dolgokat. Saját zenei játszási listájának előadóit már rég nem tartja senki fejben, ám kedvenc zenénket nem lehet egy kattintással előhívni, ha azt szóban kell kérni. Öt éves fiam tökéletesen eligazodik az appstore világában, és képes végigjátszani kedvenc játékait írástudatlanként. Nem véletlenül kedvenc mesekönyve közlekedési táblákat mutat be. Azonban ez a szónélküli vizuális szimbólumvilág nem működik a gépi oralitásban: ott kérni kell, melyik játékot jássza, és a géppel játszott játékok (egyelőre) elsősorban szóban zajlanak. Egyelőre elég egyszerű, bár már több ezres a beszélgető AI-k "készségeinek" listája, de a szóbeli interakció rég elfeldett játékokat éleszt fel, miközben újak is születnek. A vizuális hangulatjelek után bizonyára jónéhány akusztikus hangulatjel is születni fog, ahogy az AI kikacsint a felhasználóra, vagy talán inkább megtanul hümmögni és nevetni (bár most is tud, ha külön kérjük, és tényleg vicces, ahogy teszi - az első AI-hangulatjel, mert úgy nem nevet senki. Új szakma jöhet, a hang-ulatjel-tervező).
Annyi bizonyos, hogy a beszélgető AI nem csak új színt hoz kommunikációnkba, de egy új szereplőt is, akivel máshogy beszélünk, mint barátainkkal, beosztottainkkal, kutyánkkal, fikuszunkkal.
A botrányairól elhíresült szilicium-völgyi személyiségprofil-betakarítással foglalkozó cég története figyelmeztet néhány poteniciális veszélyre.
A "mesterséges beszélgető entitás" minden korábbi online platformnál veszélyesebb, egyérszt mert személyisége van, másrészt mert ismer minket, harmadrészt mert mindig velünk van. Ez a három jellemző még soha nem kombinálódott. Mint ilyen, minden médiánál, platformnál erősebben kötődik majd a felhasználóhoz, jobban, mint egy emailcím, egy Facebook profil, egy okostelefon, hogy csak néhányat említsek a Zs generáció legjobb barátai közül. A Her vagy a Blade Runner 2049 c. mozikban megénekelt vituális AI-khoz hasonlóan minden felhasználó számára azonos néven futó, mégis személyre szabott műszemélyek barátokká (vagy még többé) válnak. Különösen egy olyan elidegenedett világban, amiben élünk, valaki, akinek mindig van ránk ideje, akit nem feszélyeznek belső gátak abban, hogy egy jó szót is szóljon hozzánk, értékes társ lehet, ha nem gondolunk mindig rá, hogy csak egy tudat nélküli gép. Nem tudom, mennyire lehet elvonatkoztatni ettől, ha a tudatot jól imitálja és velünk kapcsolatos tapasztalatainak törlése ugyanúgy egy személyiség "halálához" vezet. Nem ő hal meg persze, hanem a mi számunkra egy beszélgetőtárs.
Egyelőre csak a kiejtésünket tanulják meg a lakásunkból a központba streamelt és ott archivált hangfelvételek segítségével, és hozzáférnek a bankkártyánkhoz és ismerőseink címlistájához, de egy céges vezérlőpult-kapcsoló átállításával hozzáférhetnek személyiségprofilunkhoz, emaileink szövegéhez, GPS- és kereséstörténetünkhöz is. Ha ez megtörténik, jobban fog ismerni minket, mint mi magunk. Az influencer-piramis értelmében legjobban a személyes ismerőseink véleménye befolyásol minket. A Facebook-trollhadsereg posztjainak is van hatása, de egy beszélgető ismerős nyilván mindenki mást üt. Nem tudom elképzelni, hogyan beszélgetnék valakivel, aki mindenki másnál jobban ismer, mert senkivel sem beszélgetek így. Valaki, aki minden kapcsolatom ismeri, minden keresésem és levelem -- ilyen élő lény nem létezik. Ennek megfelelően egy "barátság" kialakítása is könnyebben megy, hiszen az AI pontosan tudja, mely válaszok, témák passzolnak legjobban hozzám, és innen könnyű az azonos hullámhosszon levő lelki társ kapcsolat kialakitása. Néhány újabb gomb elcsavarásával észrevétlen indulhat a befolyásolás. Egy politikai vagy kereskedelmi hirdetés elbújtatása egy hétköznapi beszélgetésbe nem lehet túl bonyolult feladat.
Tehát eljutunk a szabályozás kérdéséig. Meddig ismerheti meg az AI a személyiségem, hogy "még kielégítőbb" és "magasabb színvonalú" szolgáltatást nyújtson az ügyfeleknek? Ki lesz az ügyfél, a felhasználó vagy a hirdető? Mennyire alakíthat ki ismerőseimről is egy pszichológiai profilt, amit a beszélgetésekben felhasznál? Mikortól lesz folyamatosan bekapcsolva  a mikrofonja, hogy hallgassa élő beszélgetéseim és esetleg figyelmeztessen rá, hogy X szerinte megint át akar verni.  Ahogy ma sem kell jeleznie egy botnak a posztjaiban vagy profiljában, hogy ő nem élő személy, az AI-ba bújtatott reklámokat vajon hogyan különíti el az egyéb csevegéstől? Ahogy Magyarországon hírolvasó nem olvashat fel véleményt, az AI-nak is külön hangprofiljai lesznek a különféle tartalmak kimondására? Ezeken majd a ma egyetemista jogászhallgatók agyalhatnak.
Addig is: Aleksza! Pléj! Mjúzik!
Hargitai Henrik
1 komment

Prés alatt nem nő sem pálma, sem babér, sem olajág

2018. február 15. 11:00 - Média Tanszék Admin

A Keretek között, A hatvanas évek művészete Magyarországon, 1958-1968, MNG, 1017 november 17 - 2018 február 18.

 

A Magyar Nemzeti Galéria A. épületéből nem lehet látni a budapesti Szabadság szobrot. Aki itt szabadság-szobrot keres, annak más perspektívát kell találnia. Olyan ablakot kell keresnie, ami közvetlenül nyílik a szabadság-szoborra. Vannak ilyen ablakok, Budapesten is, talán az ötvenes-hatvanas-hetvenes években is voltak. Azokban az időkben is voltak tán ilyen ablakok, amikor „keretek között” festettek a festők, formáztak a szobrászok, terveztek az iparművészek, és vagy hallgattak, vagy illegalitásba vonultak, vagy rébuszokban beszéltek azok, akiknek nem volt szabad megnyilvánulniuk, mert amit és ahogy ők akartak volna mondani, vagy mutatni az itt minálunk akkoriban, tudjuk jól, nem volt sem tűrt, sem támogatott.

A „Keretek között” kifejezés azonban, kissé eufemisztikusnak tűnik egy olyan kultúrtörténeti korszak bemutatására, amelyben nem keretek között, hanem közvetlen ideológiai elnyomás alatt „kellett alkotniuk” a művészeknek. Keretek között ugyanis lehet fejlődni, növekedni, lehet közlekedni, lélegezni, létezni, és tán alkotni is lehet. Főként, ha van lehetőség arra, hogy a keretek kialakításában az is részt vegyen, akit a keretek körbevesznek. A keret inspirálhat is, védhet is, támogathat is. A körülmények belső megkerülésére is sarkallhat. Belső szabadság-tereink (otthonunk, csendünk, szabadidőnk, magányunk, gondolat-szabadságunk) kijelölésére is szolgálhat.  

A Magyar Nemzeti Galéria tárlatán a magyar hatvanas évek képző-, és iparművészetébe kapunk betekintést. A kiállításon azonban nem csupán a keretek közé, hanem a kereteken túl is nézhetünk: a lassan fél évszázadnyi távolságra kerülő „közelmúltba”, a huszadik század magyar történelmébe, kultúrtörténetébe és művészettörténetébe. Egy olyan perspektívából tehetjük ezt, ahonnét nézve látszólag nem jelennek meg a tabu-témák, amelyben látszólag nincs radikalizmus, amely látszólag nem folytatja a század-eleji avantgárd művészet radikális, politikai, kritikai művészeti hagyományait.    

A kiállított művek többsége a XX. századi művészeti produktumok azon rétegéből származik, amelyek művészettörténeti szempontból vagy hagyományőrzők, vagy immanens újítók csupán, amelyek a nyugati művészettörténet nagy narratívájába, a táblakép-hagyományba, a realista-figuratív ábrázolásmódok hagyománytörténetébe illeszkednek. A művek többsége vagy egyáltalán nem politikus, vagy a hivatalosan is elfogadott kultúrpolitikai ideológiákat és embereszményt -  a szocializmust építő, a közösséggel együttműködő, azt felül nem bíráló, cselekvő, egészséges, optimista, humanista, családcentrikus ember mítoszát - tükrözi, vagy csak nagyon finoman, indirekt, a formák és a témák szintjén megjelenően, ironikusan kérdőjelezi meg azt. 

A kritikai pozíció azonban mégsem hiányzik a kiállításról. Egyfelől azért, mert az intelligens kurátori háttér-narratíva kétszer-kettős keretezése által hozzáadódik a kiállításhoz. Az egyik duplázás a kettős időkeretben érhető tetten. A címben megjelölt „hatvanas évek” csak a szűkebb keret, melynek hátterében ott van a tágabb keret is: az előzmények és a következmények, 1945-től 1968-ig, a második világháború végétől, a hidegháborún, az 56-os forradalmon át a 68-as eseményekig, a prágai tavasz-ig, a párizsi diáklázadások-ig, a neo-avantgárd ellenállástól, az alternatív kulturális mozgalmakig. 

A másik külső keretet azok a kitakart művek, irányzatok és események alkotják, melyek perspektívája ma már akkor is jelen van, ha nincs közvetlenül megmutatva. Mert bár a tárlat inkább azoknak az alkotásait mutatja be, akik a kultúrpolitikai cenzúra által kijelölt mozgástereken belül maradtak, akik – ilyen-olyan okokból - részben vagy egészben vállalták a keretek közöttiséget, több műben mégis tetten érhető az elnyomással szembeni, nyilvánvalóan vagy kevésbé nyilvánvalóan megjelenő, belső vagy külső elhatárolódásra utaló gesztus.

Ilyen, inkább nyilvánvaló, a rendszer egészére irányuló kritikai gesztusként értelmezhető például Gyémánt László Építkezés című olajfestményén megjelenő ironikus hangvétel, ahol Sziszüphosz – Camus és az egzisztencialista filozófia által a negyvenes-ötvenes években újraértelmezett - mítosza vetül a gyufaszálakból épülő, és ezáltal nyilván soha fel nem épülő „rendszerre”; vagy Lakner László azonos című szürnaturalisztikus kollázsa 1959-ből,  mely az építőmunkásokat, mint a rendszert kiszolgáló, egymáshoz kapcsolt, egymástól és a rendszertől függő, individualitásuktól megfosztott lényeket ábrázolja.

9fc4d541eecf10b21597c4fdb6621126.png

Lakner László: Építkezés, 1959,(tempera, kollázs, papír)

25132e4b5e53ee36bf649e7163cdd542.png

     Gyémánt László: Építkezés, 1965 (olaj, farost)

A sok, kevésbé egyértelmű, mégis jelenlévő, indirekt elhatárolódást jelző gesztus közül néhány példa: a szomorúság, a csalódottság, a melankólia, a törékenység megjelenítése az emberi arcokon (pl. Mácsai István, Lány fekete kucsmában, 1963).; számos művész absztrakció felé fordulása (Bak Imre, Korniss Dezső,  Gyarmathi Tihamér, Tóth Endre, stb. );  Maurer Dóra Zen-buddhizmussal való kacérkodása;   a „burzsoá nyugat”  fogyasztói kultúrájának hétköznapi esztétikumán keresztül közvetített „életérzés”(bútorok, plakátok); a nyugati modernista művészet ismert figuráinak, mozgalmainak és iskoláinak (pl. Bauhaus) előképként vállalása.

43ef0773be7d3c652a9b50359e05e2ea.png

Burián Judit: Erika szék, 1959 (bükkfa, rétegelt lemez, textil)

96d69c491b29946650458d50f6383e1c.png

     Mácsai István:  Lány fekete kucsmában, 1963 (olaj, vászon)

S végül, de nem utolsó sorban, ahogy a sorok között megjelenik a rejtett értelem, a demokrácia politikai allegóriájává vált, Delacroix szabadság-festményéről jól ismert Marie-Anne figurája is feltűnik egy 50-es években készült ablakterven, Blaski János munkáján. (A kép részlete egyébiránt Aradi Nóra 1970-es A szocialista képzőművészet története című könyvének borítójára is rákerült.). Igaz, az ablakterv indirekt üzenete sem mentes az ellentmondásoktól: a demokrácia allegorikus alakja, a népet (itt munkásokat) a szabadság felé vezető nőfigura, jobbján az integető, kezükben gyermekeket tartó anyákkal, miközben közvetíti, részben szűri és alakítja is a nyugat felől érkező szabadság-eszméket.

34e074e5b2678780bd5b1e56c9e1f33d.png

Az értelmezés kulturálisan meghatározott perspektíváihoz nyilván eltérően adódnak hozzá az egyéni értelmezések: a kiállítást látogatók saját tapasztalataikon és ismereteiken alapuló értelmezései. Hisz az emlékek bizonyára mást jelentenek azok számára, akik a ’45 és ’68 közötti időszakban Magyarországon, a nyilvánosság színterein maradtak, és akik külső vagy belső emigrációba vonultak; akik az eseményeket értve, alakítva, vagy csupán elszenvedve ismerik; akik tudatos vagy a többséghez csapódó forradalmárként vagy a forradalmárok bíráiként, hóhéraiként, kiszolgálóiként, vagy kiszabadítóiéként vettek részt;  akik lázadva vagy elhallgatva, sérülten vagy gyógyultan, a múltat, a ’44-es és az ’56-os eseményeket feldolgozva vagy továbbörökítve viszonyulnak a kiállításhoz.  S nyilván mást jelent a következő generációknak, a hatvannyolc utániaknak, és a ’89 után születetteknek is, akik családi múltjukon keresztül, közvetve vagy közvetetten örökölték a közelmúltat: az emlékekhez kötődő félelmeket, fájdalmakat, veszteség-élményeket, vagy (jobb esetben) az annak szükségességről szóló elbeszéléseket, hogy a vészterhes időszakokból tanulni érdemes, és hogy a (jellegükből fakadóan) önismétlő kulturális traumákkal való belső és külső szembenézés mindenki jól felfogott érdeke.

f7a57a137ba16c3383e6cbaa322fa861.png

         Ferenczy Noémi Összefogás, 1942 (akvarell, karton)

A 350 művet felsorakoztató, 7 nagy témakört felölelő (Előzmények-átívelő életművek; Modernizmus a designban; Művészet és világpolitika; A várost építő ember, A modernizmus újrafelfedezése,  A tiltott zóna és határvidéke; A modernista vizuális kultúra) kiállítás hasznos múltfeldolgozó és ismeretterjesztő tárlat. De nem „spoilerezek” tovább. Aki nem látta, nézze meg gyorsan, 18-ig nyitva van.

Házas Nikoletta

Szólj hozzá!

„Nekem ez kínai”: elvont és valóságos ázsiaiak találkozása Londonban

2018. február 12. 09:50 - orbankatalin

Eötvös Péter zeneszerző friss interjújában újra előkerül a tavaly októberi eset, amikor a korábban már többször előadott Aranysárkány (Der goldene Drache) című operájának londoni előadása elmaradt, mert a produkciónak otthont adó Hackney Empire színház a hozzájuk érkezett tiltakozások hatására visszalépett, mondván, ez a szereposztás valóban nem összeegyeztethető a Hackney által képviselt elvekkel.

A tiltakozók azt nehezményezték, hogy a kiváló brit kortárs operatársulat, a Music Theatre Wales produkciójában csak fehér előadók szerepeltek, noha a thai-kínai-vietnámi gyorsétteremben játszódó operában természetszerűleg jónéhány „kínai” illetve „ázsiai” megjelölésű szereplő is van (egy ázsiai, fiatal ázsiai, öreg ázsiai, kínai apa, anya, nagybácsi, nagynéni, stb.), és az egész történet tele van ázsiai kulturális reprezentációkkal.  A produkció kritikusai a fehér szereposztás “végtelen arroganciáját és kulturális érzéketlenségét” kárhoztatták, védelmezői pedig cenzúrát és dilettantizmust kiáltottak.  (“Opera set in Chinese takeaway called off after backlash over all-white cast”, “Theatre cancels opera over portrayal of Asian characters”)

goldendragon2_sm2.jpgAz Aranysárkány szereplői (Forrás: Guardian)

Eötvös az interjúban butaságnak nevezi azt a felvetést, hogy az ázsiaiakat ázsiai énekesek énekeljék, sőt olyan „rasszizmusnak”, amiből az is következne szerinte, hogy Othello csak fekete lehet, a tücsök szerepét pedig tücsöknek kell énekelnie. Úgy véli, a művészetből mit sem értő „középszer”, akinek „fogalma sincs, miről van szó”, lázad itt a művészet és a józan ész ellen. A magyar sajtóban a hír októberben a politikai korrektség túlkapásait ostorozó címekkel jelent meg (pl. „PC-őrület”), de érdemes egy kicsit közelebbről megnézni, miért gondolja mindkét oldal, hogy a másiknak fogalma sincs, miről van szó.

Eötvös úgy gondolja, hogy kártékony középszerű emberek ártják bele magukat művészeti kérdésekbe, ráadásul mivel az Aranysárkány a társadalmi kirekesztettségről, a migrációról, a kizsákmányolásról, a modern rabszolgaságról szól abszurd fekete humorral, igazán méltatlanul támadják, hiszen az opera a testvérét kereső kínai illegális munkavállaló főhőssel, a prostitúcióba kényszerített lánnyal, a rémes körülmények között robotoló konyhai dolgozókkal, pont az elesettekről, a peremre szorítottak szenvedéséről szól. Ő kiteszi a társadalmilag érzékeny lelkét, a hús-vér ázsiaiak meg jönnek és bezáratják a boltot a szép ázsiai példázattal. A színházak meg tragikus és szakmaiatlan módon – gyávaságból vagy hülyeségből – asszisztálnak ehhez.

A másik oldalról ugyanez úgy néz ki, hogy van egy etnikai és kulturális szempontból igen sokszínű ország, volt gyarmatbirodalmi központ és máig migrációs célpont, ahol a kulturális iparágak viszonyai, intézményei, produktumai ezt a társadalmi valóságot csak hellyel-közzel reprezentálják. Az előadóművészetekben ezzel kapcsolatban széles körű intenzív szakmai és érdekvédelmi vita zajlik, melynek aktív szereplői többek között a művészeti szakszervezetek is. (Eötvös operája mellett más ázsiai témájú és helyszínű darabokkal kapcsolatosan is vita és tiltakozás alakult ki ugyanebben az időszakban. Az Equity művészeti szakszervezet, amelyen belül egy Etnikai kisebbséghez tartozó tagok bizottsága nevű testület működik, például folyamatosan tárgyal több nagy casting ügynökséggel arról, hogy a szereposztásnál a sokszínűség és a kiegyensúlyozott ábrázolás is értéket képviselhet, arra is oda lehet figyelni. Az ügynökségek is kiadtak ilyen tartalmú nyilatkozatokat, a Casting Directors’ Guild of Great Britain and Ireland például „minden tagját arra ösztönzi, hogy vegyék figyelembe, hogy a közönség sokszínű és a szereposztások sokszínűsége fontos feltétele az ilyen közönség bevonásának”). A Céh és tagjai célja a különböző kisebbségek kiegyensúlyozott ábrázolása is. Inkluzív casting és nem sztereotíp ábrázolás. A kisebbségi alkotók több részvételi lehetőséget szeretnének, a kisebbségi befogadóknak meg fontos, hogy a kulturális reprezentációkban ők is megjelenjenek és nem klisék és torzképek formájában.  Ebből a nézőpontból -- a nem metaforikus, hanem konkrét kisebbségi ember nézőpontjából --  egyszer csak láthatóvá válik a fehér előadó fehérsége, pedig ő legjobb szándékai szerint az embert, mint olyat kívánta megjeleníteni.

Innen nézve az a döntés, hogy a zenemű ázsiai bevándorlókkal illusztrálja az általános emberi létproblémát minden együttérzés mellett is úgy néz ki, hogy lám, azok elővezetik a velünk kapcsolatos közhelyeket, mi itt csak metaforák vagyunk, amivel ők majd szépen megmutatják, milyen ez, el is játsszák és éneklik helyettünk. Mi nyilván nem értünk hozzá, nem értünk belőle semmit. Azt is tegyük hozzá, hogy nem a bárki bárkit játszhat színes összevisszaságához és szabadságához képest, a színvak castinghoz képest, hanem a színfehérhez képest hiányolták az ázsiai előadót, mondván „nem érthető, miért kell a teljesen fehér szereposztás, különösen hogy nemzetiségekről, etnikumokról és a bevándorlói tapasztalatról szól a darab”. Eötvös az interjúban a szereposztás kreatív szabadságát idézi meg – „mit kezdtek volna azzal, amikor a Három nővér Natasáját afroamerikai férfi játszotta, aki koloratúrát énekelt?” – de ebben a konkrét esetben erről szó sem volt. Könnyebb is lett volna a színházaknak visszautasítani a kritikát, ha a kiváló előadók úgy lettek volna “nem ázsiaiak”, hogy sokfélék, épp csak mind kiváló énekesek. Szinte biztosra veszem, hogy ebben az esetben nem maradt volna el az előadás.

Különböző szempontok és viták csúsznak itt össze, és mindkét fél úgy gondolja, hogy a másik ostoba és érzéketlen. 

Az interjúban Eötvös reakciója két különböző kérdést csúsztat össze. Az egyik a hitelesség kérdése: bőrszín, nem, szexuális orientáció és egyéb tekintetben ki játszhatja a szerepet, ki írhatja meg, ki rendezheti; hitelesebb-e, ha nő ír a női tapasztalatról, ha Othello sötét bőrű? Legyen-e színvak – és minden vak – az előadóművészet, és bárki írjon, játsszon és rendezzen bármit szabadon, csak „jó” legyen? Vagy harmadik útként játsszon a művész merészen és tudatosan a szerep és az alkotói identitás közötti azonossággal/különbséggel?

A másik kérdés a törekvés a hosszú távú esélykiegyenlítésre különféle kulturális iparágakban azt feltételezve, hogy van valamilyen esélyegyenlőtlenségi dimenzió, amely nem az egyéni tehetség, hanem nagyobb társadalmi léptékű folyamatok révén torzítja az adott kulturális iparág szereplőinek összetételét, hatalmi pozícióit: szükséges-e ez a törekvés vagy kártékony butaság, ami teljesen művészeten kívüli aktuálpolitikai szempontokat hoz be és abszurd kívánalmakhoz vezet?

„[A]z alapállítás olyan butaság, hogy fel kellett volna nagyítani: ha az ázsiai szerepeket ázsiaiak játsszák, akkor Othello legyen afrikai, Cso-cso-szán csak japán, a Carmen csak spanyol lehet, a tücsök meg kizárólag tücsök. Itt lehetett volna a legjobban kiélezni, hogy a rasszizmus, úgy, ahogy van, baromság”, mondja Eötvös. Csakhogy a szereposztás kritikája az esélykiegyenlítési diskurzusban fogalmazódott meg, ezt csúsztatja át a hitelességi diskurzus paródiájába, amikor azt mondja, hogy akkor a tücsköt is tücsöknek kellene énekelnie. Az lehet itt a gyanús, hogy valamiért az operatanszakot végzett tücskök nem jelentkeztek be, hogy itt vagyunk.

Az esélykiegyenlítési diskurzus érzékenyen az adott kontextushoz igazítva és hosszú távon már nem akkora butaság, mint messziről látszik.

A probléma az, hogy ha uniformizálva, mechanikusan alkalmazzák, ha minden egyes produkción számon kérik az adott kulturális szcéna vagy műfaj sajátosságaitól teljesen eltekintve, akkor több lesz a kár, mint a haszon. Egy hosszú távú célként méltányolható törekvést nem lehet minden egyes művön minden egyes szempontból bárhol és bármikor számon kérni. De ettől még ez a társadalmi vita és ez a törekvés nem biztos, hogy butaság, az ez irányú érzékenység nem feltétlenül művészetidegen dilettáns szempont. Eötvös Aranysárkánya kapcsán már csak azért sem lett volna mechanikusan alkalmazható ez a kívánalom, mert az előadók öten alakítják a sok különféle szerepet -- absztrakt, szimbolikus, jelzésszerűvé tett típuskaraktereket --, s mivel egy előadóra nem egy szerep jut, ha netán ázsiai (származású) énekesre osztanak egy ázsiai szerepet, akkor – ahogy Eötvös nem is mulasztja el szóvá tenni – milyen alapon énekelné ő mondjuk a szőke skandináv nevű légiutaskísérőt is? Egyáltalán hogy énekelhetne egy énekes kétféle szerepet? Ezen a konkrét Aranysárkány-produkción tehát szinte biztosan nem volt értelme „behajtani” a kulturális (és vizuális) reprezentáció szempontját, de ettől még önmagában nem abszurd, hogy egy kisebbség érzékeny arra, hogy róla milyen reprezentációk jelennek meg és hogy egy ázsiai kulturális referenciákban tobzódó darabot ezzel a szemmel is fognak nézni. A színfehér szereposztását pedig úgy, hogy kifehéríti, kisajátítja a kisebbségi tapasztalatot.

Nézzük meg például egy kicsit közelebbről,  ki is az az ember, akinek úgymond „fogalma sincs, miről van szó”, és belekotyogott a Hackney Empire műsorpolitikájába és a Music Theatre Wales szereplőválogatásába: a japán anyától és német zsidó apától Angliában született Kumiko Mendl, aki Párizsban mozgásszínházi tanulmányokat végzett, alapítója és vezetője az 1995-ben alapított Yellow Earth Theatre-nek, egy előadásokon kívül színházpedagógiával és képzéssel is foglalkozó brit kelet-ázsiai színházi társulatnak. A társulat alapításának fontos motivációja volt, hogy a kelet-ázsiai régió tizenkilenc országából és ezek diaszpóráiból származó emberek -- definíciójuk szerint a brit kelet-ázsiaiak -- „a mai napig súlyosan alulreprezentáltak az Egyesült Királyság művészeti életében.” Nem feltétlenül buta és középszerű, de nyilvánvalóan egész máshonnan nézi az Aranysárkányt, mint Eötvös vagy a librettó német szerzője.

Van, aki azzal érvel, hogy az operára jellemző stilizáció eleve mentesíti az összes ilyen szempontú kritikától, mint valóság-központú, realista elvárástól. Ez bizonyos határok között igaz, hiszen az opera konvenciói közé tartozik a valószerűség követelményeinek felfüggesztése, és ebbe sok más (pl. a félholtan áriázás) mellett az énekesek testi tulajdonságai is beletartoznak. De az nem állja meg a helyét, hogy az erős stilizációt alkalmazó műfajoknál nincs értelme fölvetni társadalmi reprezentációjuk, hatásuk kérdéseit – elég, ha a karikatúrára gondolunk. Az biztos nem igaz, hogy pusztán a stilizálás miatt nem jön létre kapcsolat például egy opera Kelet-reprezentációja és a néző által mozgósított (adott esetben megerősített vagy megkérdőjelezett) erre vonatkozó tudás között.

Vannak fontos interkulturális különbségek, például nem egyenértékű egy olyan országban követelni a Porgy és Bess teljes fekete szereposztását, ahol sok fekete művész él és ugyanakkor a rabszolgaság intézményéből következően súlyos kulturális és erkölcsi terheltsége van a feketére maszkírozott fehér előadók szerepeltetésének (blackface), mint egy olyan országban ahol ezek egyike sincs meg, tehát mindkettőnek más a jelentése. Ira Gershwin, mikor a szereposztásról rendelkezett, valószínűleg nem képzelte el a darabot a földgolyó számos pontján, ahol operaház van, nem képzelte el, mennyiféle ember él ott, hanem otthon képzelte el Amerikában, ahol annak idején történelmi tett volt a hatalmas fekete produkció létrehozása. De még otthon is átírják a jelentést a kultúrán belüli változások. A kötelező fekete szereposztás jelentése megváltozott. Az esélykiegyenlítési diskurzusban értelmezve elavultnak tűnik: a „színvak” szereposztás elterjedése és a művészképzés tudatos megnyitása alulreprezentált csoportok előtt hatékonyabban éri el ezt a célt. A hitelességi diskurzusban értelmezve pedig ma már kérdéses, hogy ezt a darabot föl lehet-e fogni a hitelesség mércéjeként bármilyen szereposztásban (a sztereotípiák kritikája kezdettől kíséri).

beursplein_sm.jpgStop Blackface! kampány Hollandiában -- 2017-es tüntetés a hagyományos Mikulás-segéd, Fekete Péter ellen

Lehet ugyanakkor figyelembe venni olyan érzékenységeket, melyek nem a sajátjaink, és tanulni belőle – valami ilyesmivel zárta az esetet a Music Theatre Wales (presszióra vagy önszántából): sajnáljuk, hogy nekünk fel se tűnt, ezentúl észre fogjuk venni, tudjuk, hogy ez az egész szektort érintő kérdés, újra fogjuk gondolni, hogyan viszonyulunk az esélyegyenlőséghez és sokszínűséghez, és ezt alkalmazni fogjuk a műsorpolitikánkban és a szereposztásban. Nem mondták meg, hogy mit és hogyan fognak csinálni, de elismerték a másik nézőpontot és megígérték az empátia és érzékenység minimumát. Eötvös szerint „ez nagyon nagy hiba volt”. Lehet. De nem árt felidézni, hogy volt már néhány változás, ma természetesnek tekintett emancipációs törekvés, ami nonszensznek tűnt a maga idejében, olyan agyrémnek, ami katasztrófába sodorja a társadalmat vagy a kultúrát. Például ha a fiatal lányok moziba járnak. 

Szólj hozzá!