Eperbombázó

Az ELTE Média és Kommunikáció Tanszéken tanítók és tanulók blogja

„Nekem ez kínai”: elvont és valóságos ázsiaiak találkozása Londonban

2018. február 12. 09:50 - orbankatalin

Eötvös Péter zeneszerző friss interjújában újra előkerül a tavaly októberi eset, amikor a korábban már többször előadott Aranysárkány (Der goldene Drache) című operájának londoni előadása elmaradt, mert a produkciónak otthont adó Hackney Empire színház a hozzájuk érkezett tiltakozások hatására visszalépett, mondván, ez a szereposztás valóban nem összeegyeztethető a Hackney által képviselt elvekkel.

A tiltakozók azt nehezményezték, hogy a kiváló brit kortárs operatársulat, a Music Theatre Wales produkciójában csak fehér előadók szerepeltek, noha a thai-kínai-vietnámi gyorsétteremben játszódó operában természetszerűleg jónéhány „kínai” illetve „ázsiai” megjelölésű szereplő is van (egy ázsiai, fiatal ázsiai, öreg ázsiai, kínai apa, anya, nagybácsi, nagynéni, stb.), és az egész történet tele van ázsiai kulturális reprezentációkkal.  A produkció kritikusai a fehér szereposztás “végtelen arroganciáját és kulturális érzéketlenségét” kárhoztatták, védelmezői pedig cenzúrát és dilettantizmust kiáltottak.  (“Opera set in Chinese takeaway called off after backlash over all-white cast”, “Theatre cancels opera over portrayal of Asian characters”)

goldendragon2_sm2.jpgAz Aranysárkány szereplői (Forrás: Guardian)

Eötvös az interjúban butaságnak nevezi azt a felvetést, hogy az ázsiaiakat ázsiai énekesek énekeljék, sőt olyan „rasszizmusnak”, amiből az is következne szerinte, hogy Othello csak fekete lehet, a tücsök szerepét pedig tücsöknek kell énekelnie. Úgy véli, a művészetből mit sem értő „középszer”, akinek „fogalma sincs, miről van szó”, lázad itt a művészet és a józan ész ellen. A magyar sajtóban a hír októberben a politikai korrektség túlkapásait ostorozó címekkel jelent meg (pl. „PC-őrület”), de érdemes egy kicsit közelebbről megnézni, miért gondolja mindkét oldal, hogy a másiknak fogalma sincs, miről van szó.

Eötvös úgy gondolja, hogy kártékony középszerű emberek ártják bele magukat művészeti kérdésekbe, ráadásul mivel az Aranysárkány a társadalmi kirekesztettségről, a migrációról, a kizsákmányolásról, a modern rabszolgaságról szól abszurd fekete humorral, igazán méltatlanul támadják, hiszen az opera a testvérét kereső kínai illegális munkavállaló főhőssel, a prostitúcióba kényszerített lánnyal, a rémes körülmények között robotoló konyhai dolgozókkal, pont az elesettekről, a peremre szorítottak szenvedéséről szól. Ő kiteszi a társadalmilag érzékeny lelkét, a hús-vér ázsiaiak meg jönnek és bezáratják a boltot a szép ázsiai példázattal. A színházak meg tragikus és szakmaiatlan módon – gyávaságból vagy hülyeségből – asszisztálnak ehhez.

A másik oldalról ugyanez úgy néz ki, hogy van egy etnikai és kulturális szempontból igen sokszínű ország, volt gyarmatbirodalmi központ és máig migrációs célpont, ahol a kulturális iparágak viszonyai, intézményei, produktumai ezt a társadalmi valóságot csak hellyel-közzel reprezentálják. Az előadóművészetekben ezzel kapcsolatban széles körű intenzív szakmai és érdekvédelmi vita zajlik, melynek aktív szereplői többek között a művészeti szakszervezetek is. (Eötvös operája mellett más ázsiai témájú és helyszínű darabokkal kapcsolatosan is vita és tiltakozás alakult ki ugyanebben az időszakban. Az Equity művészeti szakszervezet, amelyen belül egy Etnikai kisebbséghez tartozó tagok bizottsága nevű testület működik, például folyamatosan tárgyal több nagy casting ügynökséggel arról, hogy a szereposztásnál a sokszínűség és a kiegyensúlyozott ábrázolás is értéket képviselhet, arra is oda lehet figyelni. Az ügynökségek is kiadtak ilyen tartalmú nyilatkozatokat, a Casting Directors’ Guild of Great Britain and Ireland például „minden tagját arra ösztönzi, hogy vegyék figyelembe, hogy a közönség sokszínű és a szereposztások sokszínűsége fontos feltétele az ilyen közönség bevonásának”). A Céh és tagjai célja a különböző kisebbségek kiegyensúlyozott ábrázolása is. Inkluzív casting és nem sztereotíp ábrázolás. A kisebbségi alkotók több részvételi lehetőséget szeretnének, a kisebbségi befogadóknak meg fontos, hogy a kulturális reprezentációkban ők is megjelenjenek és nem klisék és torzképek formájában.  Ebből a nézőpontból -- a nem metaforikus, hanem konkrét kisebbségi ember nézőpontjából --  egyszer csak láthatóvá válik a fehér előadó fehérsége, pedig ő legjobb szándékai szerint az embert, mint olyat kívánta megjeleníteni.

Innen nézve az a döntés, hogy a zenemű ázsiai bevándorlókkal illusztrálja az általános emberi létproblémát minden együttérzés mellett is úgy néz ki, hogy lám, azok elővezetik a velünk kapcsolatos közhelyeket, mi itt csak metaforák vagyunk, amivel ők majd szépen megmutatják, milyen ez, el is játsszák és éneklik helyettünk. Mi nyilván nem értünk hozzá, nem értünk belőle semmit. Azt is tegyük hozzá, hogy nem a bárki bárkit játszhat színes összevisszaságához és szabadságához képest, a színvak castinghoz képest, hanem a színfehérhez képest hiányolták az ázsiai előadót, mondván „nem érthető, miért kell a teljesen fehér szereposztás, különösen hogy nemzetiségekről, etnikumokról és a bevándorlói tapasztalatról szól a darab”. Eötvös az interjúban a szereposztás kreatív szabadságát idézi meg – „mit kezdtek volna azzal, amikor a Három nővér Natasáját afroamerikai férfi játszotta, aki koloratúrát énekelt?” – de ebben a konkrét esetben erről szó sem volt. Könnyebb is lett volna a színházaknak visszautasítani a kritikát, ha a kiváló előadók úgy lettek volna “nem ázsiaiak”, hogy sokfélék, épp csak mind kiváló énekesek. Szinte biztosra veszem, hogy ebben az esetben nem maradt volna el az előadás.

Különböző szempontok és viták csúsznak itt össze, és mindkét fél úgy gondolja, hogy a másik ostoba és érzéketlen. 

Az interjúban Eötvös reakciója két különböző kérdést csúsztat össze. Az egyik a hitelesség kérdése: bőrszín, nem, szexuális orientáció és egyéb tekintetben ki játszhatja a szerepet, ki írhatja meg, ki rendezheti; hitelesebb-e, ha nő ír a női tapasztalatról, ha Othello sötét bőrű? Legyen-e színvak – és minden vak – az előadóművészet, és bárki írjon, játsszon és rendezzen bármit szabadon, csak „jó” legyen? Vagy harmadik útként játsszon a művész merészen és tudatosan a szerep és az alkotói identitás közötti azonossággal/különbséggel?

A másik kérdés a törekvés a hosszú távú esélykiegyenlítésre különféle kulturális iparágakban azt feltételezve, hogy van valamilyen esélyegyenlőtlenségi dimenzió, amely nem az egyéni tehetség, hanem nagyobb társadalmi léptékű folyamatok révén torzítja az adott kulturális iparág szereplőinek összetételét, hatalmi pozícióit: szükséges-e ez a törekvés vagy kártékony butaság, ami teljesen művészeten kívüli aktuálpolitikai szempontokat hoz be és abszurd kívánalmakhoz vezet?

„[A]z alapállítás olyan butaság, hogy fel kellett volna nagyítani: ha az ázsiai szerepeket ázsiaiak játsszák, akkor Othello legyen afrikai, Cso-cso-szán csak japán, a Carmen csak spanyol lehet, a tücsök meg kizárólag tücsök. Itt lehetett volna a legjobban kiélezni, hogy a rasszizmus, úgy, ahogy van, baromság”, mondja Eötvös. Csakhogy a szereposztás kritikája az esélykiegyenlítési diskurzusban fogalmazódott meg, ezt csúsztatja át a hitelességi diskurzus paródiájába, amikor azt mondja, hogy akkor a tücsköt is tücsöknek kellene énekelnie. Az lehet itt a gyanús, hogy valamiért az operatanszakot végzett tücskök nem jelentkeztek be, hogy itt vagyunk.

Az esélykiegyenlítési diskurzus érzékenyen az adott kontextushoz igazítva és hosszú távon már nem akkora butaság, mint messziről látszik.

A probléma az, hogy ha uniformizálva, mechanikusan alkalmazzák, ha minden egyes produkción számon kérik az adott kulturális szcéna vagy műfaj sajátosságaitól teljesen eltekintve, akkor több lesz a kár, mint a haszon. Egy hosszú távú célként méltányolható törekvést nem lehet minden egyes művön minden egyes szempontból bárhol és bármikor számon kérni. De ettől még ez a társadalmi vita és ez a törekvés nem biztos, hogy butaság, az ez irányú érzékenység nem feltétlenül művészetidegen dilettáns szempont. Eötvös Aranysárkánya kapcsán már csak azért sem lett volna mechanikusan alkalmazható ez a kívánalom, mert az előadók öten alakítják a sok különféle szerepet -- absztrakt, szimbolikus, jelzésszerűvé tett típuskaraktereket --, s mivel egy előadóra nem egy szerep jut, ha netán ázsiai (származású) énekesre osztanak egy ázsiai szerepet, akkor – ahogy Eötvös nem is mulasztja el szóvá tenni – milyen alapon énekelné ő mondjuk a szőke skandináv nevű légiutaskísérőt is? Egyáltalán hogy énekelhetne egy énekes kétféle szerepet? Ezen a konkrét Aranysárkány-produkción tehát szinte biztosan nem volt értelme „behajtani” a kulturális (és vizuális) reprezentáció szempontját, de ettől még önmagában nem abszurd, hogy egy kisebbség érzékeny arra, hogy róla milyen reprezentációk jelennek meg és hogy egy ázsiai kulturális referenciákban tobzódó darabot ezzel a szemmel is fognak nézni. A színfehér szereposztását pedig úgy, hogy kifehéríti, kisajátítja a kisebbségi tapasztalatot.

Nézzük meg például egy kicsit közelebbről,  ki is az az ember, akinek úgymond „fogalma sincs, miről van szó”, és belekotyogott a Hackney Empire műsorpolitikájába és a Music Theatre Wales szereplőválogatásába: a japán anyától és német zsidó apától Angliában született Kumiko Mendl, aki Párizsban mozgásszínházi tanulmányokat végzett, alapítója és vezetője az 1995-ben alapított Yellow Earth Theatre-nek, egy előadásokon kívül színházpedagógiával és képzéssel is foglalkozó brit kelet-ázsiai színházi társulatnak. A társulat alapításának fontos motivációja volt, hogy a kelet-ázsiai régió tizenkilenc országából és ezek diaszpóráiból származó emberek -- definíciójuk szerint a brit kelet-ázsiaiak -- „a mai napig súlyosan alulreprezentáltak az Egyesült Királyság művészeti életében.” Nem feltétlenül buta és középszerű, de nyilvánvalóan egész máshonnan nézi az Aranysárkányt, mint Eötvös vagy a librettó német szerzője.

Van, aki azzal érvel, hogy az operára jellemző stilizáció eleve mentesíti az összes ilyen szempontú kritikától, mint valóság-központú, realista elvárástól. Ez bizonyos határok között igaz, hiszen az opera konvenciói közé tartozik a valószerűség követelményeinek felfüggesztése, és ebbe sok más (pl. a félholtan áriázás) mellett az énekesek testi tulajdonságai is beletartoznak. De az nem állja meg a helyét, hogy az erős stilizációt alkalmazó műfajoknál nincs értelme fölvetni társadalmi reprezentációjuk, hatásuk kérdéseit – elég, ha a karikatúrára gondolunk. Az biztos nem igaz, hogy pusztán a stilizálás miatt nem jön létre kapcsolat például egy opera Kelet-reprezentációja és a néző által mozgósított (adott esetben megerősített vagy megkérdőjelezett) erre vonatkozó tudás között.

Vannak fontos interkulturális különbségek, például nem egyenértékű egy olyan országban követelni a Porgy és Bess teljes fekete szereposztását, ahol sok fekete művész él és ugyanakkor a rabszolgaság intézményéből következően súlyos kulturális és erkölcsi terheltsége van a feketére maszkírozott fehér előadók szerepeltetésének (blackface), mint egy olyan országban ahol ezek egyike sincs meg, tehát mindkettőnek más a jelentése. Ira Gershwin, mikor a szereposztásról rendelkezett, valószínűleg nem képzelte el a darabot a földgolyó számos pontján, ahol operaház van, nem képzelte el, mennyiféle ember él ott, hanem otthon képzelte el Amerikában, ahol annak idején történelmi tett volt a hatalmas fekete produkció létrehozása. De még otthon is átírják a jelentést a kultúrán belüli változások. A kötelező fekete szereposztás jelentése megváltozott. Az esélykiegyenlítési diskurzusban értelmezve elavultnak tűnik: a „színvak” szereposztás elterjedése és a művészképzés tudatos megnyitása alulreprezentált csoportok előtt hatékonyabban éri el ezt a célt. A hitelességi diskurzusban értelmezve pedig ma már kérdéses, hogy ezt a darabot föl lehet-e fogni a hitelesség mércéjeként bármilyen szereposztásban (a sztereotípiák kritikája kezdettől kíséri).

beursplein_sm.jpgStop Blackface! kampány Hollandiában -- 2017-es tüntetés a hagyományos Mikulás-segéd, Fekete Péter ellen

Lehet ugyanakkor figyelembe venni olyan érzékenységeket, melyek nem a sajátjaink, és tanulni belőle – valami ilyesmivel zárta az esetet a Music Theatre Wales (presszióra vagy önszántából): sajnáljuk, hogy nekünk fel se tűnt, ezentúl észre fogjuk venni, tudjuk, hogy ez az egész szektort érintő kérdés, újra fogjuk gondolni, hogyan viszonyulunk az esélyegyenlőséghez és sokszínűséghez, és ezt alkalmazni fogjuk a műsorpolitikánkban és a szereposztásban. Nem mondták meg, hogy mit és hogyan fognak csinálni, de elismerték a másik nézőpontot és megígérték az empátia és érzékenység minimumát. Eötvös szerint „ez nagyon nagy hiba volt”. Lehet. De nem árt felidézni, hogy volt már néhány változás, ma természetesnek tekintett emancipációs törekvés, ami nonszensznek tűnt a maga idejében, olyan agyrémnek, ami katasztrófába sodorja a társadalmat vagy a kultúrát. Például ha a fiatal lányok moziba járnak. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://eperbombazo.blog.hu/api/trackback/id/tr3413635854

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.