Eperbombázó

Az ELTE Média és Kommunikáció Tanszéken tanítók és tanulók blogja

Volt egy fesztivál. Szerettem.

2017. november 07. 10:59 - veronikahermann

Beszédtöredékek, sorstörmelékek

 

„Később ugyanezt gondoltam édesapámról is. Hogy van olyan ember, akinek nincsen szüksége senki másra.” (Harmonia Caelestis)

 

November 4-én és 5-én rendezték meg Gács Anna és Bárány Tibor szervezésében a Szépírók Társaságának őszi fesztiválját a Tesla Budapestben, amelynek középpontja és központja – e kettő ugyanis nem mindig esik egybe – Esterházy Péter volt. A kétnapos rendezvényen Esterházy felmérhetetlen és feldolgozhatatlan életművének felmérése és feldolgozása zajlott, a panelbeszélgetéseken pedig éppen olyan sok téma került elő, mint amennyire sokféle területen, módon, hatással alkotott, írt, beszélt, hatott EP – ahogyan oly sokan emlegetik.

22384096_1254546861357613_5954491713040613490_o.jpg

Az alábbiakban nem ismertetőt fabrikálok a fesztiválról, hanem inkább arról szeretnék írni, hogy – érzésem szerint – milyen tétje van, lehet egy ilyen rendezvénynek, és ebben miért voltak nem várt módon katartikus pillanatok. A blogbejegyzés műfaja megengedi ezt a szubjektív szabadságot, ahogyan azt is, hogy leírjam, ilyen nagyképűen, hogy minden a nyelvről szól. A helyről és a nyelvről, hogy hol a helye a szavaknak és hol a helye Esterházynak egy olyan jelenben, ahol minden elveszíti a jelentését.

A program egyszerre szólt a szakmának és a tágabb értelemben vett közönségnek, kultuszon innen és túl – nagyvonalúan és okosan végig gondolt koncepció, nem semmi művészet, mert semmi kizárás. Szívesen jött a közönség, mert úgy érezhették, nem egy írót, hanem egy jó ismerőst vesztettek el, akinek megpróbálják keresni a nyomait. Különféle felütésű és hangulatú beszélgetések, felolvasások követték egymást, „kap fogni egy vajszínű árnyalatot”. A részletes program itt olvasható, Esterházy szerkesztői ugyanúgy helyet kaptak, mint publicisztikai tevékenységének elemzése, a szövegei alapján készült filmes adaptációk, a színpadi művei, a könyveihez készült borítótervek, és szombaton ott volt Eötvös Péter zeneszerző is, akinek Halleluja - Oratorium balbulum című oratóriumához Esterházy Péter írt librettót, és amelynek bemutatóját utóbbi már nem érte meg.

23157411_1271091149703184_2164135444836738787_o.jpg

Ezen az utóbbi beszélgetésen Eötvös Péter – egy másik EP – felolvasta levelezésük azon részét, amely a közös munka időszakáról szól. Nem lehet visszaadni a mondatokat, ahogyan a csöndet sem lehet, amely az igen nagy számú közönség ellenére tapintható volt. Vagyis olvasható. Vagyis érthető. Azt lehet visszaadni, hogy arra gondoltam közben, ilyen életek vannak, amelyekbe kódolva van a nagyszerűség, a nagyszerűségbe pedig az alázat, a kíváncsiság, az odafordulás. Mindennek ellenére.

A beszélgetések között voltak jók és még jobbak, de talán nem is minőségük vagy a témájuk volt a legmegkapóbb, hanem a tétjük, amely nemcsak egy hatalmas író hatalmas örökségéről szólt, hanem arról, hogy hol a helye a szavaknak és hol a helye Esterházynak ebben az országban, amely fénykorában is önmaga árnyéka volt, most pedig – úgy tetszik – megállíthatatlanul rohan a morális és intellektuális sötétség felé. A tét, hogy miről beszélünk, amikor Esterházyról beszélünk, egyben annak a kérdésnek a felvetése, hogy miről beszélünk, amikor önmagunkról beszélünk. Hogy tudunk-e még egyáltalán beszélni, vagy éppen akkor hallgatni, amikor kell, és nem amikor muszáj. Nekem ez volt a legfontosabb katarzisa ennek a két napnak, a remény a szavakból és az emberekből. Nagyon sokan voltak, ami annak a jele, hogy mást is érdekel ez a kérdés. Innen elindulhatunk. Hogy hol a helye a szavaknak, hogy hol a helye a nyelvnek, amivel cselezünk, árulkodunk, kapkodunk, leírunk és elhallgatunk. Hogy hol a helye Esterházynak. Hogy hol a. Helye. Itt.

Fotók: Szépírók Társasága/Facebook

Szólj hozzá!

56-osok

2017. október 23. 15:00 - andras mullner

1. A színész

Molnár Tibor, a Kossuth-díjas színész, aki 1956-ban családjával együtt Ausztriába, majd onnan Németországba emigrált, külföldi tartózkodását és Magyarországra való visszatérését elmesélő könyvének egy helyén felidézi, miként forgatott filmet Londonban, 1958-ban. A színész és családja akkor már túl vannak az első állomáson, Bécsen, és érzékletes leírásából, amely talán bizonyításvágytól sem mentes, megtudjuk, hogy a bécsi emigrációban „leomlottak már az erkölcsi, társadalmi korlátok, a jólneveltség szabályai semmivé váltak, nap nap után foszlik le rólunk, ami még emberi”. Már Németországban, egy újsághirdetésből értesült arról, hogy „valami Vas Róbert” keresi őt. Molnár Németországból telefonon kapcsolatba lépett a Londonban tartózkodó Vassal, aki pénzt küldött neki, és így Molnár elindulhatott ütött-kopott Peugeot-jával Angliába. Némi megpróbáltatás árán feljutott egy Angliába tartó hajóra, amikor azonban Doverben partra szállt, két detektív darabjaira szedte szét az autóját; kommunista provokatőrt sejtve Molnárban, fegyvert és röpiratokat kerestek a kocsiban (legalábbis Molnár ezt feltételezte). Nem találtak semmit, és nem túlozva el a szabadkozást, angolosan távoztak. Molnár Peugeot-ja, ahogy írja, „talpalatnyi föld” volt a számára, és az olvasó elértheti, hogy a szerző ezzel az azonos című emblematikus magyar filmre utal. Sérelmét (alappal) az emberi jogok megsértéseként interpretálta, ahogy abban a bizonyos filmben is belegázolnak a jogba – ez az, amit Agamben után az állam és az állampolgár közt közvetítő törvény hiányaként foghatunk fel, a menekült Molnár létét pedig „puszta életként”, amit nem védenek törvények. Sok kóválygás után, amiről Molnár nem sejtette, hogy tkp. egy filmhez végzett előtanulmány, végre Londonban és esőben megtalálták egymást Vas Róberttel. A noname Vas akkor készült első filmjének forgatására, ennek története egy menekült férfi, hivatalos elnevezése szerint „DP” (displaced person) egy napja Londonban, aki a menekülttáborban kapott címet próbálja megtalálni a Szeretet-közben. A főhős balszerencséjére nagyon sok „Love Lane” van Londonban, és a kezdeti pályaudvari eufóriától a nap végére a férfi a totális kétségbeesés állapotáig jut el.

151406_1478723867_8632.jpg

„Nem a saját sorsomat kell újra eljátszanom?”, teszi fel magának a költői kérdést. Ahogy azt Takáts Ferenc egy cikkében feltételezi, az elkészült filmet valószínűleg Molnár nem is látta, ti. a bemutató idején már újra Magyarországon volt (bár jó híreket kapott a sikeréről még németországi tartózkodásakor). A Refuge England Angliából online nézhető, az országon kívüli pontról nincs hozzáférés a filmhez, de azért nem spoilerezek, hátha valaki Londonba megy mostanában, vagy túllép erkölcsi aggályain, és torrenten keresztül megszerzi a filmet. Ez utóbbi bizonyos értelemben az illegális helyváltoztatás egy mai formája, menekültútvonal a kultúrához/kultúrának. Emberek mennek, filmek jönnek.

2. A filmes

Vas Róbertben erős volt a lojalitás választott hazája, Anglia iránt, de ez nem gátolta meg abban, hogy azokat a határtémákat feszegesse, amelyek választott hazája számára akár kényelmetlenek is lehettek. Erős antikommunizmusából jött, és ezért lojalitásának jele volt Sztálin című filmje, amely a személyi kultuszt a vallási imádatból vezette le, vagy ’A téma kerülendő’ (The Issue Should Be Avoided) c. dokumentumfilm, mely utóbbi a katyni mészárlásról szól. Erős szociális elkötelezettségéről és egyben lojalitásának ideiglenes felfüggesztéséről (persze attól függ, kihez) pedig olyan filmek tanúskodtak, mint az 1926-os angliai bányássztrájkról szóló, egykori tanúkkal folytatott beszélgetések alapján készült Kilenc nap ’26-ban, amely film bemutatóját 1974-ben a BBC az éppen esedékes választások miatt elhalasztotta. Vagy például az ’Anglia szíve’ (Heart of Britain, 1970), melyben Humphrey Jenningsre, a fiatalon elhunyt filmesre emlékezik, aki, míg élt, maga is „az utca embere” iránt érdeklődött (man-in-the-street – értsd: akinek a véleménye nincs benne az újságban).

748307.jpg

A Refuge England c. film is alulnézetből fogalmazódott, hiszen a hőse konkrétan az utca embere – tévelyeg London utcáin, és nem találja a házat, ahol befogadnák. A film kicsit anarchikusan és állandó pénzhiányban készült. Molnár újra és újra felemlegeti Vasnak, hogy a családjának pénzt kell küldenie Németországba, és hogy miért nem kap fizetséget, és hogy miért ő veszi a filmnyersanyagot, miért az ő kocsiján utazik a stáb, az ő benzinköltségén. Vas Róbert azonban már elköltötte a filmre a Brit Filmintézet által számára kiutalt összeget, és bár neki is haza kellene adnia valamit (Molnár tanúja az otthoni veszekedéseknek), nem izgulja túl a dolgot, minden energiáját leköti a filmezés. Az „anarchikus” jelzőt persze nyugodtan cseréljük le egy másikra: free. Vas Róbert, röviddel azután, hogy megérkezett Londonba, a Brit Filmintézetben kezdett el dolgozni, és hamarosan képbe került az aktuális filmes folyamatokról, továbbá lehetőséget kapott Refuge England c. 25 perces free cinema-filmje elkészítésére. A film nem azért free, mert ingyen dolgoztak a készítői, hanem azért, mert sokban rokon a kor free cinema típusú filmjeivel. A képek és a szereplők folyamatos mozgásban vannak, a nagyváros dinamikája hatja át a filmet, amit dokumentarista stílus jellemez. „Bezárt, közömbös, lélektelen arcok…”, az angol ember „dickensi” karaktere és „elzárt magatartása” – Molnár  utólagos értelmezése talán bizonytalan  helyzetével magyarázható (DP), valamint azzal, hogy kétéves külföldi „kalandjának” és karrierje folytathatóságának árát a szocialista vezetők egy bűnbánó könyvben szabhatták meg. A lényeg, hogy a fenti jellemzés a filmet nézve nem feltétlenül igazolható. Vak koldus zenél, szabadulóművész szabadul, rendőr segít, lányok nevetnek, fiúk nevetnek, tömeg szembejön, mozgólépcső mozog, kirakat csábít, moziplakát rémiszt. Vast és operatőrét, Walter Lassalyt (aki később olyan filmekben dolgozott, mint az Egy csepp méz, A hosszútávfutó magányossága, a Tom Jones stb.) nem érdekli a Piccadilly, csak a Soho, és ez már sokat elárul a free cinema-alkotók vonzalmáról. A maga módján Molnár és Vas is érzékenyítve van a társadalmi alulnézetre: Molnár a „néger negyed” kapcsán átléphetetlen határvonalról beszél, Vas pedig, aki végül nem játék-, hanem dokumentumfilmes lett, egész életében valahogy ezeket az átléphetetlen határokat próbálta átlépni, egy bizonyos utolsó ponton egyensúlyozva. Restore to me, las rock of refuge, England, dignity, that befits me, as a man., hangzik a Refuge England Cs. Szabó Lászlótól vett mottója. („Add vissza emberméltóságomat / utolsó sziklaváram, Anglia!” – egy sor a Bujdosó hegedős c. versből.)

3. Az újságíró-egyetemista

Milyen furcsán babrál az emberrel önnön emlékezete… Molnár Tibor könyvének elolvasása után rögzült bennem, hogy a szerző Londonban találkozott egy bizonyos Robert Oakeshott nevű fiatalemberrel. Rögvest utána is néztem, ki volt ez a figura, mert sejtésem szerint Molnár, a fent már említett megfeleléskényszerből fakadóan, erősen elrajzolta őt. Hiszen (amint az kiderült számomra) a magyar forradalom napjaiban az oxfordi diákok szolidaritásának jeleként Magyarországra segélyszállítmányt szervező és azt oda elkísérő egyetemistát nem festhette meg pozitív színben, hanem csak egyfajta kalandorként az a Molnár, aki személyesen Kádár Jánosnak írt levélben kért visszatelepülési engedélyt 1958-ban, két éves külföldi emigráció után. A jelen, háromrészes blogbejegyzés írása közben elővettem a könyvről készített jegyzeteimet, és magabiztosan keresni kezdtem az Oakeshottról szóló részt – de nem találtam. Nem értem, miért nem, hiszen Molnár könyve miatt kezdtem el Oakeshottra rákeresni, legalábbis így emlékeztem. Konfabuláltam volna a találkozásukat? De hogy jött elém Oakeshott egyáltalán, ha nem Molnár könyvén keresztül? Ez már homályban marad. De nem úgy Oakeshott alakja!

20110709_obp001.jpg

Ő, aki az 1956-os forradalom 50. évfordulóján a magyar államtól a „Szabadság Hőse” emlékérmet kapta, nem csak a bátor 56-os segélyszervezés miatt emlékezetes. 2011-ben bekövetkezett halála kapcsán többek között a The Economist, a Guardian, a Telegraph is cikket közölt róla. Kalandos életet élt, bár elsősorban nem fegyveres forradalmakban játszott szerepet (az csak egyszer történt meg vele), hanem szociális forradalmakban. Az alkalmazotti tulajdonnak, mint a kapitalista termelés egyik lehetséges alternatívájának volt a propagátora, könyvet is írt a témában Jobs and fairness. The logic and experience of employee ownership (2000). „Jelen könyv fő témája, hogy olyan válogatott üzleti tevékenységek működésével és gyakorlatával kapcsolatos tapasztalati bizonyítékokat mutasson be, melyek alapvetően nem távoli részvényesek és nem is az állam tulajdonában vannak, hanem azokéban, akik konkrétan azokban dolgoznak.” A szerző ebben azt igyekszik bizonyítani példák segítségével, hogy a munkavállalói tulajdonban lévő vállalatok, ellentétben a közfelfogással, sikeresek lehetnek a piacon, és hogy ez a siker nagyban a munkavállalói-tulajdonosi kör elkötelezettségéből fakad. Oakeshott alapította a brit Employee Ownership Association-t Job Ownership Ltd. néven 1979-ben, és a társaság az ő emlékére előadássorozatot szervez, „Rober Oakeshott Lecture” címen. Oakeshott, mint azt fiatalkori magyarországi útja is bizonyítja, nem zárta magát Nyugat-Európába. A hatvanas években megjárta Botswanát, Zambia fővárosát, ahol iskolaalapításban és gazdasági tanácsadással vett részt a függetlenségét elnyerő ország megújulásában, aztán a rendszerváltás után újra megfordult Kelet-Európában, ahol Bulgáriában alapított bortermelő szövetkezetet. De ne felejtsük, hogy Oakeshott újságíró volt eredetileg, amely tevékenységet azért mindig folytatott, kisebb-nagyobb intenzitással. Fiatalkorában a Financial Times diplomáciai rovatának volt a szerkesztője, és Charles Keen, aki Oakeshott sírja fölött a gyászbeszédet mondta, megemlékezik róla, hogy londoni lakásának ebédlőasztalán Oakeshott mindig ennek az újságnak a lapjaival terített meg, egyfajta sosem múló elkötelezettsége jeleként. De igazi elkötelezettségéről, amit a világ megváltoztatásának vágyaként azonosíthatunk, folyamatos ténykedése, és ebből fakadó intenzív testi kipárolgása árulkodott. Amikor barátja egyszer célzást tett erre, Oakeshott visszakérdezett: „Mi a fene baj van az őszinte izzadságszaggal?”

 

Képek forrása: mafab.hu, screenonline.org.uk, economist.com

Szólj hozzá!

A #metoo védelmében

2017. október 17. 10:26 - hammerferenc

A #metoo posztok sorakozását van, aki bírálja, mondván nem több látszatkampánynál, rosszindulatúbban divatbalhézásból, hogy aztán minden úgy maradjon, ahogy volt. Mert hogy hashtag-elésből nem lesz egy olyan kényszerítő norma és gyakorlat, amely révén megszűnik a molesztálás. Nem értek egyet ezzel a véleménnyel.

Ha onnan nézzük, hogy a (tettes v. cinkos v. konformista v. beszari v. még mittomémmilyen) hallgatás miként tartja némaságban, illetve hallgattatja el az áldozatot és hogy miként védi a tettest, ahhoz képest a legüresebb hashtag-komment is megannyi repedést okoz a hallgatás falán.

 Annál kevésbé sem kicsinylem le a hashtag-elést, mert az is fontos és értékelendő, ha valaki előjön egy olyan szörnyű sztorival, aminek a feldolgozása amúgy valószínűleg akkor a legsikeresebb, ha “spongyát rá” alapon egyszerűen kezdi elfelejteni az ember. Itt a hallgatás felfüggesztése nem csupán csatlakozás a hangjukat felemelők kórusához, hanem az önterápiásan felejtésbe süllyesztett rossz emlék kiemelése a felejtésből, azaz mint ilyen önfeláldozásként értékelendő.

Ha most egy pillanatra eltekintünk az áldozathibáztató netszadizmus itt most nem tárgyalt motívumától, akkor értelmes kérdés lehet, hogy aki hallgatott mondjuk tíz évig, az miért most jön elő a molesztálós történettel, amikor a többiék, és miért nem akkor, amikor történt. A fentiek valószínűleg a választ adnak erre a kérdésre is. Normaszegésről ember dönt, azonban a közösség közösen tart életben olyan szabályokat, amelyek bocsánatossá avagy teljesen tabuvá tiltják az illető normaszegést talán az áldozat szemében is, de az elkövetőében biztos. Ebből az következik, hogy amikor megváltoznak e normák, és jobb későn mint soha alapon színre lép az áldozat, akkor bármennyi idő is teljen el az esethez képest, az áldozatnak mindig pont annyi joga van beszélni, mintha csak kiabálva kérne épp segítséget a molesztáló ellen.

A korrupció felszámolása azért problémás, mert mind a korrumpáló, mint pedig a korrumpált érdekelt abban, hogy az eset ne derüljön ki (itt nyilvánvaló kivételt képeznek a tisztakezű hivatalnokok, illetve ügyfelek, aki a leleplezés céljából mennek bele látszólag a korrupcióba). Gondoljunk bele, milyen hatalma van az áldozatot némaságban tartó elnyomó közösségi normának, hogy hiába nem áll fenn egyáltalán konszenzus a két fél között (mint ahogy az fennáll a korrupció esetében) a hallgatásban, mégsem derülnek ki sokszor az ilyen ügyek. És így lehet igazán felmérni azoknak az ádozatoknak a lelki nagyságát, akik nem nem azért emeltek szót, mert lerázták magukról végre a hallgatás béklyóját azzal kapcsolatban, hogy egy átlagos bárki molesztálta őket, hanem éppen az, akikben a legjobban megbíztak, a szüleik, a pap bácsi vagy a tanár úr. Sőt, továbbmegyek. Ha borít az áldozat és minél inkább a nagy sietve elsikálás a válasz, illetve nyilvános következmény nélküli titkos kompenzációt kap a sértett, annál inkább fog inspirálni ez nőket vagy férfiakat ahhoz, hogy maguk is vámszedői legyenek a hallgatással védett korrupt rendszernek és igaztalanul vádoljanak meg ártatlanokat molesztálással.

Szólj hozzá!

Szelíd anarchizmus

2017. július 03. 09:30 - andras mullner

A Karcolat című kiállítás megnyitóján 2017. június 27-én elhangzott beszéd

Tisztelt Közönség!

Müllner András vagyok, a Romakép Műhely egyik vezetője. Az itt látható kiállítás megnyitójaként úgy kerülök a képbe, hogy a Romakép 2017-es évadát közösen szerveztük ELTE-s hallgatóimmal, valamint a Magyar Képzőművészeti Egyetem művészetelmélet-mesterszakos hallgatóival és tanárukkal, Lázár Eszterrel. A képzős hallgatók hozták létre Eszter vezetésével ezt a kiállítást, és kértek fel arra, hogy nyissam meg – amit, mivel a Romaképes kollaborációról alapvetően pozitív emlékeket őrzök, köszönettel elfogadtam.

untitled.png

Lima Victor: Néger maszkok, 2016

A Karcolat című kiállítás a Cigányfúró című lap szellemében készült, vagyis „kisebbségszellemű, művészeti és közérzeti”. A Cigányfúró 1994 és 1998 között létezett, mármint akkor adták ki, de létezik ma is, és ennek bizonyítéka ez a kiállítás is. A lap nyelvét már a címe is tükrözi: pátoszmentes (ami nem sok folyóiratcímre volt jellemző az elmúlt évtizedekben), radikális, kritikai, avantgárd. Ezt a szellemi és nyelvi hagyományt vállalták fel a kiállítás rendezői. Kisebbségszelleműnek és avantgárdnak lenni azt jelenti például, hogy a lap „a cigányságot nem mint témát, hanem mint metaforát ajánlja fel a művészeti alkotások létrehozásához”, ahogy azt a Cigányfúró főszerkesztője, Balogh Attila megfogalmazta. Így a Cigányfúró nem roma lap volt, hanem metaforikus értelemben vett roma lap. Ez a felajánlás engem emlékeztet egy 2014-es Sostar-akcióra, mégpedig a Szerződés az etnikai hovatartozás eladásáról címűre, amely a Tranzitban zajlott, 20 évvel azután, hogy Balogh Attila leírta a fenti sorokat. A Sostar, követve a Cigányfúró hagyományát, a diskurzust szándékozta megreformálni, a beszélés jogát és felelősségét az etnikai származástól függetlenné tenni. A Sostar esetében a „roma művészet” jelzős szerkezet dekonstruálása volt a cél, a Cigányfúró esetében pedig az, hogy a „cigány” jelző változzon át a radikálisan emancipatorikus és demokratikus diskurzus metaforájává. Azok a művek, amelyek ma a Laborban a Karcolat című kiállítás keretében együtt szerepelnek, értelmezhetők ennek a missziónak a fényében. Kérem, válasszanak kedvükre az itt látható metafora-gyűjteményből, és gondolják el a választott metafora alapján a kiállítást! Nincsenek kitüntetett metaforák, mester- vagy királyi metaforák, mert a metafora olyan, mint a cigányfúró: „plebejus szerszám”, egyszerű, olcsó és okos.

untitled1.png

Forrás: http://www.webvidek.ro/?bejegyzes=164

A metaforák rendkívül alkalmasak a barkácsolásra, vagyis például arra, hogy fúrni-faragni kezdjünk a diskurzuson. Az itt látható művek struktúrájának elemeit, alkotó „szerszámait” sorolom, a teljesség igénye nélkül: a réteg, az oltás, a pénz, a medicin labda, a maszk, a báb, a tégla stb., de legfőképpen a cigány metaforája. És itt elérkezünk, vagy már mindig is elérkeztünk a legfőbb kérdéshez: lehet-e a „cigány” szó metafora?

untitled3.png

Borsos Lőrinc: Magyarban a Roma, Romában a Magyar, 2016

Integráció II., 2011.

Borsos Lőrinc: Nemes olajfába (Olea Europeana) ékelt vad olajfa (Olea Africana)

Ez a költői kérdés mindig abból indul ki, hogy a jogfosztottak egyedüli és egyetlen joga saját nevük konkrétsága, ami nem kisajátítható, nem metaforizálható, nem retorizálható szabadon. Nos, erre talán az a válasz, hogy a radikális nyelvkritika nem hátrálhat meg a hegemón hatalom elől, hiszen épp az utóbbi érdeke a nyelv egyértelműsítése és jelentéseinek rögzítése. A cigány a Cigányfúróban metaforává vált, és ennyiben a szabadság kifejezőjévé. Ezt a gyakorlatot látjuk ebben a teremben újraéledni, kisebbségszellemű „lelki avantgardizmusként”, „szelíd anarchizmusként” – egy szabadságdeficites korszakban lassan, de biztosan így fúr lyukat a cigányfúró.

 

Forrás: Liget Galéria, http://www.webvidek.ro/?bejegyzes=164

Szólj hozzá!

Feminista, stand up!

2017. május 17. 09:00 - andras mullner

 

Egy korábbi bejegyzésben Regináról beszéltem az Éljen soká Regina! című Trafó-beli előadás kapcsán. Regina alakja egyszerre szimbolikus és konkrét. Szimbolikus, mert magába sűríti a roma asszonyok életét, elsősorban egészségügyi kálváriáját; és konkrét, mert ott látjuk Reginát magát is a színpadon, ahogy cigány hallgatók (kesergők) éneklésével festi alá az asszonyok történeteit. Ez az egyszerre szimbolikus és konkrét jelenlét, a dokumentumszerűségében is sűrített példázatosság az, ami váratlan kapcsolatot teremtett az április 28-ai Regina-darab és egy stand-up comedy között, amit másnap láttam a Stúdió K-ban. A sokszor inkább tragikus hangú Reginát első hallásra frivolnak tűnik párhuzamba állítani Papp Réka Kinga (PRK), egykori ELTE Média-hallgató, ma feminista aktivista és médiamunkás stand-up show-jával, ami műfajából eredően alapvetően komikus.

 prk1.jpg 

Nos, véleményem szerint félrevezető lenne az egyik előadás tragikus, a másik komikus természetéből levezetni a különbségeiket. Persze, nyilván inkább sírtunk a Trafóban, és inkább röhögtünk a Stúdió K-ban – de röhögtünk a Trafóban is, és sírtunk a Stúdió K-ban is. Nem a rekeszizom és a könnyzacskó aránya a lényegi különbség, mert a különbségnél erősebb a testi élmény performálásának és elbeszélésének közössége, a női beszéd erejében való osztozásuk. Ha már különbséget kell mondani, akkor arra tippelnék, hogy a Regina közösségi beágyazottsága állítható szembe a Nímand individuális karakterével. De ennek az írásnak a végére ezt is relativizálom, előtte azonban következzenek a tények. (Mint minden normális blogban.)

Papp Réka Kinga 2017. április 29-én, szombat este a Stúdió K-ban egyszemélyes stand-up comedy-t csinált, Nímand címmel. (Pontosabban a show kétszemélyes volt: a közreműködő Darvas Kristóf zongorista.) Az előadás címe azt jelenti, hogy „egy nagy senki”, „noname figura”. A nímandban a középkori nagybetűs Akárki 20. századi megtestesülését sejthetjük. De míg a középkorban az Akárki allegorikus figurája személytelenséget hordozott (a megváltás szempontjából lényegtelen a pozíció, a hírnév), addig a nímand modern kori figurája inkább azt jelenti, hogy egy nem ismert emberről van szó, akit nem ért el korunk megváltása, a médiahírnév – például nem lett belőle színpadi színész vagy filmsztár. Valóban, PRK a show egy pontján elénekli Rica Maca dalát, aminek éppen ez a témája. A Rica Maca nevű cselédlány Zerkovitz Béla Csókos asszony című 1926-os operettjének egyik jelenetében elmegy a színészfelvételire, és ott elénekli a Gyere, te nímand kezdetű dalt. Vicces módon épp ő, a nímand szólítja a dalban Ibolya Ede színházigazgatót nímandnak. A reménykeltő biztatásra („kár lenne a dézsa mellett elvirulnia”) kitörő örömmel reagál, mondván, hogy „Jaj! Istenkém, de boldog vagyok, majd szétrepedek”. Nos, bár tény, hogy PRK nem nímand, de a magam részéről mégis úgy gondolom, hogy van itt egy erős párhuzam közte és Rica Maca között. Ez utóbbi társadalmi helyzetének megfelelően nyersen fogalmaz, és bár értjük, hogy átvitt értelemben reped szét, ti. a boldogságtól, de beszéde egyáltalán nem átvitt, hanem konkrét cselédbeszéd, határsértő, mondhatni nem ibolyaszagú szocioduma. PRK azzal, hogy elénekli ezt a dalt, közösséget vállal ezzel a határsértő nyelvvel, egyben messze túl is megy a századelőre jellemző, a társadalmi osztályok határán a romantikus egybekelés céljából történő békés áthaladás konvencióján (ld. még G.B. Show Pygmalionját). Túlmegy ezen, és a határsértést minden pillanatban megteszi, monológja így igazi szocio-, pszicho- és korpo-dumaszínház lesz, testről, szexualitásról, reprodukcióról, feminizmusról, magyar valóságról, ahogy egy nőnímand látja/láthatja, de nyitva hagyva a látásra a lehetőséget a férfinímandnak is.

 prk2.jpg

Nézzük, hogy reped szét PRK a boldogságtól vagy mástól! Vagy inkább úgy mondanám: nézzük, hogyan repeszt szét PRK szokást, konvenciót, normát, nyelvet! Terhességkori fülzsírtúltengés, a szexuális élet anomáliái, össze- és szétkapcsolódás dialektikája (magyarul szerelem és elválás), a test tévelygései és eltérései az elvárt alakzati normától, MarxEngels szerint a nő és ennek aktualitása, a kommunikáció problémás volta férfival, nővel, szülővel, gyerekkel, sőt önmagával!, valamint azzal, amit PRK, más nyilvános akcióival összehasonlítva itt mértékkel, de mégiscsak oszt rendesen, vagyis a közélettel… PRK, pontosabban a PRK által előadott és hangot kapó nő konkrétan, mintegy testileg reped, nyúlik, ereszt, vastagszik, puhul, egy szóval változik, másik szóval: él. Itt jegyzem meg, hogy az egyes szám első személyben előadott monológ és az életrajzi egyezések ellenére óva intenék a naiv azonosítástól: a színpadon monologizáló komikus nem a saját életét beszéli; nem felejthetjük el, hogy mégiscsak egy drámai előadással van dolgunk. Művisége megkonstruáltságában, tagoltságában, próza és dal váltogatásában, szelektív és sűrített jellegében, szimbolikus erejében van. Ugyanakkor persze a néző nem tud eltekinteni attól, hogy mennyire személyes, sokszor vallomásos és intim megszólalásnak a tanúja ő maga. A saját életnek ez a feszélyezetlen nyilvánosságra hozása lehetne akár rossz is, ha belesétálunk a csapdába, de nem az, mert a műfaj minden közvetlensége ellenére megvédi mind az előadót, mind pedig a nézőt attól, hogy kényelmetlenül érezze magát ebben a helyzetben. Nem a kényelmetlenség határán van, hanem azon a határon, ahol már másra látunk rá, leginkább saját magunkra. Saját női vagy férfi testünkre, ami adottság és amivel mégsem békülünk, a másokkal való viszonyainkra, kapcsolatainkra, a helyünkre a közösségben, a nyelvünkre, amin másképp kellene beszélni és amit másképp kellene hallgatni is. Ezt az előadást olyan nyilvános viviszekciónak nevezném, más szóval önrepesztésnek, amelynek során a réseken kifolynak a testnedvek és távozik ott a szubjektum is. Közben pedig a dumaszínházban materializálódó ektoplazmák összekeverednek a néző bizonytalan eredetű tudati kifolyásaival, és ha egységet nem is, de tapsban és fejben robbanó elegyet alkotnak.

 prk3.jpg

Bár egyszemélyes monológ a sajátéletről, de a Nímand című előadást mégsem nevezném individuálisnak, inkább mélyen közösséginek tartom. Amikor PRK elénekelte Rica Maca dalát, a Gyere, te nímand kezdetűt, eszembe jutott egy másik dal, egy másik határ, egy másik repesztés. Nahát, mondta egy néni a tüntetésen egy másiknak, ez a kislány még énekelni is tud!

Fotó: Papp Dóra

9 komment

Regina és a Nimand (I. rész)

2017. május 03. 09:00 - andras mullner

Ez valahogy véletlenül lett így: két egymást követő napon két különböző színházi előadást néztem, és mindegyik anyákról szólt; nők beszéltek a saját testükről, a gyerekeikről, a férfiakkal való viszonyaikról, az intézményekről, ahol ellátták őket, az országról, ahol élnek. Nem volt terhes számomra, annál inkább súlyos mindkettő, fejre vitt kérdések és szívre tett érzelmek formájában. Volt egy-egy férfi is mindkét történetben, de az ő szerepük a hangszerre korlátozódott, gitárra, zongorára. Kísérték a nőket, akik pedig az életükről meséltek, elsősorban tehát anyaéletükről.

szivhang_trafo_foto_csoszo_gabriella_2017_04_28_54.JPG

 

Pénteken, április 28-án a Trafóban mutatta be a Saját színház a Szívhang projekt keretében az Éljen soká Regina! című szociodrámát két borsodi falu, Szomolya és Sály asszonyainak előadásában. A darab olyan roma nők történeteinek dramatizálása, akik anyaként kerülnek be az egészségügyi ellátórendszerbe. Az, hogy ezek a nők romák, vagy hogy származásuknak szerepe van a történetekben, azért fontos, mert ők maguk nem egy esetben romaként azonosítják magukat, és elbeszélésük szerint sokszor az egészségügyben dolgozók is így azonosítják őket, ennek minden, hogy finoman fogalmazzak, velejárójával.

szivhang_trafo_foto_csoszo_gabriella_2017_04_28_32.JPG

A színpadon hatalmas fazékban igazi leves fő, ünnepre készül a közösség, Regina ötven. Pucolják a krumplit, főzik a levest, ugratják egymást (mi ez, maggileves? nem is igazi!), és közben történeteket mesélnek a gyerekszülésről. Regina nincs köztük, ő majd csak később érkezik, amúgy egy emelvényről figyeli az eseményeket, és időről időre elénekel egy dalt, egy férfi pedig gitáron kíséri. Regina hiányzik, de nem egészen, mert a többiek történeteken keresztül eljátsszák az ő anyaságát, illetve a magukét. A nézők így tanúi lesznek annak, hogy miképpen dönt a fiatal lány, amikor megtudja, hogy terhes; hogy lehet csinálni a házimunkát a magzatvíz elfolyásáig és még utána is egy kicsit; hogy milyen érzés, ha utólag tudja meg valaki, császározás után, hogy elkötötték; hogy mi van akkor, amikor kérdés nélkül döntenek a maga és a gyereke sorsa felől; hogy mi a megoldás, ha műtik a gyereket a messzi városi kórházban, de az anyának valahogy nem akad szabad ágy, hogy a gyerekével maradhasson; hogy mi az adekvát reakció, amikor a védőnő pusztán jóakaratból lélegzetvétel nélkül mondja azt, amit az anya is tud; és mi van akkor, ha az anyának meghal az újszülött gyereke, mi van akkora gyászban, amikor az emberi együttérzés minimuma sincs meg a kórházi dolgozó részéről.

szivhang_trafo_foto_csoszo_gabriella_2017_04_28_56.JPG

A néző nem lehet biztos abban, hogy a színpadon álló nők a saját élményeiket mesélik. Ez jó értelemben visz fikciót a darabba, miközben tudható, hogy az itt látható mű szociodráma, ami meg arról szól, hogy az érintettek játsszák el a saját történeteiket. Definíció szerint: „a szociodráma egy terápiás és vizsgálati eljárás, amely a mindennapi élethelyzetekben alakított társas szerepek és viszonyok felidézését és elemzését teszi lehetővé a résztvevők számára, oly módon, hogy a hétköznapi helyzeteket és ezek alternatív változatait a dráma színpadán újrajátszhatják.” (A Saját színház honlapjáról.) Az „alternatív változat” kifejezés segít feloldani az ambivalenciát: saját történetekről van szó, amelyeket az ezeket megélők játszanak el, és ez egyfajta dokumentumként hitelesíti a játékot; a játékban pedig ott a lehetőség a valóság eltérítésére, a vele szembeni ellenállásra, és ebben szubverzív erő rejlik – traumafeldolgozásnak is nevezhetjük. A szakértő szerint, aki az előadás előtt könyvbemutatón beszélt erről, a pszichodráma nem is igen választható el a szociodrámától, hiszen az egyénileg megélt traumák drámai eszközökkel történő feldolgozása közösségben tud megtörténni igazán. Itt pedig valóban annak vagyunk tanúi, ahogy az erős közösségi háló felfogja az állami egészségügyben támadt réseken kihullókat. A közösség aztán a Trafóban kitágult, és részévé lett a közönség is, melynek egyes tagjai, nők és férfiak, bevonódtak a feldolgozásba. Ha át nem is élték azt, de tanúként megértettek valamit a roma nők anyaságából. A hatalmas taps életteliként hangzott, ritmusa valahogy a színhangra rímelt.

A drámai játék során olyan történeteket hallottunk elbeszélni, amelyek a színpadon kívül önállóan is léteznek. A módszer és forma neve digitális történetmesélés. Ennek az a lényege, hogy a résztvevők megtanulják röviden, sűrítetten, a lényegre koncentrálva elmondani a saját történetüket. 2017. május 3-án az ELTE Társadalomtudományi Karának Dékáni Tanácstermében nézhetik meg az érdeklődők a Romakép Műhely keretében az Éljen soká Regina! című előadással kapcsolatos mozgóképes dokumentumokat. A film után digitális történetek kerülnek vetítésre, majd beszélgetés következik azokkal a kutatókkal, akik a „Saját színház” projektet működtetik.

És hogy ki az a Nimand? Kiderül egy következő blogbejegyzésből. 

A fényképeket a Saját színház fotós projektjének vezetője, Csoszó Gabriella készítette.

A Sajátszínház honlapja: http://www.sajatszinhaz.org/

A Romakép Műhely eseménye: https://www.facebook.com/events/1719078195056761/

1 komment

Földdel egyenlőkké

2017. április 11. 09:38 - veronikahermann

Ad notam: szabad ország, szabad egyetem

 

„S ami előbb fény volt, abból nem hágy vala többé

Semmi csodálandót: - ott Rom kívána tanyázni,

S messzünnen feltolt falakat készült vala tenni

Földdel egyenlőkké.”

(Vörösmarty Mihály: A' Rom) 

Április 11-e van, a költészet napja. Egy ideális világban ma irodalmat csinálunk, nem forradalmat. Az ideális világ azonban egyelőre várat magára, a vers tehát marad metafora – nemcsak a rombolásé, hanem a szabadságé is. Tegnap este, nem nagy meglepetésre, Áder János köztársasági elnök aláírta a Lex CEU néven elhíresült, egy hét alatt, gyakorlatilag koncepciós eljárás keretében kitalált és megszavaztatott törvénymódosítási javaslatot. Rögtön ezután reménykeltő, több ezer fős tüntetés kezdődött a Sándor-palota előtt, de erről majd később.

Semmiféle illúziónk ne legyen: az a hatalom, amelyik fel akar számolni egy egyetemet, a tudás és a demokrácia alapvető helyszínét, az a hatalom bármire képes. A kormánynak nem tetszik a CEU, és általában nem tetszenek az önálló szellemi műhelyek, a kritikus társadalomtudományok, a kritikus bármi – mert nem tűrik a kritikát. Bármilyen indokra próbáltak hivatkozni a Lex CEU esetében, mindről kiderült, hogy csúsztatás. Azért akarják bezáratni a régió különben legjobban teljesítő felsőoktatási intézményét, mert az nem tetszik nekik. Hajmeresztő belegondolni, hogy ezután bárkivel bármi megtörténhet – ma értük jönnek, holnap pedig másért.

i_stand_with_ceu.png

Ha tüntetnek kicsit, gondolják gondolom magukban, annál jobb, legalább úgy tűnik, mintha lenne még valami nyoma a demokráciának. Pedig nem nagyon van. A lázálomban, folytonos gyűlölködésben, háborús uszításban élő ország első számú vezetőjének jól megfontolt politikai érdeke mindenféle hatalomtechnikával ellehetetleníteni mindenkit, aki nem az ő térfelén focizik, hogy ezzel a stílusos metaforával éljek. Stadionokra és állami propagandára, csinovnyik médiumokra, gyűlöletkampányra bátran mehetnek milliárdok, de például civil szervezeteknek néhány millió sem mehet – ne menjen senkinek, aki nem vesz részt az össznépi szociohorrorban, az agymosás, a tudatlanság, a gyanakvás és a bűntudat kultúrájának működtetésében.

17799096_1456038687781548_3372422948260621334_n.jpg

Magyarország nem volt jó hely a rendszerváltás előtt, nem volt jó hely utána sem, az egymást követő, emberileg és szakmailag jellemzően alkalmatlan kormányok pedig gondoskodtak arról, hogy a NER dübörgő gépezete nyomán aztán napról-napra szarabb hely legyen. Társadalmi csoportokat játszanak ki egymás ellen, középkorú családanyákat változtatnak retorikai tömeggyilkosokká, adatokat szolgáltatnak ki, és egyetemet akarnak politikai okok miatt megszüntetni. Pedig, ahogyan a vasárnapi tüntetés egyik transzparense is hirdette, a tudomány nem liberális összeesküvés. Hanem a fejlődés záloga. A tüntetésen kint lévő több tízezer embe reményre ad okot. A tegnap este spontán szerveződött flash mob, amelynek szimbolikus csúcspontja a Rádió épületére éjjel kitűzött európai uniós zászló volt, méginkább reményre ad okot, mert azt jelzi, hogy a szabadság vágya erős. És bár a skandált rigmusok közül nekem talán a „ki nem ugrál, gázszerelő” a kedvencem, legtöbbször mégis azt harsogta a tömeg, hogy: Európa. Mindez azt üzeni, hogy nem akarunk félni. Hogy egyre több ember találja meg a hangját és áll ki dolgokért, amikben hisz – legyen ez bármilyen ismeretlen koncepció például a törvényt csont nélkül aláíró köztársasági elnöknek.  

Hadd írjak szépet, jót – nekem add meg boldogabb énekem!“

Szabad ország, szabad egyetem, harsogott a Magyar Tudományos Akadémia, aztán pedig a CEU épülete előtt, és közben arra gondoltam, hogy éppen ezt akarják földdel egyenlővé tenni. Nem hagyjuk, mert már régen nem csak egy egyetem jövője múlik ezen, hanem mindannyiunké. Amit lerombolnak, fölépíthető. 

Fotók: UPenn, Gunther Dóra/Facebook

2 komment

Shannon az Ezermester

2017. március 14. 18:54 - hammerferenc

1957 augusztusát írjuk, talán a nyári vakációnak is köszönhetően ezidő tájt kicsit ritkábban akaszt a bosszúálló Kádár-rendszer, az Ezermester, ára 2 Ft, e havi számának címlapján vízisielő strandolók. Szintén a lapban a Popular Mechanics 1952 márciusi számából betűhíven átvett cikk bizonyos Shannon matematikus furfangos labirintusjáró mágneses egeréről, amely holmi 2 állású relék összekapcsolása segítségével meg tudja tanulni a helyes járást a labirintusban. 5 évbe tellett, hogy eljusson az amerikai ezermester-magazinból a magyarba a cikk, aminek oka az is lehet, hogy a kibernetika ekkoriban még gyanús burzsoá áltudományszámba ment nálunk. Míg Shannon egere megjárta a Time és a Life oldalait is, nálunk megmaradt technikai érdekességnek, pedig a cikk a végén megjegyzi: "A gépegér elve számos önműködő gépben alkalmazáshoz jutott." Például a számítógép is ilyen. Shannon pedig korábban mesterszakos MIT-szakdolgozatában vezeti be a bit fogalmát. A lap vezető anyaga amúgy arról szól, hogy milyen sok mindenre lehet használni a hegesztőpálcát. Például szétszedhető partygrillt is csinálhatunk belőle.

3 komment

Új belga bolygók

2017. február 28. 11:32 - HargitaIhenrIK

Belga csillagászok a Trappist belga sör és katolikus szerzetesrend tiszteletére elnevezett, Chilében távirányítással működő távcsövük segítségével egy rakás Föld méretű bolygót detektáltak negyven fényévre tőlünk, egy halvány csillag körül, amit a távcsőről TRAPPIST-1-re kereszteltek. Felfedezéseikről két körben adtak hírt, az első háromról pár éve, a maradék négyről a héten tartottak sajtóbemutatót. Több ezer exobolygót ismerünk, de ez a rendszer különleges: ennyi Föld méretű bolygó ennyire ideális távolságra a csillagától sehol máshol nem ismert. A napjukhoz extrém közeli ismert exobolygók általában Jupiter-féle óriások. 
pia21422_trappist-1_planet_lineup_figure_1.jpg
Az egész felállás sajátos: a TRAPPIST-1 csillag egy nagyon halvány vörös törpe, alig csillag, de mivel alig fogyaszt üzemanyagot, olyan hosszú élete lesz, amit még elképzelni sem tudunk (a nap milliárd évekig működik, ez a csillag trillió évekig. A világegyetem 13 milliárd éves. *blink*). Ezen kívül egészen fiatal, kb. 0.5-1 milliárd éves, ennek megfelelően bolygói is viszonylag fiatalok. Ez azért érdekes, mert a korai univerzum még „fém”-ekben szegény volt, ami szükséges a kőzetbolygók, algák, emberek és űrhajók létrehozásához, ellenben mára a világegyetem anyaga már feldúsult ezekben az elemekben, amit épp az is bizonyít, hogy ennyi, Földhöz hasonló bolygót is generált maga köré. A TRAPPIST-1 bolygókon tehát adottak az anyagi feltételek az élethez, és idő is van bőven az evolúcióra. Mivel a központi csillag egészen takarékon van, közel kell menni hozzá, hogy kicsit is felmelegedjünk. Az a zóna, melyben folyékony víz lehet egy bolygó felszínén, szinte érinti a csillag külső zónáját. Éppen ilyen távolságra van ez a hét bolygó is. A legközelebbi alig 1 nap alatt kerüli meg, a legtávolabbik három hét alatt – leginkább a Jupiter holdjaihoz hasonló távolságokban keringenek. Ez egy kis rendszer. Keringésük rezonáns, azaz amíg az egyiken eltelik egy év, addig a másikon ennek pontosan egész számú többszöröse. Ez arra utal, hogy ezek a bolygók nem itt keletkeztek (ilyen véletlen nincs), hanem a napjuktól távolabbról migráltak szép sorban befelé és eközben vették fel ezeket a pályákat. Anyaguk tehát tartalmazhat vizet, amiből csak a mostaninál valamivel távolabb keletkezhettek bolygók. 
Akárcsak a Jupiter holdjai, a hét TRAPPIST is kötött keringésű, azaz mindig ugyanazt az oldalukat forditják a csillag felé, van tehát egy sötét féltekéjük meg egy fényben úszó. Két bolygóról úgy néz ki, nincs légköre, a többinél még akármi is lehet. A kötött keringés nagy szeleket hoz létre, mert az egyik oldalon nagyon meleg van és felszáll a levegő, a másikon nagy hideg és leszáll, a szürkületi zóna viszont kellemes, bár szeles lehet. Ha azonban elég gyorsan forognak a bolygók (a forgási és keringési idő itt megegyezik), akkor a légkör körbeforgatja a hőt és nagyjából mindenhol egységes hőmérséklet alakulhat ki, legyen sötét vagy világos.
Némi probléma, hogy ezek a hűvös csillagok szeretnek, különösen életük elején, nagy kitöréseket produkálni, ami időnként lepörkölheti az életet a bolygó felszínéről, de egymilliárd év az semmi, amíg még marad H2O a bolygók anyagában, lehet újrakezdeni. A kötött keringés és a rezonancia alapján várható, hogy az árapályerők is jelentősek a bolygók belsejében, azaz amíg ez a helyzet így marad, erőteljes vulkanizmus is lehet, ami a bolygó anyagából pumpálhat vizet és üvegházgázokat a felszínre. 
Ebből a forgatókönyvből sokféle részeredmény is születhet, a bolygók spektrumát a NASA most készülő új űrtávcsöve fogja részletesen vizsgálni és akkor kiderülhet, van-e tényleg víz, kék ég és algaszőnyeg valamelyiken, vagy csak pokoli kénsavas légkör kavarog külső burkukban. 
A rendszer legérdekesebb eleme a trappist.one website, melyet a kutatócsoport egyik tagja jegyez, és ahol találunk a rendszerről szóló infografikákat, sci-fi novellát, verset, képregényt, és ami még durvább, az egyik novellát, illusztrációval, maga a Nature közölte mai számában. 
A misszió elkezdődött.
Szólj hozzá!

Estézés

2017. február 15. 13:56 - andras mullner

Ennek az írásnak a címe Rostás Ferenctől származik, aki a Népművészet Mesterei archívuma szerint 1919-ben született, és az ötvenes évektől kezdve forgattak róla filmeket, többek között Martin György tánctörténész és néprajzkutató is. Rostás Ferenc az ún. cigány botoló tánc elismert szakértője volt, és még idős korában is eljárta ezt a táncot, akkor már nem Martin György, hanem Jancsó Miklós és Böjte József kamerája előtt, a Látogatás című dokumentumfilmben. A kézben járó bot akrobatikus pörgetése, valamint a karok és lábak finom és összehangolt mozgása jellemzik az előadását, és a nézőnek eszébe jut a capoeira, amely bár elsőre távolinak tűnő asszociáció, lévén eredetileg brazíliai feketék tánca, de abban az értelemben nem az, hogy a harcművészet ott is és itt is rejtett módon a táncban él tovább, praktikusan gyakorlódik, avagy abban szublimálódik.

 

Rostás Péter és Rostás Ferenc (j)
Forrás: Sulinet
http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/muveszetek/tanc-es-drama/a-magyar-neptanc-tipusai/2/botolok/parbajszeru-botolo
 

Forrás: Capoeira London Town
http://capoeiralondontown.com/about-capoeira/
 

A családjában nem egyedül Rostás Ferenc volt az, aki a cigány hagyományt gyakorolta és továbbörökítette, személyesen és filmfelvételen keresztül. Mondhatni az egész Rostás-család jó példája a népművészet modern kori továbbadásának, a személyeken és szűk közösségen túli közvetítésének, vagyis annak a mediatizált folyamatnak, amit a lokalitás globalizálódásának nevezhetünk. A Jancsó-Böjte dokumentumfilm előtt pár évvel, a rendszerváltás környékén francia forgatócsoport érkezett Nyírvasváriba, hogy ott autentikus cigányzenét rögzítsen. A felvétel egy dokumentumfilm részét képezte, ez volt a méltán híres Latcho Drom című, félig doku–félig musical Toni Gatlif-film (magyarul „Szerencsés utat!”), amely a cigányok vándorlását mutatta be Észak-Indiától Spanyolországig. A filmben a történelmi idő előrehaladása, valamint a térbeli mozgás a fő szervezőelv, a film fejezetei az egyes országok szerint követik egymást, ahogy az azokban letelepülő cigányok a helyi zenei hagyományokat kreatív módon elsajátítva megteremtették önnön zenei kultúrájukat. A magyar színt a Rostás-család képviseli, az együttes tagjai brácsával, bádogkannával, kanállal és pergetéssel (cigány beatbox) kísérik saját éneküket. Az egyáltalán nem Rostásék hibája, hogy a rendező egy sztereotip és melodrámai jelenetet kreált a zenére, melyben egy vasútállomáson búslakodó fehér nő arcára kisfia kérésére muzsikájukkal csalnak mosolyt a cigányok. A fehérek és gyermekeik kedvére zenét szolgáltató egzotikus népcsoportok toposza igen régi, a mellékelt kép a 18. századból származik.

 

Johann Zoffany: Csoportkép Sir Elijah-val és Lady Impey-vel
Forrás: Museums of the World
https://museu.ms/collection/object/2147483647?pUnitId=774&pDashed=%2F2058501%2FMTB_AW_1986_11
 

A Rostásék képviselte zenei kultúra a Latcho Drom által sok helyre eljutott, de nem csak a Latcho Drom révén ismerik őket. A család és a tágabb közösség tagjaiból létrejött Kék Láng együttes járja a világot, lemezeket adnak ki és fesztiválokon szerepelnek. Arra is van példa, amikor nem ők mennek el, hanem hozzájuk látogatnak. A már említett Látogatás című film lehet az egyik, még a közszolgálati tévék korszakából, és a Hajós a dobozban című kereskedelmi program a másik példa, 2016-ból. A „roma család” című epizódban Hajós Andrást látják vendégül Rostásék, és Hajós botcsinálta antropológusként ismerkedik az illemszabályokkal (vajon elkísérheti-e a boltba a családfő feleségét?), a nyelvvel (vajon ki tudja-e mondani azt az oláhcigány köszöntő formulát, amellyel a rokonságot fogadnia kell majd?), az étkezési szokásokkal (vajon miért nem esznek a nők a férfiakkal egy asztalnál?) és a focival (vajon miként írható le Hajós mozgása a pályán?).

Az idős Rostás Ferenc az „estézés” szót a Látogatás című, negyedszázaddal ezelőtt készült dokumentumfilmben nosztalgiával vegyes szomorúsággal ejti ki a száján. Ma már nem estéznek az emberek, mert bejött a „teve”, ahogy ő mondja. Amit ő keserűen megtapasztalt, az sok közösséggel megtörtént a háztartások mediatizálódásával. Ebből kifolyólag hajlamosak vagyunk a „tevét” vagy a torrentet okolni, amikor a közösségek haláláról értekezünk. Pedig talán éppen egy olyan műfaj lehet az estézés egyik életre keltője, amely maga is a technikai sokszorosításnak köszönheti a létét, és amelynek révén a nyírvasvári Rostás-család is hírnévre tett szert. A mozi lehet az a hely, ahol bár városi térben, de rituális tevékenység cselekvőjeként, egy közösség tagjaként létezünk. Botolót talán nem táncolnak az emberek a moziban (bár ki tudja?), de megbeszélik, amit néznek, például azt, hogy miképpen estézik Hajós András Nyírvasváriban, és hogyan járja a botoló táncot a tűz mellett.

A Romakép Műhely 2017-es évadának programját lásd itt: www.romakepmuhely.hu

Szólj hozzá!