Eperbombázó

Az ELTE Média és Kommunikáció Tanszéken tanítók és tanulók blogja

Az egymillió dolláros novella

2018. január 02. 17:56 - Gács Anna

Az év vége internetes szenzációja, na jó, egyik internetes szenzációja Kristen Roupenian Cat Person című novellája volt. Ahogy a magyar sajtóban a 444.hu-n Urfi Péter is hírt adott róla, a jóformán ismeretlen, harminc körüli amerikai prózaíró kb. 20 oldalas története, amely a New Yorker december 11-i számában jelent meg, pár nap alatt internetes megosztások és kommentárok lavináját indította el, elsősorban a twitteren. Egy hétbe se telt, hogy a novellát irodalmi/internetes szenzációként ünnepeljék a hírportálok, és ahhoz sem kellett több idő, hogy a kötettel még nem rendelkező Roupenian egymillió dolláros ajánlatot kapjon novellagyűjteményének és készülőfélben lévő regényének amerikai kiadására a Scout Presstől. A hírek szerint mindkét kötet 2019-ben fog megjelenni, amin érdemes elgondolkodni egy percre, mert hogy addigra a Cat Person (magyarul valahogy úgy szólhatna a cím, hogy A macskás pasi) körüli felhajtásra már talán emlékezni sem fogunk, azaz túl a leszerződtetés presztízsszempontján, a kiadó nem a hírverést akarja meglovagolni, hanem arra fogad, hogy Roupenian két nagyon jó könyvet fog írni.

Meglehet persze, hogy az egymillió dolláros szerződés híre Kristen Roupenianból pár napos tündöklése után a világ leggyűlöltebb szerzőjét csinálta (így sem sajnáljuk nagyon persze), ami nagy igazságtalanság volna. A szenzációs (bár nem példa nélküli) összegről szóló hír szinte el is fedte szem elől azt a jelenséget, ami mégiscsak az elmúlt év végének egyik legszívmelengetőbb fejleménye volt, és amely mégiscsak Roupenian érdeme is, nevezetesen, hogy egy húsz oldalas történetről cserélt eszmét boldog-boldogtalan, öreg és fiatal, angol és más nyelvű olvasó. „Ez aztán bájos – írja a Vox kommentárja –, mintha csak az 1920-as években lettünk volna egy párizsi szalonban, mindenkinek volt véleménye egy novelláról”. Nekem is van: a Cat Person nagyon jó elbeszélés. Akkor is, ha ehhez a fajta naiv közönségsikerhez bizonyára az is kellett, hogy jókor legyen jó helyen.

virtual_pexel_ff.jpg

Szerzői kommentárjában Roupenian elsősorban a virtuális kommunikáció problematikájához köti történetét, amit nagyjából úgy lehetne összefoglalni, hogy egy egyetemista lány összejön egy idősebb pasival, lefekszenek, aztán mégse járnak. A cselekmény nagy részét kettejük csetelése, két béna csókolózás, egy annál is bénább szex és a lány kortárs barátok segítségével lebonyolított eléggé tahó szakítása teszi ki. Igen tudatos szerzőre vall, ahogy Roupenian arról beszél, hogy milyen erős kapcsolatot teremtett közötte és férfi hőse között az, hogy mindketten egy fiatalabb generáció nyelvét próbálják imitálni: a férfi a szerelem reményében, ő az irodalmi hitelesség kedvéért. A novella egyik bravúrja, ahogyan a lány szemszögén keresztül, de mindkét főhőssel kapcsolatban érzékelteti az állandóan változó perspektívát, az események és főleg a másik állandó újraértelmezését, a másik ismeretlensége miatti izgalmat és szorongást (ami, tegyük hozzá, nemcsak a virtuális kommunikáció velejárója).

Az olvasók nagy része különösen ennek a kapcsolatnak a politikai aspektusaira tűnik érzékenynek: arra, hogy a fiatal, szép egyetemista lány és a harmincas éveiben járó, kövér és feltehetőleg nem diplomás férfi állandóan változó hierarchiája, jelképes és - az ágyjelenetben - szó szerinti alá-fölérendeltsége milyen bonyolult hatalmi viszonyrendszert jelenít meg. Ami jól mutatja, hogy a Cat Person iránti szenvedélyes kíváncsiság értelemszerűen összekapcsolódik a #metoo-kampány felkorbácsolta indulatokkal és érzékenységgel, amire a kommentátorok többsége is utal.

Azt gondolom, nem csak arról van szó, hogy a nagyon is hétköznapi kaland anatómiáját nyújtó elbeszélés akkor érkezett, amikor az internet népe amúgy is minden idegszálával a szexualitás hatalmi aspektusaira tapadt. Roupenian szövege nem egyszerűen beletalál valamibe, ami divatos vagy mellesleg nagyon fontos, hanem ki is vonja belőle tárgyát. Mert akármilyen lekicsinyelhetetlenül és visszavonhatatlanul fontos is az az internetes lavina, ami a zaklatások kérdését behozta a köztudatba, az aktivizmus nyelve szükségszerűen (és szükségesen) leegyszerűsítő – az irodaloméhoz képest. A macskás pasi a maga látszólagos egyszerűségében komikusan összetettnek, csalással és öncsalással telinek, narcisztikusnak és kiszolgáltatottnak, annyira fontosnak és annyira banálisnak mutatja a „járást” / „randizást” / „pasizást” / „csajozást” (kérem a fiatalabb generációk tagjait, javasoljanak ide megfelelő kifejezést). Ez a novella azért lehet ennyire izgalmas itt és most, mert kompenzál azért, amivé az utóbbi hónapokban a szexualitásról, a férfi-nő kapcsolatról szóló közbeszéd vált: jól azonosítható szerepeket (ragadozókat és áldozatokat) felsorakoztató tantörténetek gyűjteményévé. De úgy teszi ezt, hogy egy pillanatra sem vonja kétségbe annak a szemléletmódnak a fontosságát. Nem ellenbeszéd, hanem másmilyen beszéd. Úgynevezett irodalom.

 Fotó: mali maeder – Pexels

Szólj hozzá!

A migránsozás egy következő bugyra

2017. december 19. 10:00 - andras mullner

(lesz még több is)

A szegedi MigSzol (Migrant Solidarity) aktivistái „megtámadtak” és „elfoglaltak” egy aláírásgyűjtő standot. A szegedi Fidesz két aktivistája Botka László MSZP-s szegedi polgármester Sorost plagizáló mesterterve ellen gyűjtötték az aláírásokat, mely terv célja a helyi Fidesz szerint, hogy migránsokat telepítsenek be a városba. A MigSzol agressziójáról a Szegedma.hu-n olvashat az érdeklődő: „Egy tizenöt fős társaság “rontott neki” a párt két aktivistájának kedden, nem sokkal dél után a belvárosban – állítják az aktivisták, akik kihívták a rendőröket is. Az eset a Széchenyi téri nagypostánál történt valamivel dél után. A banda elfoglalta a standot, és menekülésre késztették az aláírásokat gyűjtő két nőt menekülésre késztették az aláírásokat gyűjtő két nőt.” Az akcióról a MigSzol is készített egy videót. Ezen azt látjuk, hogy egy csoportnyi aktivista jó pár lépésre megáll a stand előtt és felolvassa a Btk-ból a 334. paragrafust, ami a közveszéllyel fenyegetés bűntettét írja le – amit tehát az aláírásgyűjtő kampány során a Fidesz és annak aktivistái folyamatosan elkövetnek. A két aláírásgyűjtő aktivista először elfordult a videóstól, aztán fejükre húzták a kapucnijukat, és elfutottak a helyszínről (feltehetően nem akartak szerepelni a videón). A migszolosok ezután lépnek a standhoz, hogy a felolvasott paragrafust elhelyezzék azon. Majd Kiss Atilla Attila, régi szegedi kollégám és barátom azt mondja, hogy ő akkor most szól az aláírásgyűjtőknek, hogy jöjjenek vissza.

Ennyi volt az flashmob-akció.

Mindez nem érdemel különösebb figyelmet, azon túl, hogy a szisztematikus fakenews-iparból szakdolgozatot író egyetemisták egy újabb esettanulmányt kaptak, és kapnak még a választásokig, naponta százat, ezeret. Nem is magáról a hazug, demagóg, populista kampányról szeretnék írni ebben a posztban (amely már rég aktualitását vesztette, hiszen volt azóta már Pécsen is történés), hanem a flashmob akaratlan szereplőiről, az aláírásgyűjtő aktivistákról, akik mindketten romák. Mondhatná valaki, hogy ez tipikusan az a helyzet, amikor az állampolgár etnikai hovatartozása teljességgel érdektelen – ők ebben a helyzetben történetesen romák, de romaságuk egy pillanatra sem játszik szerepet ebben a történetben. Én viszont éppen amellett szeretnék érvelni, hogy de, játszik. Mégpedig egy olyan szerepet alakít a két roma aktivista, amit a közel- és távoli múlt legcinikusabb politikai játszmája osztott rájuk, és ők akarva-akaratlanul, de elvállalták ezt a szerepet.

Az elmúlt időszakban számtalan kormánypárti nyilatkozat hangzott el a romákról a migráció kontextusában, és úgy tűnik, egy igen tudatosan felépített, kettős bűnbakképzés céljával tematizálják őket. Mégpedig annyira sikeresen, hogy a rejtett (vagy kevésbé explicit) módon idegenként, másikként, nem magyarként tárgyiasított és projektált romák körében még nagyobb menekültellenességet próbálnak és tudnak generálni. Hogy érik ezt el? Csak néhány példát sorolok.

Tőkéczki László történész a HVG cikke szerint ezt mondta a közszolgálati rádióban: „meg kellene célozni a cigányokat, megértetni velük, hogy nem érdekük a migránsok betelepítése. Ha akár 50-60 ezer migránst betelepítenek, akkor a cigányok segélyezésének vége, mert ugyanazt a pénzt több részre kellene osztani.”

Ez a torta-metafora teljes mértékben félrevezető alkalmazása (elosztandó javak „kereksége”), ahogy arra a cikkíró ironikus kommentje is rávilágít. Arra persze jó, hogy rémületet keltsen abban, aki amúgy is marginalizált helyzetben él. Aztán, az Index cikke szerint Trócsányi László igazságügyi miniszter egy brüsszeli konferencián a következőket mondta: „Európában egy 10-12 milliós roma lakosság él. ... Le vannak szakadva. Az ő társadalmi fölzárkóztatásuk rendkívül fontos, hisz ők is áldozatai lehetnek a radikalizációnak.”

Magyarul, a keresztény romákból rövid úton iszlám terroristák lehetnek. Értsd: van nekünk már radikalizálódásra képes tömegünk, nem kell újabb az országba. Mindez rejtett fenyegetés a romák felé, se több, se kevesebb. A következő ágens Lázár János miniszter, az ő szavait a Magyar Nemzet hozta le: „A Miniszterelnökséget vezető miniszter elmondta, ha „gyönge lesz a népszavazás”, akkor a kormány előbb-utóbb meg fog hátrálni Brüsszelben („lenyomnak minket, mint a bélyeget”), és migránsok százezrei jöhetnek Magyarországra, akikkel nem tudni, hogyan tudnánk együtt élni. – Hiszen 600 éve élünk együtt cigányokkal, akiknek nem tudtuk megoldani a problémáit – érvelt a politikus, aki később rátért a segélyek kérdésére is.”

Lázár kijelentése már csak abból a szempontból is cinikus, hogy ő volt az a hódmezővásárhelyi vezető, akinek a polgármestersége alatt megvalósult modellértékű oktatási integráció. Vagyis helyi politikusként még mintha meg tudta volna oldani a „problémát”. Végül Orbán Viktortól szerepeljen itt egy idézet, 2015-ből: „Nekünk is az az adottságunk, függetlenül, hogy ki mit gondol róla, hogy szereti-e a túrós csuszát, vagy nem, Magyarországnak az a történelmi adottsága, hogy együtt él néhány százezer romával. Ezt valakik, valahol, valamikor eldöntötték. Ezt mi megörököltük, ez a mi helyzetünk. Ez egy adottság. Ezt senki nem kifogásolhatja, se így, se úgy. Nekünk kell ezzel együtt élnünk. De mi nem támasztjuk senki felé azt az igényt, nyugati irányba különösen nem, hogy ők is éljenek együtt egy nagyszámú roma kisebbséggel.” „Nekünk” (magyaroknak) együtt kell élnünk „velük” (a romákkal). Vegytiszta kirekesztő beszéd.

Nem járunk messze az igazságtól, ha a fentiekben a romák „hazátlanságának”, örök migráns voltának demagóg motívumát véljük felfedezni, amit a mindenkori hatalmi elit forgat vissza újból és újból a politikai diskurzusba. Azokét a romákét, akiket már egy 1893-as országos felmérés is 95%-ban letelepedettként tartott nyilván. A társadalmi csoportokat egymás ellen kijátszó politika teszi, hogy amikor a MigSzol aktivistái felolvassák a közveszéllyel fenyegetés (hisztériakeltés, pánikoltatás) bűntettét, ami a Fidesz politikusaira maximálisan passzol, akkor nem a romák és nem romák együttélését aláaknázó Tőkéczkinek, Trócsányinak, Lázárnak és Orbánnak kell elfutnia, hanem két roma nőnek, akiket a fent említett politikusok rövid távú céljaik és szűklátókörű hatalmi érdekeik szolgálatába állítanak.

178 komment

Ha ilyen okos, akkor miért ilyen hülye? A szexista Google Fordító esete

2017. november 30. 12:47 - orbankatalin

He is the leader. She is the cleaner. 

A Google Fordító szerint a férfiak okosak, főnökök, esznek, autót vezetnek, a nők buták, főznek és takarítanak. Vagy mondhatjuk kicsit másképp: a Google fordító szerint az, aki okos, főnök, stb., férfi, aki pedig buta, főz és takarít, az alighanem nő.

screenshotgoogle_translate.png

Amikor a Facebookon először megláttam a képet arról, hogy a Google Fordító egy szexista tulok, az első gondolatom az volt, hogy a screenshot biztos internetes vicc, net-népművészeti alkotás, mert ez 2017-ben nyilván nem lehet valódi.

De nem hagyott nyugodni, hogy valóban álhírről vagy viccről van-e szó. Ahogy egy barátom a maga finom szarkazmusával megjegyezte, „Őszintén szólva az első reakcióm az volt, hogy fake. Csodálkoztam is rajtad... :) De látom, a tőled megszokott alapossággal jártál el, és tényleg pofára esés.”  Valóban percek alatt feltúrtam az internetet, hogy megértsem, valaki szórakozik (meglehet gonosz módon), vagy valami történik. Végül az derült ki, hogy egyik válasz sem helyes, csak a pofára esés a biztos. Nem valaki csinálta ezt, hanem valami, de az a valami legalább részben valaki, méghozzá mi, együtt, történelmi időkre visszamenően.

 

Hihetetlen, de egyáltalán nem újság

 Mint sok más facebookos, twitteres fezúdulás és felfedezés esetében, a probléma nem új – persze a fake news korában már azt is meg kell becsülni, ha egy hír igaz, de régi. Nemcsak a gépi fordítás és a mesterséges intelligencia szakértőinek lehet ismerős, hanem a figyelmes újságolvasónak is, mert 2013-ban egy standfordi, 2017-ben pedig egy princetoni kutatás közzététele után bejárta a sajtót a gépi fordítók és a mesterséges intelligencia előítélet- és részrehajlásproblémája (pl. HuffPost , Guardian). Úgy tűnik, a mostani közösségimédia-kör kiindulópontja egy konferenciaelőadás “Stereotypes in Google Translate” feliratú diája volt egy női informatikusok közösségeként alapított társadalmi szervezet (1987-től Institute for Women and Technology, majd az alapító tiszteletére 2003-tól AnitaB.org) 2017. októberében tartott konferenciáján. A „Bias in AI: when you translate this from English Turkish, a gender neutral language, then that same Turkish phrase back to English #GHC17” kísérőszöveggel a Twitteren terjedő képet rengetegen kedvelték és megosztották.

gch17pic.jpg

Ami különös, hogy ez az ezek szerint már jól ismert probléma ilyen régen fennáll -- már egyszer, többször tudtuk, mégsem történt semmi.  Vajon miért?

A 2006 óta működő és havi több mint 500 millió felhasználót kiszolgáló Google Fordító nem úgy dolgozik, hogy válogat a szótári jelentések közül, és különféle szabályok szerint összerakja belőlük a célnyelvi mondatot. Empirikus módszerrel fordít; emberi erővel elkészített bonyolult szabályrendszerek helyett óriási példatárakat (korpuszokat) használ, és ezeket dolgozza fel. Kb. tíz évig statisztikai elemzés alapján a legoptimálisabb, legesélyesebb változatot választotta ki (ez az SMT, statisztikai alapú gépi fordítás).

 

Hogy is lesz akkor az „ő okos”-ból „he is smart”?

 A Fordító mintákat keres több száz millió már lefordított dokumentumban, és ezek alapján próbál találgatni. Egy teljesen új nyelvpár sikeres bevezetéséhez kell egy minimum 1 millió szavas kétnyelvű korpusz (a két nyelv egymásnak megfelelő mondatpárjaival) és két egynyelvű korpusz (legalább 1 milliárd szó mindkét nyelvből), állította Franz Josef Och, a fordító egyik alkotója – a mágus, aki azóta már az élet meghosszabbításával és genetikai szűrésekkel foglalkozó biotechnológiai cégeket boldogít . Ilyen hatalmas korpuszok például az ENSZ és az EU több nyelven is publikált dokumentumai vagy a hírügynökségi szövegeket tartalmazó milliárdos nagyságrendű Gigaword korpuszok.

Ezt váltotta föl 2016-ban a neurális gépi fordítás, a tanulásra és fejlődésre képes mesterséges idegsejt-háló, ami kifejezések helyett már egész mondatokat dolgoz fel, a szavakat részekre bontja és ezeket a neurális hálózatban egyre inkább képes jelentésekké kombinálni, azaz nemcsak lefordítani, hanem érteni is, amit fordít. A mesterséges idegsejt-háló nem olcsó dolog – a Google Brain óriási anyagi befektetésére volt hozzá szükség, és még ez is csak egy viszonylag kicsi gépi agyat eredményezett, egy digitális egérkéét. A gépi deep learning segítségével fantasztikus fejlődést láttunk az elmúlt néhány évben, az unaloműző viccparádénak használt Google Fordító, ha nem is megbízható, de használható eszköz, elfogadható kompromisszum lett milliók számára.

Néha majdnem olyan jó, mint mi.

translationquality.png

Forrás: Google Reearch Blog, 2016. szept. 27.

De ha ilyen okos, hogy lehet ennyire hülye?

 Hogy maradhatott meg ebben a nagy hipermodern mesterséges agyban ez a mára kőkorszakinak számító, sértő és ostoba „tudás”? Ez volna a „deep” a deep learningben, hogy a legcsodálatosabb, még nemrég is elképzelhetetlen, varázslatos technológiával lemegyünk kutyába?

A statisztikai elemzés és a mesterséges intelligencia is mintákat keres a hatalmas adathalmazban és mindkettő ki van téve annak, hogy eleve részrehajló az információ, amit elemez és amiből tanul. 

A hímnemű névmás azért a gépi fordítóprogramok defaultja, mert „a hímnemű névmás felül van reprezentálva azokban a nagy szövegkorpuszokban, melyekkel a modern rendszereket betanítják,” írja a 2012-es stanfordi kutatás vezetője, Londa Schiebinger.Tehát amikor a legvalószínűbb megoldást keresi a minták között, valószínűbbnek fog látszani ez a felülreprezentált változat. De bizonyos összefüggésekben a nőneműt választja, mert statisztikailag ő takarít, főz, vigyáz a gyerekekre, és (hogy valami jót is írjunk) csodálatos. Tehát a gépi fordító reprodukálja a korpusz öröklött részrehajlását.

Ráadásul a rendszer mostanáig csak az adott mondatot dolgozta fel, vagyis hiába derült ki az előző mondatokból, hogy férfiről vagy nőről van szó. A legelemibb kontextust nem tudta kezelni, de az összes rejtett részrehajlást megtalálta. 

 screenshotprogramozo.png

Ez is változik: idén augusztusban Helsinkiben egy neurális fordítórendszer átsettenkedett a mondathatáron! Elkezdték tesztelni, méghozzá az OpenSubtitles többnyelvű feliratain, hogy mi történik, ha a rendszer úgy tanul, hogy a szomszédos mondatokkal együtt kezeli a fordítandó mondatot.  Ez alkalmas lehet arra, hogy jobban megfejtse és alkalmazza a nemre vonatkozó információt. 

A statisztikai alapú hibás és sztereotíp módon elfogult fordítás csak egy példája annak, ahogy a mesterséges intelligencia megtanulja az adatok mintáiból az előítéleteket is. Ez a torzító hatás ráadásul meg is sokszorozódik, ha későbbi fordításoknál ezt az előfordulást is figyelembe veszik. Ha az orvos meg a programozó, meg aki nem főz, és nem takarít most férfi lesz a fordításban, a következő még inkább az lesz.

És miért nem lehet ezt olyan egyszerűen kijavítani?

 Többek között azért, ami a mesterséges intelligencia nagy előnye: hogy nem definíciókra és szabályokra épül a működése. Sok, gyakran felfoghatatlan mennyiségű adatból megtanult kapcsolatokból, mintákból elég jó tippjei vannak, de nem tudja meghatározni, mi is az, amit tud.  Bele lehet nyúlni az algoritmusaiba vagy felül lehet írni kézi szabályozással (pl. mindent tegyen hímnembe, mert még az is jobb mint ez a macsó viceházmester – állítólag ezt csinálták a héber igeragozással, amikor fellázadtak a felhasználók), de ez rontja a rendszernek azt a képességét, hogy azt is megtanulja – valóban rájöjjön -- amit mi nem tudunk. Az igazi megoldás tehát az lenne, ha a valóság lenne kevésbé szexista és azt tanulhatná meg. Addig azért az sem árt, ha az informatikusok sokat tanulnának a nyelv és az előítéletek összefüggéseiről és bizonyos esetekben korrigálnának azért, hogy a mesterséges intelligencia alkalmazása ne legyen egyenlő a már megvalósult emancipációs törekvések lenullázásával, a rossz hagyományok újraélesztésével.

Nekünk pedig fontos észben tartani, hogy a Google Fordító a szerencsés kivétel, ahol egy kis kísérletezéssel láthatóvá és kézzelfoghatóvá tehetjük magunknak és másoknak, hol „téved” a gép, de az egyre több helyen és funkcióban használt mesterséges intelligencia-alapú szolgáltatásnál, munkaügyi, biztosítási, orvosi procedúránál, amikor erre nincs és nem lesz módunk, ez ugyanígy elő fog fordulni. Nekünk kell arra gondolni, hogy mit is csinál valójában a fordító, a képelemző, a chatbot, a rákszűrés-ajánló, mikor belőlünk tanul.

Orbán Katalin

14 komment

A csoda, a titok, a feleség és a TV műsor

2017. november 23. 10:23 - Média Tanszék Admin

(széljegyzet a Vizuális kódok órához)

Házas Nikoletta

 

Volt egyszer egy video-bejegyzés az interneten. Azért mondom, hogy volt, mert már nincs ott, ahol volt. Levették. Egy kislány ismerősöm osztotta meg egy gyermekeknek szánt közösségi oldalon. A bejegyzésben a Holokauszt borzalmait magyarázták gyerekeknek egy bizonyos Winton történetén keresztül, aki állítólag közel 700 zsidó gyereket mentett ki a valahai Csehszlovákiából a második világháború idején úgy, hogy a később koncentrációs táborokba hurcolt szüleiktől elszakítva, nevelőszülőknél helyezte el őket az Egyesült Királyság területén. A pár perces, magyar feliratos film a csodálatosnak  minősített történet valóságának bizonyítására három dolgot emelt ki.  Az egyik a feleség szerepe, aki 50 év elteltével a saját házának saját padlásán megtalálta a fényképekkel teli listát a megmentett gyerekekről. A másik egy bulvár jellegű TV műsor, ahol egy idős ember (az állítólagos megmentő) a felesége által titokban odaszervezett túlélőkkel könnyek között szembesül. A harmadik pedig az, hogy a jótevő férfi nagyon sokáig, 106 esztendős koráig élt boldogan, békességben.

liverpool.jpg

A video mellet szerzői név - ezt már lassan megszokjuk - nincs. Az interneten, tudjuk jól, sok minden az égből pottyan, miért ne pottyanna az égből maga a csoda is? Nincs vágó, nincs gyártásvezető, nincs aki a magyar feliratot készítette, és az említett közösségi oldalon található bejegyzések nagy részét is névtelenek készítik ismeretlen gyerekeknek. Ahogy azt már korábban is említettem, a történetben azonban van egy Mr. Wintonnak nevezett férj, és egy (a mentőakcióból kihagyott),  bizonyára Mrs. Wintonnak nevezett feleség,  akinek, csakúgy mint a névvel is rendelkező férjének arca (pontosabban képe) is van, és a férj által megcselekedett csodás történetet ez a bizonyos, férjét csodáló (idős) feleség tárja fel.  A csoda valóságának végső bizonyítékául pedig van egy TV műsor. Bocsánat, nem  “egy”, hanem “A” TV műsor, amely “a” névtelen video-bejegyzés közvetítésével „bizonyítja” nekünk ezt a valóban nem mindennapinak tűnő történetet.

Szóval, van itt, pontosabban volt ott egy  “minden jó, ha a vége jó”  típusú video-elbeszélés a Holokauszt idejéből, amit szégyenkezve bár, de bevallom, jómagam is csodálkozva és kételkedve olvastam és néztem. Néztem, láttam, de mivel tanult ismereteim és valóságtapasztalataim szűrőjén áteresztvén túlzásnak, irreálisnak, lehetetlennek érzékeltem, nem hittem el. De mindennek ellenére nem hagyott nyugodni a kérdés. Azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon miért nem hiszem el? Vajon  itt és most, 2017 novemberében, Európában, Magyarországon, Budapesten, melyik fa lehet az, amelyiktől nem vagyok képes látni az erdőt, és melyik az az erdő, amelyik a tisztást eltakarja a szemem elől? Vagy erdő sincs, és fa sincs, és tisztás sincs, csak valaki valamiért képzelte mindezt, s én nem vagyok képes vele képzelni? De mit is?

Hitlerről, a koncentrációs táborok minden képzeletet felülmúló kegyetlenségeiről, a transzgenerációs traumatörténetekről már sokat láttunk, olvastunk és hallottunk. A borzalmas képek mélyen, és tán kitörölhetetlenül beleivódtak a kulturális emlékezetünkbe. Láttunk-hallottunk valós és fiktív túlélőkről, az következő generációk transzgenerációs szenvedéstörténeteiről, bűntudatáról, öngyilkosságokról, fájdalmakról, szenvedésekről, bosszúállásokról, tagadásokról és jóvátételekről is.

És akkor jön valaki egy ilyen, csodásnak tűnő, fél évszázad után felbukkanó, hivalkodóan pozitív végkifejletű történettel, amit szívem szerint kapásból elutasítanék. De valami miatt, nem tudom, miért, mégsem tudom elutasítani.

nicholas_winton_queen_duke_edinburgh_tour_rw_irge7kjal.jpg

A gyerekeknek előadott sztori tényleg bosszantóan leegyszerűsítő, és bosszantóan irreális. De talán nem is csak ez a baj. Miközben nézem, úgy érzem, velem is baj van. A sokféle negatív hatásnak kitett valóságérzékelésem a jó lehetősége ellen tiltakozva engem is elhagyni látszik. S itt elsődlegesen nemcsak a média-nyilvánosság agyon emlegetett árnyoldalaira gondolok: a világ folyását lényegileg nem érintő, az értelmet és az emberi méltóságot sárba tipró bulvárcsodák álvilágára; a hírközlés vérző-arcú, bölcsesség nélkül bemutatott emberképeire; a pillanatművész véleményformálók rövidtávú gondolkodására; vagy az éretlen és műveletlen, diplomáciai érzékkel nem rendelkező, névtelen kommentelők hivalkodó gyűlöletkultúrájára. Nem. Valami másra gondoltam éppen. Nekem azt hiszem, ezúttal a gagyisággal van bajom. A forma hiányával, s a képi érvelés minőségével: a valóságeffektusok nem megfelelő használatával van bajom. Igen, tudom, ez elitizmus, maximalizmus, sőt utópisztikus gondolat. Sajnálom. Ez van. Elmondom, vagy legalábbis megpróbálom elmondani, mire is gondoltam, és mire gondolok most. Pontosabban minek a hiányára.

Valami olyanra gondoltam, amit évszázadokon keresztül az európai művészetben, a festészetben, az építészetben, a költészetben, a filozófiában, a zenében, a színházban, a bölcseletben, sőt a hétköznapi kultúrában, a divatban, a lakberendezésben, a dizájnban, s a konyhaművészetben, de még a mesékben is láthattunk és hallhattunk - és néha (ritkán) szerencsére még most is láthatunk és hallhatunk. Valami olyanra gondolok, amit magunkat embernek érezve interiorizálhatunk, s amitől újra és újra embernek érezzük magunkat. Valami olyanra, amit a velünk született arányérzékkel (újra)felismerhetünk. Valami olyanra, amelynek segítségével józan ésszel és tisztánlátással meg tudjuk állapítani, hogy minek mi a következménye, hogy minek hol a helye, hol a kezdete, a közepe, a vége, minek mi a lényege, az értéke, az értelme, az igazsága, s hogy kinek mi a dolga a világban. Ami alapján ki tudjuk mondani azt a szót is, hogy igen, meg azt is, hogy nem. S nem a múltra gondolok itt, nem arra, hogy kinek hol volt és mi volt a dolga, öt, tíz, száz és sok száz évvel ezelőtt, és hogy kinek mi a dolga a világ általam nem lakott féltekéjén. Arra, az itt és most-ban zajló jelenkori világunkra gondolok, amelynek közvetlen előzménye az említett eseményt is tartalmazó közelmúlt közelképe. Egy elbeszélő képi dokumentumnak például, szerintem az lenne a dolga, hogy a reflexiót lehetővé tevő módon, a különbségekkel is számot vetve, meggyőzően bizonyítsa azt, ami akkor és ott volt. Vagyis úgy, hogy az okulást, és ne csupán az azonosulást provokálja a nézőből, vagy fordítva: ne csak tanítson, hanem segítsen, és építsen is bennünket. Mert ha egy ilyen elbeszélés olyan forgatókönyvet is közvetít, ami nem csupán a megértést, hanem a megértésen keresztül valamiféle, a zavaros gondolatainkat és ezáltal a testünket-lelkünket is megtisztító katharsis élményt is nyújt, akkor az tényleg nem volt hiába. S ez, úgy tűnik (Arisztotelésznek és az európai bölcselet számos kiváló szerzőjének igaza volt): a formával is összefüggésben áll. Sőt. Benjaminnak is igaza volt, a közelség-távolság kérdésével, valamint a fotó- és a filmhasználat, vagyis a használat és a közvetítés kérdésével is kapcsolatban van.  Vagy, ahogy Barthes és Foucault gondolták:  a szerző pozíciójával és funkciójával is összefügg.

De visszatérve Winton utópisztikusnak ható, zavarbaejtően jól végződő, szerző és közvetítő nélküli történetére, a képlet tehát a következő: állítólag volt egy gazdag zsidó férfi, aki a bajban gyorsan kapcsolt, majd pedig időt, energiát és pénzt nem kímélve gyorsan és hatékonyan cselekedett. Aki fogta magát, és a saját családja előtt is eltitkolva tettét, szembement a  pusztítással. Pontosabban nem is szembe ment vele, hanem okosan és bölcsen megelőzte és részben el is kerülte azt. Aki magáért is, a családjáért is, és mások gyermekeiért is névtelenül, némán és bátran kiállt. Ráadásul (s lehet, hogy magyar lelkünknek ez a legcsodálatosabb és leghihetetlenebb elem a történetben), mindez sikerült is neki.  Mi több, legvégül- szándéka ellenére - a közösség elismerését, megbecsülését is elnyerte. Beleértve a saját utódaiét is.

winton.jpg
     D itt és most, azt hiszem, nekem is el kell árulnom egy igen nagy titkot: a letörölt videó csak rövidített változata egy, a Youtube-on számos változatban megtalálható, szavakkal és képekkel elbeszélt történetnek. Ha valaki kíváncsi rá elég, ha Nicholas Winton nevét begépeli a Goggle vagy a Youtube keresőjébe, és maga is utána tud nézni a még több részlettel és mellékszállal megspékelt elbeszélésnek, és hasonló (pozitív kimenetelű) mentő-akciókról szóló történeteknek is.

768px-wintons_prague_memorial_by_flor_kent_1.jpg

De mivel annak eldöntése, hogy mi igaz és mi hamis, meg, hogy mi tetszik és mi nem, mindenkinek a maga dolga, a maga felelőssége, én többet erről most nem is szeretnék mondani.
            Ja, még talán csak annyit, hogy a valakik által feltöltött és valakik által letörölt videót, én valahová, valamikor, valamiért  – mindennek ellenére - elmentettem.

1 komment

Volt egy fesztivál. Szerettem.

2017. november 07. 10:59 - veronikahermann

Beszédtöredékek, sorstörmelékek

 

„Később ugyanezt gondoltam édesapámról is. Hogy van olyan ember, akinek nincsen szüksége senki másra.” (Harmonia Caelestis)

 

November 4-én és 5-én rendezték meg Gács Anna és Bárány Tibor szervezésében a Szépírók Társaságának őszi fesztiválját a Tesla Budapestben, amelynek középpontja és központja – e kettő ugyanis nem mindig esik egybe – Esterházy Péter volt. A kétnapos rendezvényen Esterházy felmérhetetlen és feldolgozhatatlan életművének felmérése és feldolgozása zajlott, a panelbeszélgetéseken pedig éppen olyan sok téma került elő, mint amennyire sokféle területen, módon, hatással alkotott, írt, beszélt, hatott EP – ahogyan oly sokan emlegetik.

22384096_1254546861357613_5954491713040613490_o.jpg

Az alábbiakban nem ismertetőt fabrikálok a fesztiválról, hanem inkább arról szeretnék írni, hogy – érzésem szerint – milyen tétje van, lehet egy ilyen rendezvénynek, és ebben miért voltak nem várt módon katartikus pillanatok. A blogbejegyzés műfaja megengedi ezt a szubjektív szabadságot, ahogyan azt is, hogy leírjam, ilyen nagyképűen, hogy minden a nyelvről szól. A helyről és a nyelvről, hogy hol a helye a szavaknak és hol a helye Esterházynak egy olyan jelenben, ahol minden elveszíti a jelentését.

A program egyszerre szólt a szakmának és a tágabb értelemben vett közönségnek, kultuszon innen és túl – nagyvonalúan és okosan végig gondolt koncepció, nem semmi művészet, mert semmi kizárás. Szívesen jött a közönség, mert úgy érezhették, nem egy írót, hanem egy jó ismerőst vesztettek el, akinek megpróbálják keresni a nyomait. Különféle felütésű és hangulatú beszélgetések, felolvasások követték egymást, „kap fogni egy vajszínű árnyalatot”. A részletes program itt olvasható, Esterházy szerkesztői ugyanúgy helyet kaptak, mint publicisztikai tevékenységének elemzése, a szövegei alapján készült filmes adaptációk, a színpadi művei, a könyveihez készült borítótervek, és szombaton ott volt Eötvös Péter zeneszerző is, akinek Halleluja - Oratorium balbulum című oratóriumához Esterházy Péter írt librettót, és amelynek bemutatóját utóbbi már nem érte meg.

23157411_1271091149703184_2164135444836738787_o.jpg

Ezen az utóbbi beszélgetésen Eötvös Péter – egy másik EP – felolvasta levelezésük azon részét, amely a közös munka időszakáról szól. Nem lehet visszaadni a mondatokat, ahogyan a csöndet sem lehet, amely az igen nagy számú közönség ellenére tapintható volt. Vagyis olvasható. Vagyis érthető. Azt lehet visszaadni, hogy arra gondoltam közben, ilyen életek vannak, amelyekbe kódolva van a nagyszerűség, a nagyszerűségbe pedig az alázat, a kíváncsiság, az odafordulás. Mindennek ellenére.

A beszélgetések között voltak jók és még jobbak, de talán nem is minőségük vagy a témájuk volt a legmegkapóbb, hanem a tétjük, amely nemcsak egy hatalmas író hatalmas örökségéről szólt, hanem arról, hogy hol a helye a szavaknak és hol a helye Esterházynak ebben az országban, amely fénykorában is önmaga árnyéka volt, most pedig – úgy tetszik – megállíthatatlanul rohan a morális és intellektuális sötétség felé. A tét, hogy miről beszélünk, amikor Esterházyról beszélünk, egyben annak a kérdésnek a felvetése, hogy miről beszélünk, amikor önmagunkról beszélünk. Hogy tudunk-e még egyáltalán beszélni, vagy éppen akkor hallgatni, amikor kell, és nem amikor muszáj. Nekem ez volt a legfontosabb katarzisa ennek a két napnak, a remény a szavakból és az emberekből. Nagyon sokan voltak, ami annak a jele, hogy mást is érdekel ez a kérdés. Innen elindulhatunk. Hogy hol a helye a szavaknak, hogy hol a helye a nyelvnek, amivel cselezünk, árulkodunk, kapkodunk, leírunk és elhallgatunk. Hogy hol a helye Esterházynak. Hogy hol a. Helye. Itt.

Fotók: Szépírók Társasága/Facebook

1 komment

56-osok

2017. október 23. 15:00 - andras mullner

1. A színész

Molnár Tibor, a Kossuth-díjas színész, aki 1956-ban családjával együtt Ausztriába, majd onnan Németországba emigrált, külföldi tartózkodását és Magyarországra való visszatérését elmesélő könyvének egy helyén felidézi, miként forgatott filmet Londonban, 1958-ban. A színész és családja akkor már túl vannak az első állomáson, Bécsen, és érzékletes leírásából, amely talán bizonyításvágytól sem mentes, megtudjuk, hogy a bécsi emigrációban „leomlottak már az erkölcsi, társadalmi korlátok, a jólneveltség szabályai semmivé váltak, nap nap után foszlik le rólunk, ami még emberi”. Már Németországban, egy újsághirdetésből értesült arról, hogy „valami Vas Róbert” keresi őt. Molnár Németországból telefonon kapcsolatba lépett a Londonban tartózkodó Vassal, aki pénzt küldött neki, és így Molnár elindulhatott ütött-kopott Peugeot-jával Angliába. Némi megpróbáltatás árán feljutott egy Angliába tartó hajóra, amikor azonban Doverben partra szállt, két detektív darabjaira szedte szét az autóját; kommunista provokatőrt sejtve Molnárban, fegyvert és röpiratokat kerestek a kocsiban (legalábbis Molnár ezt feltételezte). Nem találtak semmit, és nem túlozva el a szabadkozást, angolosan távoztak. Molnár Peugeot-ja, ahogy írja, „talpalatnyi föld” volt a számára, és az olvasó elértheti, hogy a szerző ezzel az azonos című emblematikus magyar filmre utal. Sérelmét (alappal) az emberi jogok megsértéseként interpretálta, ahogy abban a bizonyos filmben is belegázolnak a jogba – ez az, amit Agamben után az állam és az állampolgár közt közvetítő törvény hiányaként foghatunk fel, a menekült Molnár létét pedig „puszta életként”, amit nem védenek törvények. Sok kóválygás után, amiről Molnár nem sejtette, hogy tkp. egy filmhez végzett előtanulmány, végre Londonban és esőben megtalálták egymást Vas Róberttel. A noname Vas akkor készült első filmjének forgatására, ennek története egy menekült férfi, hivatalos elnevezése szerint „DP” (displaced person) egy napja Londonban, aki a menekülttáborban kapott címet próbálja megtalálni a Szeretet-közben. A főhős balszerencséjére nagyon sok „Love Lane” van Londonban, és a kezdeti pályaudvari eufóriától a nap végére a férfi a totális kétségbeesés állapotáig jut el.

151406_1478723867_8632.jpg

„Nem a saját sorsomat kell újra eljátszanom?”, teszi fel magának a költői kérdést. Ahogy azt Takáts Ferenc egy cikkében feltételezi, az elkészült filmet valószínűleg Molnár nem is látta, ti. a bemutató idején már újra Magyarországon volt (bár jó híreket kapott a sikeréről még németországi tartózkodásakor). A Refuge England Angliából online nézhető, az országon kívüli pontról nincs hozzáférés a filmhez, de azért nem spoilerezek, hátha valaki Londonba megy mostanában, vagy túllép erkölcsi aggályain, és torrenten keresztül megszerzi a filmet. Ez utóbbi bizonyos értelemben az illegális helyváltoztatás egy mai formája, menekültútvonal a kultúrához/kultúrának. Emberek mennek, filmek jönnek.

2. A filmes

Vas Róbertben erős volt a lojalitás választott hazája, Anglia iránt, de ez nem gátolta meg abban, hogy azokat a határtémákat feszegesse, amelyek választott hazája számára akár kényelmetlenek is lehettek. Erős antikommunizmusából jött, és ezért lojalitásának jele volt Sztálin című filmje, amely a személyi kultuszt a vallási imádatból vezette le, vagy ’A téma kerülendő’ (The Issue Should Be Avoided) c. dokumentumfilm, mely utóbbi a katyni mészárlásról szól. Erős szociális elkötelezettségéről és egyben lojalitásának ideiglenes felfüggesztéséről (persze attól függ, kihez) pedig olyan filmek tanúskodtak, mint az 1926-os angliai bányássztrájkról szóló, egykori tanúkkal folytatott beszélgetések alapján készült Kilenc nap ’26-ban, amely film bemutatóját 1974-ben a BBC az éppen esedékes választások miatt elhalasztotta. Vagy például az ’Anglia szíve’ (Heart of Britain, 1970), melyben Humphrey Jenningsre, a fiatalon elhunyt filmesre emlékezik, aki, míg élt, maga is „az utca embere” iránt érdeklődött (man-in-the-street – értsd: akinek a véleménye nincs benne az újságban).

748307.jpg

A Refuge England c. film is alulnézetből fogalmazódott, hiszen a hőse konkrétan az utca embere – tévelyeg London utcáin, és nem találja a házat, ahol befogadnák. A film kicsit anarchikusan és állandó pénzhiányban készült. Molnár újra és újra felemlegeti Vasnak, hogy a családjának pénzt kell küldenie Németországba, és hogy miért nem kap fizetséget, és hogy miért ő veszi a filmnyersanyagot, miért az ő kocsiján utazik a stáb, az ő benzinköltségén. Vas Róbert azonban már elköltötte a filmre a Brit Filmintézet által számára kiutalt összeget, és bár neki is haza kellene adnia valamit (Molnár tanúja az otthoni veszekedéseknek), nem izgulja túl a dolgot, minden energiáját leköti a filmezés. Az „anarchikus” jelzőt persze nyugodtan cseréljük le egy másikra: free. Vas Róbert, röviddel azután, hogy megérkezett Londonba, a Brit Filmintézetben kezdett el dolgozni, és hamarosan képbe került az aktuális filmes folyamatokról, továbbá lehetőséget kapott Refuge England c. 25 perces free cinema-filmje elkészítésére. A film nem azért free, mert ingyen dolgoztak a készítői, hanem azért, mert sokban rokon a kor free cinema típusú filmjeivel. A képek és a szereplők folyamatos mozgásban vannak, a nagyváros dinamikája hatja át a filmet, amit dokumentarista stílus jellemez. „Bezárt, közömbös, lélektelen arcok…”, az angol ember „dickensi” karaktere és „elzárt magatartása” – Molnár  utólagos értelmezése talán bizonytalan  helyzetével magyarázható (DP), valamint azzal, hogy kétéves külföldi „kalandjának” és karrierje folytathatóságának árát a szocialista vezetők egy bűnbánó könyvben szabhatták meg. A lényeg, hogy a fenti jellemzés a filmet nézve nem feltétlenül igazolható. Vak koldus zenél, szabadulóművész szabadul, rendőr segít, lányok nevetnek, fiúk nevetnek, tömeg szembejön, mozgólépcső mozog, kirakat csábít, moziplakát rémiszt. Vast és operatőrét, Walter Lassalyt (aki később olyan filmekben dolgozott, mint az Egy csepp méz, A hosszútávfutó magányossága, a Tom Jones stb.) nem érdekli a Piccadilly, csak a Soho, és ez már sokat elárul a free cinema-alkotók vonzalmáról. A maga módján Molnár és Vas is érzékenyítve van a társadalmi alulnézetre: Molnár a „néger negyed” kapcsán átléphetetlen határvonalról beszél, Vas pedig, aki végül nem játék-, hanem dokumentumfilmes lett, egész életében valahogy ezeket az átléphetetlen határokat próbálta átlépni, egy bizonyos utolsó ponton egyensúlyozva. Restore to me, las rock of refuge, England, dignity, that befits me, as a man., hangzik a Refuge England Cs. Szabó Lászlótól vett mottója. („Add vissza emberméltóságomat / utolsó sziklaváram, Anglia!” – egy sor a Bujdosó hegedős c. versből.)

3. Az újságíró-egyetemista

Milyen furcsán babrál az emberrel önnön emlékezete… Molnár Tibor könyvének elolvasása után rögzült bennem, hogy a szerző Londonban találkozott egy bizonyos Robert Oakeshott nevű fiatalemberrel. Rögvest utána is néztem, ki volt ez a figura, mert sejtésem szerint Molnár, a fent már említett megfeleléskényszerből fakadóan, erősen elrajzolta őt. Hiszen (amint az kiderült számomra) a magyar forradalom napjaiban az oxfordi diákok szolidaritásának jeleként Magyarországra segélyszállítmányt szervező és azt oda elkísérő egyetemistát nem festhette meg pozitív színben, hanem csak egyfajta kalandorként az a Molnár, aki személyesen Kádár Jánosnak írt levélben kért visszatelepülési engedélyt 1958-ban, két éves külföldi emigráció után. A jelen, háromrészes blogbejegyzés írása közben elővettem a könyvről készített jegyzeteimet, és magabiztosan keresni kezdtem az Oakeshottról szóló részt – de nem találtam. Nem értem, miért nem, hiszen Molnár könyve miatt kezdtem el Oakeshottra rákeresni, legalábbis így emlékeztem. Konfabuláltam volna a találkozásukat? De hogy jött elém Oakeshott egyáltalán, ha nem Molnár könyvén keresztül? Ez már homályban marad. De nem úgy Oakeshott alakja!

20110709_obp001.jpg

Ő, aki az 1956-os forradalom 50. évfordulóján a magyar államtól a „Szabadság Hőse” emlékérmet kapta, nem csak a bátor 56-os segélyszervezés miatt emlékezetes. 2011-ben bekövetkezett halála kapcsán többek között a The Economist, a Guardian, a Telegraph is cikket közölt róla. Kalandos életet élt, bár elsősorban nem fegyveres forradalmakban játszott szerepet (az csak egyszer történt meg vele), hanem szociális forradalmakban. Az alkalmazotti tulajdonnak, mint a kapitalista termelés egyik lehetséges alternatívájának volt a propagátora, könyvet is írt a témában Jobs and fairness. The logic and experience of employee ownership (2000). „Jelen könyv fő témája, hogy olyan válogatott üzleti tevékenységek működésével és gyakorlatával kapcsolatos tapasztalati bizonyítékokat mutasson be, melyek alapvetően nem távoli részvényesek és nem is az állam tulajdonában vannak, hanem azokéban, akik konkrétan azokban dolgoznak.” A szerző ebben azt igyekszik bizonyítani példák segítségével, hogy a munkavállalói tulajdonban lévő vállalatok, ellentétben a közfelfogással, sikeresek lehetnek a piacon, és hogy ez a siker nagyban a munkavállalói-tulajdonosi kör elkötelezettségéből fakad. Oakeshott alapította a brit Employee Ownership Association-t Job Ownership Ltd. néven 1979-ben, és a társaság az ő emlékére előadássorozatot szervez, „Rober Oakeshott Lecture” címen. Oakeshott, mint azt fiatalkori magyarországi útja is bizonyítja, nem zárta magát Nyugat-Európába. A hatvanas években megjárta Botswanát, Zambia fővárosát, ahol iskolaalapításban és gazdasági tanácsadással vett részt a függetlenségét elnyerő ország megújulásában, aztán a rendszerváltás után újra megfordult Kelet-Európában, ahol Bulgáriában alapított bortermelő szövetkezetet. De ne felejtsük, hogy Oakeshott újságíró volt eredetileg, amely tevékenységet azért mindig folytatott, kisebb-nagyobb intenzitással. Fiatalkorában a Financial Times diplomáciai rovatának volt a szerkesztője, és Charles Keen, aki Oakeshott sírja fölött a gyászbeszédet mondta, megemlékezik róla, hogy londoni lakásának ebédlőasztalán Oakeshott mindig ennek az újságnak a lapjaival terített meg, egyfajta sosem múló elkötelezettsége jeleként. De igazi elkötelezettségéről, amit a világ megváltoztatásának vágyaként azonosíthatunk, folyamatos ténykedése, és ebből fakadó intenzív testi kipárolgása árulkodott. Amikor barátja egyszer célzást tett erre, Oakeshott visszakérdezett: „Mi a fene baj van az őszinte izzadságszaggal?”

 

Képek forrása: mafab.hu, screenonline.org.uk, economist.com

Szólj hozzá!

A #metoo védelmében

2017. október 17. 10:26 - hammerferenc

A #metoo posztok sorakozását van, aki bírálja, mondván nem több látszatkampánynál, rosszindulatúbban divatbalhézásból, hogy aztán minden úgy maradjon, ahogy volt. Mert hogy hashtag-elésből nem lesz egy olyan kényszerítő norma és gyakorlat, amely révén megszűnik a molesztálás. Nem értek egyet ezzel a véleménnyel.

Ha onnan nézzük, hogy a (tettes v. cinkos v. konformista v. beszari v. még mittomémmilyen) hallgatás miként tartja némaságban, illetve hallgattatja el az áldozatot és hogy miként védi a tettest, ahhoz képest a legüresebb hashtag-komment is megannyi repedést okoz a hallgatás falán.

 Annál kevésbé sem kicsinylem le a hashtag-elést, mert az is fontos és értékelendő, ha valaki előjön egy olyan szörnyű sztorival, aminek a feldolgozása amúgy valószínűleg akkor a legsikeresebb, ha “spongyát rá” alapon egyszerűen kezdi elfelejteni az ember. Itt a hallgatás felfüggesztése nem csupán csatlakozás a hangjukat felemelők kórusához, hanem az önterápiásan felejtésbe süllyesztett rossz emlék kiemelése a felejtésből, azaz mint ilyen önfeláldozásként értékelendő.

Ha most egy pillanatra eltekintünk az áldozathibáztató netszadizmus itt most nem tárgyalt motívumától, akkor értelmes kérdés lehet, hogy aki hallgatott mondjuk tíz évig, az miért most jön elő a molesztálós történettel, amikor a többiék, és miért nem akkor, amikor történt. A fentiek valószínűleg a választ adnak erre a kérdésre is. Normaszegésről ember dönt, azonban a közösség közösen tart életben olyan szabályokat, amelyek bocsánatossá avagy teljesen tabuvá tiltják az illető normaszegést talán az áldozat szemében is, de az elkövetőében biztos. Ebből az következik, hogy amikor megváltoznak e normák, és jobb későn mint soha alapon színre lép az áldozat, akkor bármennyi idő is teljen el az esethez képest, az áldozatnak mindig pont annyi joga van beszélni, mintha csak kiabálva kérne épp segítséget a molesztáló ellen.

A korrupció felszámolása azért problémás, mert mind a korrumpáló, mint pedig a korrumpált érdekelt abban, hogy az eset ne derüljön ki (itt nyilvánvaló kivételt képeznek a tisztakezű hivatalnokok, illetve ügyfelek, aki a leleplezés céljából mennek bele látszólag a korrupcióba). Gondoljunk bele, milyen hatalma van az áldozatot némaságban tartó elnyomó közösségi normának, hogy hiába nem áll fenn egyáltalán konszenzus a két fél között (mint ahogy az fennáll a korrupció esetében) a hallgatásban, mégsem derülnek ki sokszor az ilyen ügyek. És így lehet igazán felmérni azoknak az ádozatoknak a lelki nagyságát, akik nem nem azért emeltek szót, mert lerázták magukról végre a hallgatás béklyóját azzal kapcsolatban, hogy egy átlagos bárki molesztálta őket, hanem éppen az, akikben a legjobban megbíztak, a szüleik, a pap bácsi vagy a tanár úr. Sőt, továbbmegyek. Ha borít az áldozat és minél inkább a nagy sietve elsikálás a válasz, illetve nyilvános következmény nélküli titkos kompenzációt kap a sértett, annál inkább fog inspirálni ez nőket vagy férfiakat ahhoz, hogy maguk is vámszedői legyenek a hallgatással védett korrupt rendszernek és igaztalanul vádoljanak meg ártatlanokat molesztálással.

Szólj hozzá!

Szelíd anarchizmus

2017. július 03. 09:30 - andras mullner

A Karcolat című kiállítás megnyitóján 2017. június 27-én elhangzott beszéd

Tisztelt Közönség!

Müllner András vagyok, a Romakép Műhely egyik vezetője. Az itt látható kiállítás megnyitójaként úgy kerülök a képbe, hogy a Romakép 2017-es évadát közösen szerveztük ELTE-s hallgatóimmal, valamint a Magyar Képzőművészeti Egyetem művészetelmélet-mesterszakos hallgatóival és tanárukkal, Lázár Eszterrel. A képzős hallgatók hozták létre Eszter vezetésével ezt a kiállítást, és kértek fel arra, hogy nyissam meg – amit, mivel a Romaképes kollaborációról alapvetően pozitív emlékeket őrzök, köszönettel elfogadtam.

untitled.png

Lima Victor: Néger maszkok, 2016

A Karcolat című kiállítás a Cigányfúró című lap szellemében készült, vagyis „kisebbségszellemű, művészeti és közérzeti”. A Cigányfúró 1994 és 1998 között létezett, mármint akkor adták ki, de létezik ma is, és ennek bizonyítéka ez a kiállítás is. A lap nyelvét már a címe is tükrözi: pátoszmentes (ami nem sok folyóiratcímre volt jellemző az elmúlt évtizedekben), radikális, kritikai, avantgárd. Ezt a szellemi és nyelvi hagyományt vállalták fel a kiállítás rendezői. Kisebbségszelleműnek és avantgárdnak lenni azt jelenti például, hogy a lap „a cigányságot nem mint témát, hanem mint metaforát ajánlja fel a művészeti alkotások létrehozásához”, ahogy azt a Cigányfúró főszerkesztője, Balogh Attila megfogalmazta. Így a Cigányfúró nem roma lap volt, hanem metaforikus értelemben vett roma lap. Ez a felajánlás engem emlékeztet egy 2014-es Sostar-akcióra, mégpedig a Szerződés az etnikai hovatartozás eladásáról címűre, amely a Tranzitban zajlott, 20 évvel azután, hogy Balogh Attila leírta a fenti sorokat. A Sostar, követve a Cigányfúró hagyományát, a diskurzust szándékozta megreformálni, a beszélés jogát és felelősségét az etnikai származástól függetlenné tenni. A Sostar esetében a „roma művészet” jelzős szerkezet dekonstruálása volt a cél, a Cigányfúró esetében pedig az, hogy a „cigány” jelző változzon át a radikálisan emancipatorikus és demokratikus diskurzus metaforájává. Azok a művek, amelyek ma a Laborban a Karcolat című kiállítás keretében együtt szerepelnek, értelmezhetők ennek a missziónak a fényében. Kérem, válasszanak kedvükre az itt látható metafora-gyűjteményből, és gondolják el a választott metafora alapján a kiállítást! Nincsenek kitüntetett metaforák, mester- vagy királyi metaforák, mert a metafora olyan, mint a cigányfúró: „plebejus szerszám”, egyszerű, olcsó és okos.

untitled1.png

Forrás: http://www.webvidek.ro/?bejegyzes=164

A metaforák rendkívül alkalmasak a barkácsolásra, vagyis például arra, hogy fúrni-faragni kezdjünk a diskurzuson. Az itt látható művek struktúrájának elemeit, alkotó „szerszámait” sorolom, a teljesség igénye nélkül: a réteg, az oltás, a pénz, a medicin labda, a maszk, a báb, a tégla stb., de legfőképpen a cigány metaforája. És itt elérkezünk, vagy már mindig is elérkeztünk a legfőbb kérdéshez: lehet-e a „cigány” szó metafora?

untitled3.png

Borsos Lőrinc: Magyarban a Roma, Romában a Magyar, 2016

Integráció II., 2011.

Borsos Lőrinc: Nemes olajfába (Olea Europeana) ékelt vad olajfa (Olea Africana)

Ez a költői kérdés mindig abból indul ki, hogy a jogfosztottak egyedüli és egyetlen joga saját nevük konkrétsága, ami nem kisajátítható, nem metaforizálható, nem retorizálható szabadon. Nos, erre talán az a válasz, hogy a radikális nyelvkritika nem hátrálhat meg a hegemón hatalom elől, hiszen épp az utóbbi érdeke a nyelv egyértelműsítése és jelentéseinek rögzítése. A cigány a Cigányfúróban metaforává vált, és ennyiben a szabadság kifejezőjévé. Ezt a gyakorlatot látjuk ebben a teremben újraéledni, kisebbségszellemű „lelki avantgardizmusként”, „szelíd anarchizmusként” – egy szabadságdeficites korszakban lassan, de biztosan így fúr lyukat a cigányfúró.

 

Forrás: Liget Galéria, http://www.webvidek.ro/?bejegyzes=164

Szólj hozzá!

Feminista, stand up!

2017. május 17. 09:00 - andras mullner

 

Egy korábbi bejegyzésben Regináról beszéltem az Éljen soká Regina! című Trafó-beli előadás kapcsán. Regina alakja egyszerre szimbolikus és konkrét. Szimbolikus, mert magába sűríti a roma asszonyok életét, elsősorban egészségügyi kálváriáját; és konkrét, mert ott látjuk Reginát magát is a színpadon, ahogy cigány hallgatók (kesergők) éneklésével festi alá az asszonyok történeteit. Ez az egyszerre szimbolikus és konkrét jelenlét, a dokumentumszerűségében is sűrített példázatosság az, ami váratlan kapcsolatot teremtett az április 28-ai Regina-darab és egy stand-up comedy között, amit másnap láttam a Stúdió K-ban. A sokszor inkább tragikus hangú Reginát első hallásra frivolnak tűnik párhuzamba állítani Papp Réka Kinga (PRK), egykori ELTE Média-hallgató, ma feminista aktivista és médiamunkás stand-up show-jával, ami műfajából eredően alapvetően komikus.

 prk1.jpg 

Nos, véleményem szerint félrevezető lenne az egyik előadás tragikus, a másik komikus természetéből levezetni a különbségeiket. Persze, nyilván inkább sírtunk a Trafóban, és inkább röhögtünk a Stúdió K-ban – de röhögtünk a Trafóban is, és sírtunk a Stúdió K-ban is. Nem a rekeszizom és a könnyzacskó aránya a lényegi különbség, mert a különbségnél erősebb a testi élmény performálásának és elbeszélésének közössége, a női beszéd erejében való osztozásuk. Ha már különbséget kell mondani, akkor arra tippelnék, hogy a Regina közösségi beágyazottsága állítható szembe a Nímand individuális karakterével. De ennek az írásnak a végére ezt is relativizálom, előtte azonban következzenek a tények. (Mint minden normális blogban.)

Papp Réka Kinga 2017. április 29-én, szombat este a Stúdió K-ban egyszemélyes stand-up comedy-t csinált, Nímand címmel. (Pontosabban a show kétszemélyes volt: a közreműködő Darvas Kristóf zongorista.) Az előadás címe azt jelenti, hogy „egy nagy senki”, „noname figura”. A nímandban a középkori nagybetűs Akárki 20. századi megtestesülését sejthetjük. De míg a középkorban az Akárki allegorikus figurája személytelenséget hordozott (a megváltás szempontjából lényegtelen a pozíció, a hírnév), addig a nímand modern kori figurája inkább azt jelenti, hogy egy nem ismert emberről van szó, akit nem ért el korunk megváltása, a médiahírnév – például nem lett belőle színpadi színész vagy filmsztár. Valóban, PRK a show egy pontján elénekli Rica Maca dalát, aminek éppen ez a témája. A Rica Maca nevű cselédlány Zerkovitz Béla Csókos asszony című 1926-os operettjének egyik jelenetében elmegy a színészfelvételire, és ott elénekli a Gyere, te nímand kezdetű dalt. Vicces módon épp ő, a nímand szólítja a dalban Ibolya Ede színházigazgatót nímandnak. A reménykeltő biztatásra („kár lenne a dézsa mellett elvirulnia”) kitörő örömmel reagál, mondván, hogy „Jaj! Istenkém, de boldog vagyok, majd szétrepedek”. Nos, bár tény, hogy PRK nem nímand, de a magam részéről mégis úgy gondolom, hogy van itt egy erős párhuzam közte és Rica Maca között. Ez utóbbi társadalmi helyzetének megfelelően nyersen fogalmaz, és bár értjük, hogy átvitt értelemben reped szét, ti. a boldogságtól, de beszéde egyáltalán nem átvitt, hanem konkrét cselédbeszéd, határsértő, mondhatni nem ibolyaszagú szocioduma. PRK azzal, hogy elénekli ezt a dalt, közösséget vállal ezzel a határsértő nyelvvel, egyben messze túl is megy a századelőre jellemző, a társadalmi osztályok határán a romantikus egybekelés céljából történő békés áthaladás konvencióján (ld. még G.B. Show Pygmalionját). Túlmegy ezen, és a határsértést minden pillanatban megteszi, monológja így igazi szocio-, pszicho- és korpo-dumaszínház lesz, testről, szexualitásról, reprodukcióról, feminizmusról, magyar valóságról, ahogy egy nőnímand látja/láthatja, de nyitva hagyva a látásra a lehetőséget a férfinímandnak is.

 prk2.jpg

Nézzük, hogy reped szét PRK a boldogságtól vagy mástól! Vagy inkább úgy mondanám: nézzük, hogyan repeszt szét PRK szokást, konvenciót, normát, nyelvet! Terhességkori fülzsírtúltengés, a szexuális élet anomáliái, össze- és szétkapcsolódás dialektikája (magyarul szerelem és elválás), a test tévelygései és eltérései az elvárt alakzati normától, MarxEngels szerint a nő és ennek aktualitása, a kommunikáció problémás volta férfival, nővel, szülővel, gyerekkel, sőt önmagával!, valamint azzal, amit PRK, más nyilvános akcióival összehasonlítva itt mértékkel, de mégiscsak oszt rendesen, vagyis a közélettel… PRK, pontosabban a PRK által előadott és hangot kapó nő konkrétan, mintegy testileg reped, nyúlik, ereszt, vastagszik, puhul, egy szóval változik, másik szóval: él. Itt jegyzem meg, hogy az egyes szám első személyben előadott monológ és az életrajzi egyezések ellenére óva intenék a naiv azonosítástól: a színpadon monologizáló komikus nem a saját életét beszéli; nem felejthetjük el, hogy mégiscsak egy drámai előadással van dolgunk. Művisége megkonstruáltságában, tagoltságában, próza és dal váltogatásában, szelektív és sűrített jellegében, szimbolikus erejében van. Ugyanakkor persze a néző nem tud eltekinteni attól, hogy mennyire személyes, sokszor vallomásos és intim megszólalásnak a tanúja ő maga. A saját életnek ez a feszélyezetlen nyilvánosságra hozása lehetne akár rossz is, ha belesétálunk a csapdába, de nem az, mert a műfaj minden közvetlensége ellenére megvédi mind az előadót, mind pedig a nézőt attól, hogy kényelmetlenül érezze magát ebben a helyzetben. Nem a kényelmetlenség határán van, hanem azon a határon, ahol már másra látunk rá, leginkább saját magunkra. Saját női vagy férfi testünkre, ami adottság és amivel mégsem békülünk, a másokkal való viszonyainkra, kapcsolatainkra, a helyünkre a közösségben, a nyelvünkre, amin másképp kellene beszélni és amit másképp kellene hallgatni is. Ezt az előadást olyan nyilvános viviszekciónak nevezném, más szóval önrepesztésnek, amelynek során a réseken kifolynak a testnedvek és távozik ott a szubjektum is. Közben pedig a dumaszínházban materializálódó ektoplazmák összekeverednek a néző bizonytalan eredetű tudati kifolyásaival, és ha egységet nem is, de tapsban és fejben robbanó elegyet alkotnak.

 prk3.jpg

Bár egyszemélyes monológ a sajátéletről, de a Nímand című előadást mégsem nevezném individuálisnak, inkább mélyen közösséginek tartom. Amikor PRK elénekelte Rica Maca dalát, a Gyere, te nímand kezdetűt, eszembe jutott egy másik dal, egy másik határ, egy másik repesztés. Nahát, mondta egy néni a tüntetésen egy másiknak, ez a kislány még énekelni is tud!

Fotó: Papp Dóra

9 komment