Eperbombázó

Az ELTE Média és Kommunikáció Tanszéken tanítók és tanulók blogja

Hogyan hallhatjuk meg a menekültek hangját?

2016. március 18. 10:00 - KissEszter

Alacsony kőpad a fák árnyékában, messze a háttérben tenger. A padon két férfi ül, kettejük külseje, élete között aligha lehetne nagyobb az ellentét. Tilman pénzügyi tanácsadó Stuttgartból, nyaralni jött, Ghanem pedig tíz napja még Damaszkuszban élt, nemrég érkezett, csónakon, mint a többi menekült, Németországba tart. Mindennapi dolgokról kérdezik egymást, mivel foglalkoznak, mit szeretnek, mire gondoltak először reggel, amikor felkeltek, ebben persze tolmács is segít. A helyszín Görögország, Leszbosz. A The Island of All Together (2015) című projekt és dokumentumfilm menekülteket és turistákat ültet le beszélgetni, hogy a sziget és a világ paradox helyzetére hívja fel a figyelmet, valamint kísérletet tesz arra, hogy a menekülteket végre ne csak tehetetlen áldozatként, hanem saját magunkhoz hasonlóan, emberként is láthassuk, hogy végre a menekülteknek is legyen saját hangjuk.

 Ez volt a március 12-én, szombaton, a londoni Birkbeck Egyetem mozitermében tartott, The Past and Future of Rights Cinema - Screening Migration: Refugees, Borders, Frontiers, Oceans című konferencia témája. Van-e a menekülteknek saját hangja akár a médiában, akár a kifejezetten az emberi jogi témájú filmekben? Ha igen, mi, a Nyugat, meghalljuk-e ezt? Van-e közös nyelv, amit mindannyian beszélünk, vagy az emberi jogi dokumentumfilmek és a civil szervezetek is csak „lefordítják” a Nyugat nyelvére a menekültek problémáit? Milyen feltételeknek kell eleget tennie egy menekültnek, hogy egyáltalán láthatóvá, hallhatóvá váljon számunkra?

A média ugyanis már mindenütt tele van a menekültekről készített képekkel, a dokumentumfilmek pedig egyre gyakrabban reflektálnak a napi hírekre és a média által felvetett kérdésekre. A mediatizált valóságon keresztül a nézők, olvasók is új kihívással szembesültek, mások fájdalmának és szenvedéseinek folyamatos megfigyelőjévé és fogyasztójává váltak. Emma Sandon, a Birkbeck Egyetemen oktatója szerint ez fájdalmas és problematikus lehet, de annak ellenére, hogy első látásra talán annak tűnhet, nem etikátlan, sőt. Susan Sonntagot idézve hagynunk kell, hogy a képek kísértsenek minket, mert a menekültek szenvedéseit, és akár halálát bemutató képek – gondoljunk itt akár csak a Földközi-tengeren életét vesztő kisfiú, Aylan Kurdi holttestét ábrázoló képekre – memento moriként szolgálnak, és az emlékezésen keresztül válnak etikussá és értékké.

A fenti kérdésekre pedig a válasz némileg kiábrándító. Ozan Kamiloglu, a Birkbeck Egyetemen tanító, jogász és emberi jogi aktivista Gayatri Spivak nagy hatású művére alapozva elméletét úgy foglalta össze, az emberi jogi diskurzusokat és a médiát is még mindig három kategória uralja: az ártatlan, tehetetlen áldozat, a barbár, fenyegetést jelentő vadember és a megmentő figurája. Ez utóbbi szerepet tölti be a Nyugat és a civil szervezetek, a menekülteknek pedig az egyetlen lehetőségük, hogy hallassák a hangjukat a nyugati diskurzusokban, ha az erőtlen, kiszolgáltatott áldozat szerepében szólalnak meg, emberi mivoltuk háttérbe szorul.

A konferencián vetített filmek és bemutatott fotográfiai projektek ebből a sztereotipikus ábrázolásból kívántak kitörni, és új nézőpontból, elsősorban emberként és csak másodsorban menekültként, kisebbségként, áldozatként ábrázolni az Európába érkezőket.

Ennek egyik módja lehet az aktivizmus, amikor a filmforgatás egyben politikai cselekedet is. Ezt láthatjuk például az On the Bride’s side (2014) című olasz dokumentumfilmben is, amely a készítők és a öt palesztin és szíriai menekült esküvőnek álcázott útját mutatják be Milánóból Svédországba. A Paris, don’t bury your dreams (2015) című dokumentumfilmben egy csoport aktivista Franciaországba érkező menekültek segítségével, egy 1946-os francia lakásfoglalási törvényre hivatkozva szerez lakhatást egy Romániából érkező roma család számára. A költészet és a már-már forradalmi jellegű aktivizmus egyedülálló párosításának tekinthetjük a From Gazi to Gezi (2015) című díjnyertes török dokumentumfilmet, amelyben a 2013-as, az isztambuli Gezi parknál zajló tüntetések bemutatásán keresztül – a készítők interpretációja szerint – a kövek nyelvén jut szóhoz az elnyomott kisebbség, azaz itt az erőszak a szubaltern csoportok nyelveként szolgál.

Az esemény nem kizárólag az európai perspektívára korlátozódott, a vetített filmrészletek között helyet kaptak az afrikai készítésű emberi jogi dokumentumfilmek is, amelyek főként a mostani migrációs válság okaira nyújtanak jobb rálátást. Segítenek megérteni, miért indul el valaki a sivatagon keresztül Európa felé (pl. Bamako, 2006) vagy miért vállalkozik arra, hogy átszeli a Földközi-tengert egy rozoga csónakon (pl. La Priogue, 2012). Ezek a témák is rámutatnak arra, hogy még mindig a nyugati narratívák uralják az Afrikáról szóló emberi jogi diskurzusokat is, így gyakran az ott élőknek sincs saját hangjuk, ehhez áldozattá kell válniuk, ami végre releváns lesz a Nyugat számára is.

Az konferencia legmegdöbbentőbb dokumentumfilmje viszont a nigériai származású filmes és újságíró, Adze Ugah The Burning Man (2008) című alkotása volt. Ebben az újságíró annak próbál utánajárni, hogy mi vezethetett odáig, hogy 2008 májusában, Johannesburgban a mozambiki származású Ernesto Nhamuavét élve elégette az idegengyűlölettől hajtott, dühös tömeg. A vetítések utáni kerekasztal-beszélgetésen a Kojo Koram, a Birkbeck egyetem PhD hallgatója kiemelte, erről az esetről a brit sajtó a „black on black violence” (fekete-fekete elleni erőszak) kifejezést használva tudósított, ami egyértelműen nevetséges, hiszen az európai rasszista vagy idegengyűlölő konfliktusokat sem emlegetjük a „white on white violence” (fehér-fehér elleni erőszak) megjelöléssel. Mivel az erőszak alatt hallgatólagosan azt értjük, az emberek vagy embercsoportok között történik, ez a megkülönböztetés a fekete bőrűek emberi mivoltának – nem feltétlenül tudatos – elvitatásán alapszik.

 

A fenti filmek mellett nem utolsó sorban érdemes kiemelni Clare Struthers Welcome to Our Jungle részvételi fotográfia projektjét. Ennek során egy rövid képzés után a „calais-i dzsungelnek” hívott menekülttáborban élők, köztük gyerekek is, fényképezőgépeket kaptak, hogy dokumentálják azt, ami nekik fontos. Így saját magukat reprezentálják, saját hangjukon, általuk választott módon „szólalhatnak meg.” Emellett ezzel a módszerrel olyan, bensőséges pillanatokat ábrázoló képek is megszülethettek, amelyeket egy idegen, kívülről jövő fotós soha nem tudott volna elkészíteni. A fotókat a menekültek saját képaláírásaival a projekt Facebook-oldalán publikálják, az ide érkező kommenteket pedig időről-időre elviszik, és megosztják a táborban lakókkal, így egyfajta párbeszéd alakulhat ki a zárt táborban élők és az európai társadalom között, ami végül is az összes említett alkotás célkitűzéseként szolgál.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://eperbombazo.blog.hu/api/trackback/id/tr1008489934

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.