Az amerikai elnökválasztási hajrában sorban jelentek meg a demokratákhoz közel álló publikációs házak sajtótermékeiben a hurráoptimista statisztikák, elemzések Hillary Clinton elnökké megválasztásával kapcsolatban.
A választási előrejelzés, avagy a psephology a politológia azon ága, amely a jelöltállítások, és a választások adatainak tudományos analízisét statisztikai módszerekkel dolgozza fel – tehát a demográfiai és egyéb, a választásra jogosult népességre vonatkoztatható adatok alapján modelleket állít fel, és predikciókat tesz. Ezek a modellek jórészt korábbi választási adatokon, előzetes felméréseken és kisebb részt közvéleménykutatásokon alapulnak.
Nézzük a kutatásokat részletesebben:
A liberális, new yorki kiadású (demokrata állam) Huffington Post 98.0 (!) százalékosra vette Clinton győzelmét, az elemzésükben többszázezres eséllyel szerepeltek a később hamisnak bizonyult szcenáriók, a véglegeshez közeli eredmény 100-on alatti pontszámot kapott csak, legrosszabb esetben is csak minimális győzelmet jeleztek Trumpnak (11.10-i BBC-n közölt, részleges elektoriális szavazat adathoz hasonlítva)
Hasonlóan erős eredményre jutott Sam Wang, aki a Princeton Egyetem (New Jersey, keleti part, demokrata állam) elismert kutatója, neurológia professzora. Elemző projektje 93 (+/-1.1)%-ra hozta a győzelmet.
Wang az eredmények ismeretében borzasztóan kínos magyarázkodásba kezdett Nate Silverrel együtt a Twitterén:
Hajnalra világosan kiderült, hogy teljesen hibás volt a teljes kutatás – de reméljük nem veszi komolyan a bogárevés-kihívást.
Nate Silver, aki az újkori statisztika fenegyerekének számít, és nevét baseball-nyerési esély és választási-elemzés kutatással szerezte, Amazon bestseller könyve és tiszteletbeli doktori fokozatai ellenére hasonlóképpen mellé nyúlt, bár jelentősen szerényebb becslést adott, még mindig 71.4%-ra fogadott a Hillary győzelemre.
Drew Linzer, aki statisztikus és felmérésekkel foglalkozó kutató, exprofesszor (Oakland, California – demokrata állam) szintén komolyan nem vehető 96%-os nyerési esélyt fogalmazott meg.
A közölt értékek a készítők vágyainak a kivetülésének tűnnek – a 90% és afölötti valószínűség olyan erős érték, amely komolytalanná teszi az egész vizsgálatot (itt Európa kevésbé boldogabb felén ezt még a szocializmus korának egyjelöltes választásaikor is megmosolyogtuk volna); és egyben azt is jelenti, hogy a választópolgárok jó részét nem sikerült rendesen megszondázni – hatalmas csoportok rejtve maradtak a mintában.
Érdekes adalék, hogy a Trump kampány egy angol céggel, a Cambridge Analytica-val végeztette az adatbányászati és targetálási munkákat – ez két dolgot jelenthet: vagy nem találtak nem demokrata kötődésű céget (a szilícium-völgy, és az ott összpontosuló IT szektor toronymagasan, szinte kizárólagosan demokrata-támogató) vagy eleve számítottak rá, hogy az ő szavazóik rejtve maradnak a liberális kutatóknak és nem megszólíthatóak a hagyományos, piaci módszerekkel.
A Trump-szavazó rejtőzéséhez hozzájárulhatott a Twitteren és a Facebookon megjelent demokrata-párti dominancia: a véleményszabadság hazájában egyszerűen szűrni és korlátozni kezdték a „nem megfelelő véleményeket”: a konzervatív témákat a Facebook trending news feedjéből a szerkesztők egyszerűen kézzel kigyomlálták.
Így az alt-right social media fogyasztásban és önreprezentációban az folyamatos ellenszél és ellehetetlenítés miatt más csatornákat keresett magának: kivonult az ellenséges területekről. Egy új, underground jobboldal szerveződött másodvonalbeli és underground alternatív médiafelületeken, például a Redditen, a /r/The_Donald subredditen valamint a 4chan, és az 8chan trollmunkásai is erős, irányított propagandatevékenységet folytattak. Sikeresen beemelték például az eszköztárukba a Pepe-meme-et és a kampány mascotjává alakították a mém készítőjének határozott ellenére is – önálló identitást, politikai manifesztót és politikailag aktivizáló agendát adtak a hagyományos social mediából kiszorulóknak.
A végleges választási eredmények és a hozzá tartozó demográfiai adatok még csak most kezdenek érkezni, de az már biztosra vehető, hogy egy új kommunikációs világrend kezd kialakulni: a hangos kisebbség ellenében a néma többség. A némaság viszont itt nem a csoport kommunikációképtelenségére utal: a hatalmas véleménykülönbség, és a szükségszerűtlenül agresszív hang miatt egyszerűen minimálisra csökkent a két tábor között a kommunikáció – amelyet egyesek hibásan totális, ideológiai győzelemnek fordíthattak; valójában viszont csak egy mesterségesen, erőszakkal kiürített teret, egy véleménygettót hoztak létre.
A kommunikáció formátumában is fordulat állt be: hosszú, esszéista csatározások egyszerű képes adok-kapokra cserélődtek, mémekben megfogalmazott üzenetekké, printscreenekre írt visszavágásokká változtak: s az esetek nagyon-nagy részében ezek csak érintőlegesen kerülnek át a másik oldal felületeire; csak a lokális, a csoport által használt social médiumon élnek – a közös hangot erősítve.
A elnökválasztás hajnali részeredményeinek ismeretében az idő előrehaladtával a tévéközvetítéseken, és a social médiában is az őszinte döbbenet látszott a demokrata-szimpatizánsokon: egyszerűen nem értették, hogy az ő szájuk íze szerint működő social médiájukban látott képben mi okozta a torzulást; a safe space-ekké redukálódott, személyre szabott, kompatibilist véleményt közvetítő virtuális streamjükön kívülről honnan jöhetett ez a nagyon is valóságos, de ismeretlen tömeg, amely nem a „kötelező irányt” vallja.
A választás lecsengésével az erőviszonyokban és a hátországokban erős változás várható: a reakció tovább fortyog. A social média kettészakadt: a politically correct mainstream mellé felnőtt egy underground, bevállaltan nem politically correct ellenmédia is. Lehet nem tudomást venni a másik oldalról, lehet mesterséges, digitális falakat építeni a saját véleményünkkel egyező csoportok és saját virtuális világunk köré – de a saját csoportunkban meglévő látszólagos integritás és véleményegység mögé nem lehet már optimistán tömeget képzelni: meg is kell bizonyosodni róla, hogy vélt politikai és véleményvezéri súlyunk a valóságban is megáll-e: nem csak a virtuális homokozónkban működik.
A felfokozott idegállapotok lenyugtatására és felkorbácsolt indulatok kezelésére, valamint az ellenoldalnak a hurráoptimizmusra és a túl nagy örömre figyelmeztetésül álljon itt a Wait but Why írójának, Tim Urbannak cikke, melynek címe: it’s going to be okay.
Reméljük, hogy a valóságban is minden rendben lesz.
Kardos Bálint
update (2016-11-13) Sam Wang delivered: