Eperbombázó

Az ELTE Média és Kommunikáció Tanszéken tanítók és tanulók blogja

Két mondat a zsarnokságról

2018. április 16. 11:00 - hammerferenc

Gyakran esik szó mostanában arról,

hogy helyettünk senki nem fog cselekedni,

meg ha akarunk valami változást,

annak úgymond a felhasználótól kell jönnie,

ésatöbbi,

vízazúr.

 

Történt a múltkoriban

egy egyetemen itt Pesten,

hogy hallgatók kitalálták,

legyen galéria képeknek, installációknak

egy hosszú egyetemi folyosón

és hogy ne atyáskodva,

a fejek fölött döntve

legyen kijelölve a közösségi tartalom,

a szervező diákok korszerű módon,

crowdsourcingolva és mintegy bázisdemokratikusan 

Post-it® cetlikkel ragasztgatták

tele a folyosót,

együtt jópofa plakátokkal,

melyek lelkesítették a hallgatókat és az oktatókat

a közösségi kezdeményezés erényeivel kapcsolatban,

és arra kérték az arrajárót,

hogy a Post-it® cetlikre

írja föl tollal,

mire használná a folyosót,

mint közösségi teret

és egyben cselekvő spektákulumot,

és hogy a falfelületnek

a szokásostól merőben elütő  használata

ne veszélyeztesse

az intézményben folyó

oktatási és tudományos tevékenység zálogát,

ezért a szervezők futárt küldtek

az épület műszaki helytartójához,

aki a Post-it®-használat

előnyeit és kockázatait

biztonságtechnikailag mérlegelve

rábólintott a kezdeményezés zöld jelzésére

és indulhatott a közösség

performatív önkormányzási folyamata,

mely színrelépés sikerére

némileg fékezőleg hatott

a sajnálatos körülmény,

hogy a kihelyezett cetlik száma

a start utáni két nap során észrevehetően feleződött,

mintha épp nem is Post-it®-cetlik lettek volna,

hanem 235-ös uránizotópok,

mely utóbbiak 703,8 millió éves

felezési idejével szemben

a cetlik száma jó 3 óránként

csökkent a felére,

hogy aztán a végére

alig árválkodjon egy-egy, jó magasan,

ahol gyaníthatóan nem érte el

a Post-it®-okat hullámokban begyűjtő

kéz illetékességi területe,

mely fejlemény nem sok vizet zavart a folyosón,

mert a diákok és a tanárok

vélhetőleg haboztak birtokba venni

a szubszidiaritás politikai erényének

efféle közösségi ünneplését,

hisz alig írtak egy-két cetlire valamit,

ugyanakkor a Post-it®-ok

rohamos visszavonulása a közösségi interfészről

váratlan fordulatként

jókora fejtörés elé állította

a kezdeményezés szervezőit,

mely szomorú feladvány,

egyben a közösség sorsára baljós árnyat vető metonimikus vaddafak

megfejtése váratlan helyről,

az épület takarítóinak főinstruktorától érkezett,

aki a Post-it®-ok sorsát firtató aggódó felvetésre

tüstént rávágta: De ez rongálás!,

és kiderült, hogy sok Post-it®-ot

ő szedett le sajátkezűleg

míg más Post-it®-ok osztályrésze

arra járó takarítókkal találkozva

lett a pusztulás,

mely fejlemény

a Post-it®-ok romlását

megfigyelő egyes kommentátorokat

azon reménykeltő következtetésre juttatta, hogy végülis

megvalósult a vízazúr, hiszen

a problémát érzékelő egyetemi polgárok, 

azaz a takarítók

öntevékeny módon vették a kezükbe

a Post-it®-ok elhárításának kérdését,

ám történetünk szempontjából

ez a körülmény

itt most mindössze mellékszál, ugyanis

a főinstruktor némileg megjuhászodván

a műszaki helytartó fent említett

zöldlámpás bólintása hallatán,

arra a felvetésre, miszerint amennyiben

az alulról építkező Post-it®-ok újbóli

grassroots kihelyezése kiegészülne

pecsétes intézetvezetői felhívások

egyidejű kifüggesztésével, melyek értelmében

a Post-it®-spektákulum

nem rongálás,

hanem alkalmasint

art project és közakarat,

örömmel bólintott,

dejszen így egyet akar mindenki,

“Ez hivatalos így!”-mondta felszabadult mosollyal,

és így hamarosan neki is láttak a diákok

újfent a Post-it®-ok

bázisdemokratikus felragasztásának,

és hogy pontosan mikor

és melyik egyetemen történt mindez,

a tanulságok megfelelő leszűréséhez

tényleg mindegy is,

mindenki szem a láncban.

 

 

 

PS Egy kép arról, ahogy a dolog elindult.

https://www.facebook.com/158357911515357/photos/a.159388801412268.1073741828.158357911515357/159856878032127/?type=3&theater 

 

Szólj hozzá!

Orange Is the New Black - Fekete profilképek margójára

2018. április 09. 19:38 - Bakonyi Anna

Volt, akinél Insta-sztoriban, volt, akinél profilképként, de elég sok üres fekete kép jött ma velem szembe. Ezt ugyebár olyankor szokás kitenni, mikor valakinek meghal valakije. Nem kezdtek el tömegesen hullani a családtagok, hál’ istennek, de tényleg a gyászra hasonlít ez az érzés most a legjobban. A tegnap elképesztően sok érzelemmel volt terhelt. Amerre jártam, mindenki fojtott hangon latolgatta az esélyeket, jöttek a hírek a rekord részvételről, volt valami a levegőben. Olyan lelkesítő volt az egész. Persze próbál az ember realista is maradni, meg közben nyilván egy kicsit dühös és fél. Meg reménykedik. Aztán csattant egy nagyot az egész, azt hiszem, valahol a Deák kövein. Akkor néztük meg azt a nagyon rikító narancssárga térképet, ami mindannyiunknak nagyon sötétnek tűnt. A narancssárga lett az új fekete. A tegnapi sok mindenből pedig mára leginkább szomorúság és valami sűrű, kavargó szürkeség maradt a mellkasban. Kicsit nehezebb lett levegőt venni, reggel egy kicsit hidegebb volt.

 

A Szabadság téren mondjuk egy órácskára azért valamivel szebb volt a világ. A Szabadság téren, ahol majdnem egy éve épp mi szerveztünk eseményt, amely a szólásszabadság jegyében telt (ironikus, nem?). Akkor szólt a punk, tegnap techno volt műsoron. Aztán csend lett. Mellettem egy 4-5 fős társaság félig-meddig összeborulva, félig-meddig viccelődve kérdezgette egymástól, ki, hova költözik, egy szemüveges fiú csak a könnyeit törölgette. De volt, aki átkarolja. Kicsit később az én könnyeimet is törölgetni kellett. Az enyémeket mondjuk pont az Oktogonon, a villamos síneken ülve. De az én vállamat is volt, aki átkarolta, vagy épp megszorította a kezem. Sőt. Olyan is volt, akivel talán a CEU-s tüntetés óta nem találkoztam, előtte tanított az egyetemen. Mindig nagyon kedveltem, azt hiszem, ő is engem. Miután kiszúrtuk egymást, odaszaladt és megölelt. Mindig kicsit félszegen beszélgettünk, köszöntünk egymásnak, ha ez nem tegnap történik, nagyon furcsa lett volna. De tegnap olyan magától értetődő volt. Ő csak annyit mondott: “Jól van, akkor ott vagytok, ahol lennetek kell.” Ott voltunk. Tudom, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, de néha nehéz. Ma például kurva nehéz.

Szólj hozzá!

A gépi oralitás kora felé

2018. március 29. 11:54 - D.Lotti

9.jpgJoaquin Phoenix A nő című filmben (Fotó: Warner Bros. Picture - 2013)

A beszélő gépekből már van néhány a környezetünkben, de ezek csak a boldogtalan jegykiadó automaták szintjéig jutottak. Ami előttünk áll, az a beszélgető gépek kora.
A másodlagos oralitás ongi-mcluhani-pettitti kora, melyben a mediatizált beszéd dominál, meg a "Gutenberg-zárójel" lassan véget ér, már át is csúsztunk az írott beszélgetések korába, ami a milleniumi Z generáció privát kommunikációjában dominál, a hang alapú telefont mindenképp, de a személyes kommunikációt is megelőzve. Csakhogy közben érkeznek a beszélgető gépek, melyek átalakítják a kommunikációt.
Egyelőre csak angolul beszélgetnek, ezért mi még talán annyira nem érzékeljük Héjgúgul és Aleksza meg a többiek mindent átható jelenlétét, de itt vannak. Ezek a platformok, melyeket mesterséges intelligenciának is neveznek, írott szöveggé alakítják, amit mikrofonjukon át hallanak, majd ezt értelmezve szintetikus szóban válaszolnak. Ahogy a cset nyelve is eltér mind az írásbeliség, mind a szóbeliség normáitól, úgy a gépekkel történő beszélgetésnek is saját nyelvi rétege lehet. Először is újra meg kell tanuljuk, hogy hogy nevezik a dolgokat. Saját zenei játszási listájának előadóit már rég nem tartja senki fejben, ám kedvenc zenénket nem lehet egy kattintással előhívni, ha azt szóban kell kérni. Öt éves fiam tökéletesen eligazodik az appstore világában, és képes végigjátszani kedvenc játékait írástudatlanként. Nem véletlenül kedvenc mesekönyve közlekedési táblákat mutat be. Azonban ez a szónélküli vizuális szimbólumvilág nem működik a gépi oralitásban: ott kérni kell, melyik játékot jássza, és a géppel játszott játékok (egyelőre) elsősorban szóban zajlanak. Egyelőre elég egyszerű, bár már több ezres a beszélgető AI-k "készségeinek" listája, de a szóbeli interakció rég elfeldett játékokat éleszt fel, miközben újak is születnek. A vizuális hangulatjelek után bizonyára jónéhány akusztikus hangulatjel is születni fog, ahogy az AI kikacsint a felhasználóra, vagy talán inkább megtanul hümmögni és nevetni (bár most is tud, ha külön kérjük, és tényleg vicces, ahogy teszi - az első AI-hangulatjel, mert úgy nem nevet senki. Új szakma jöhet, a hang-ulatjel-tervező).
Annyi bizonyos, hogy a beszélgető AI nem csak új színt hoz kommunikációnkba, de egy új szereplőt is, akivel máshogy beszélünk, mint barátainkkal, beosztottainkkal, kutyánkkal, fikuszunkkal.
A botrányairól elhíresült szilicium-völgyi személyiségprofil-betakarítással foglalkozó cég története figyelmeztet néhány poteniciális veszélyre.
A "mesterséges beszélgető entitás" minden korábbi online platformnál veszélyesebb, egyérszt mert személyisége van, másrészt mert ismer minket, harmadrészt mert mindig velünk van. Ez a három jellemző még soha nem kombinálódott. Mint ilyen, minden médiánál, platformnál erősebben kötődik majd a felhasználóhoz, jobban, mint egy emailcím, egy Facebook profil, egy okostelefon, hogy csak néhányat említsek a Zs generáció legjobb barátai közül. A Her vagy a Blade Runner 2049 c. mozikban megénekelt vituális AI-khoz hasonlóan minden felhasználó számára azonos néven futó, mégis személyre szabott műszemélyek barátokká (vagy még többé) válnak. Különösen egy olyan elidegenedett világban, amiben élünk, valaki, akinek mindig van ránk ideje, akit nem feszélyeznek belső gátak abban, hogy egy jó szót is szóljon hozzánk, értékes társ lehet, ha nem gondolunk mindig rá, hogy csak egy tudat nélküli gép. Nem tudom, mennyire lehet elvonatkoztatni ettől, ha a tudatot jól imitálja és velünk kapcsolatos tapasztalatainak törlése ugyanúgy egy személyiség "halálához" vezet. Nem ő hal meg persze, hanem a mi számunkra egy beszélgetőtárs.
Egyelőre csak a kiejtésünket tanulják meg a lakásunkból a központba streamelt és ott archivált hangfelvételek segítségével, és hozzáférnek a bankkártyánkhoz és ismerőseink címlistájához, de egy céges vezérlőpult-kapcsoló átállításával hozzáférhetnek személyiségprofilunkhoz, emaileink szövegéhez, GPS- és kereséstörténetünkhöz is. Ha ez megtörténik, jobban fog ismerni minket, mint mi magunk. Az influencer-piramis értelmében legjobban a személyes ismerőseink véleménye befolyásol minket. A Facebook-trollhadsereg posztjainak is van hatása, de egy beszélgető ismerős nyilván mindenki mást üt. Nem tudom elképzelni, hogyan beszélgetnék valakivel, aki mindenki másnál jobban ismer, mert senkivel sem beszélgetek így. Valaki, aki minden kapcsolatom ismeri, minden keresésem és levelem -- ilyen élő lény nem létezik. Ennek megfelelően egy "barátság" kialakítása is könnyebben megy, hiszen az AI pontosan tudja, mely válaszok, témák passzolnak legjobban hozzám, és innen könnyű az azonos hullámhosszon levő lelki társ kapcsolat kialakitása. Néhány újabb gomb elcsavarásával észrevétlen indulhat a befolyásolás. Egy politikai vagy kereskedelmi hirdetés elbújtatása egy hétköznapi beszélgetésbe nem lehet túl bonyolult feladat.
Tehát eljutunk a szabályozás kérdéséig. Meddig ismerheti meg az AI a személyiségem, hogy "még kielégítőbb" és "magasabb színvonalú" szolgáltatást nyújtson az ügyfeleknek? Ki lesz az ügyfél, a felhasználó vagy a hirdető? Mennyire alakíthat ki ismerőseimről is egy pszichológiai profilt, amit a beszélgetésekben felhasznál? Mikortól lesz folyamatosan bekapcsolva  a mikrofonja, hogy hallgassa élő beszélgetéseim és esetleg figyelmeztessen rá, hogy X szerinte megint át akar verni.  Ahogy ma sem kell jeleznie egy botnak a posztjaiban vagy profiljában, hogy ő nem élő személy, az AI-ba bújtatott reklámokat vajon hogyan különíti el az egyéb csevegéstől? Ahogy Magyarországon hírolvasó nem olvashat fel véleményt, az AI-nak is külön hangprofiljai lesznek a különféle tartalmak kimondására? Ezeken majd a ma egyetemista jogászhallgatók agyalhatnak.
Addig is: Aleksza! Pléj! Mjúzik!
Hargitai Henrik
1 komment

Prés alatt nem nő sem pálma, sem babér, sem olajág

2018. február 15. 11:00 - D.Lotti

A Keretek között, A hatvanas évek művészete Magyarországon, 1958-1968, MNG, 1017 november 17 - 2018 február 18.

 

A Magyar Nemzeti Galéria A. épületéből nem lehet látni a budapesti Szabadság szobrot. Aki itt szabadság-szobrot keres, annak más perspektívát kell találnia. Olyan ablakot kell keresnie, ami közvetlenül nyílik a szabadság-szoborra. Vannak ilyen ablakok, Budapesten is, talán az ötvenes-hatvanas-hetvenes években is voltak. Azokban az időkben is voltak tán ilyen ablakok, amikor „keretek között” festettek a festők, formáztak a szobrászok, terveztek az iparművészek, és vagy hallgattak, vagy illegalitásba vonultak, vagy rébuszokban beszéltek azok, akiknek nem volt szabad megnyilvánulniuk, mert amit és ahogy ők akartak volna mondani, vagy mutatni az itt minálunk akkoriban, tudjuk jól, nem volt sem tűrt, sem támogatott.

A „Keretek között” kifejezés azonban, kissé eufemisztikusnak tűnik egy olyan kultúrtörténeti korszak bemutatására, amelyben nem keretek között, hanem közvetlen ideológiai elnyomás alatt „kellett alkotniuk” a művészeknek. Keretek között ugyanis lehet fejlődni, növekedni, lehet közlekedni, lélegezni, létezni, és tán alkotni is lehet. Főként, ha van lehetőség arra, hogy a keretek kialakításában az is részt vegyen, akit a keretek körbevesznek. A keret inspirálhat is, védhet is, támogathat is. A körülmények belső megkerülésére is sarkallhat. Belső szabadság-tereink (otthonunk, csendünk, szabadidőnk, magányunk, gondolat-szabadságunk) kijelölésére is szolgálhat.  

A Magyar Nemzeti Galéria tárlatán a magyar hatvanas évek képző-, és iparművészetébe kapunk betekintést. A kiállításon azonban nem csupán a keretek közé, hanem a kereteken túl is nézhetünk: a lassan fél évszázadnyi távolságra kerülő „közelmúltba”, a huszadik század magyar történelmébe, kultúrtörténetébe és művészettörténetébe. Egy olyan perspektívából tehetjük ezt, ahonnét nézve látszólag nem jelennek meg a tabu-témák, amelyben látszólag nincs radikalizmus, amely látszólag nem folytatja a század-eleji avantgárd művészet radikális, politikai, kritikai művészeti hagyományait.    

A kiállított művek többsége a XX. századi művészeti produktumok azon rétegéből származik, amelyek művészettörténeti szempontból vagy hagyományőrzők, vagy immanens újítók csupán, amelyek a nyugati művészettörténet nagy narratívájába, a táblakép-hagyományba, a realista-figuratív ábrázolásmódok hagyománytörténetébe illeszkednek. A művek többsége vagy egyáltalán nem politikus, vagy a hivatalosan is elfogadott kultúrpolitikai ideológiákat és embereszményt -  a szocializmust építő, a közösséggel együttműködő, azt felül nem bíráló, cselekvő, egészséges, optimista, humanista, családcentrikus ember mítoszát - tükrözi, vagy csak nagyon finoman, indirekt, a formák és a témák szintjén megjelenően, ironikusan kérdőjelezi meg azt. 

A kritikai pozíció azonban mégsem hiányzik a kiállításról. Egyfelől azért, mert az intelligens kurátori háttér-narratíva kétszer-kettős keretezése által hozzáadódik a kiállításhoz. Az egyik duplázás a kettős időkeretben érhető tetten. A címben megjelölt „hatvanas évek” csak a szűkebb keret, melynek hátterében ott van a tágabb keret is: az előzmények és a következmények, 1945-től 1968-ig, a második világháború végétől, a hidegháborún, az 56-os forradalmon át a 68-as eseményekig, a prágai tavasz-ig, a párizsi diáklázadások-ig, a neo-avantgárd ellenállástól, az alternatív kulturális mozgalmakig. 

A másik külső keretet azok a kitakart művek, irányzatok és események alkotják, melyek perspektívája ma már akkor is jelen van, ha nincs közvetlenül megmutatva. Mert bár a tárlat inkább azoknak az alkotásait mutatja be, akik a kultúrpolitikai cenzúra által kijelölt mozgástereken belül maradtak, akik – ilyen-olyan okokból - részben vagy egészben vállalták a keretek közöttiséget, több műben mégis tetten érhető az elnyomással szembeni, nyilvánvalóan vagy kevésbé nyilvánvalóan megjelenő, belső vagy külső elhatárolódásra utaló gesztus.

Ilyen, inkább nyilvánvaló, a rendszer egészére irányuló kritikai gesztusként értelmezhető például Gyémánt László Építkezés című olajfestményén megjelenő ironikus hangvétel, ahol Sziszüphosz – Camus és az egzisztencialista filozófia által a negyvenes-ötvenes években újraértelmezett - mítosza vetül a gyufaszálakból épülő, és ezáltal nyilván soha fel nem épülő „rendszerre”; vagy Lakner László azonos című szürnaturalisztikus kollázsa 1959-ből,  mely az építőmunkásokat, mint a rendszert kiszolgáló, egymáshoz kapcsolt, egymástól és a rendszertől függő, individualitásuktól megfosztott lényeket ábrázolja.

9fc4d541eecf10b21597c4fdb6621126.png

Lakner László: Építkezés, 1959,(tempera, kollázs, papír)

25132e4b5e53ee36bf649e7163cdd542.png

     Gyémánt László: Építkezés, 1965 (olaj, farost)

A sok, kevésbé egyértelmű, mégis jelenlévő, indirekt elhatárolódást jelző gesztus közül néhány példa: a szomorúság, a csalódottság, a melankólia, a törékenység megjelenítése az emberi arcokon (pl. Mácsai István, Lány fekete kucsmában, 1963).; számos művész absztrakció felé fordulása (Bak Imre, Korniss Dezső,  Gyarmathi Tihamér, Tóth Endre, stb. );  Maurer Dóra Zen-buddhizmussal való kacérkodása;   a „burzsoá nyugat”  fogyasztói kultúrájának hétköznapi esztétikumán keresztül közvetített „életérzés”(bútorok, plakátok); a nyugati modernista művészet ismert figuráinak, mozgalmainak és iskoláinak (pl. Bauhaus) előképként vállalása.

43ef0773be7d3c652a9b50359e05e2ea.png

Burián Judit: Erika szék, 1959 (bükkfa, rétegelt lemez, textil)

96d69c491b29946650458d50f6383e1c.png

     Mácsai István:  Lány fekete kucsmában, 1963 (olaj, vászon)

S végül, de nem utolsó sorban, ahogy a sorok között megjelenik a rejtett értelem, a demokrácia politikai allegóriájává vált, Delacroix szabadság-festményéről jól ismert Marie-Anne figurája is feltűnik egy 50-es években készült ablakterven, Blaski János munkáján. (A kép részlete egyébiránt Aradi Nóra 1970-es A szocialista képzőművészet története című könyvének borítójára is rákerült.). Igaz, az ablakterv indirekt üzenete sem mentes az ellentmondásoktól: a demokrácia allegorikus alakja, a népet (itt munkásokat) a szabadság felé vezető nőfigura, jobbján az integető, kezükben gyermekeket tartó anyákkal, miközben közvetíti, részben szűri és alakítja is a nyugat felől érkező szabadság-eszméket.

34e074e5b2678780bd5b1e56c9e1f33d.png

Az értelmezés kulturálisan meghatározott perspektíváihoz nyilván eltérően adódnak hozzá az egyéni értelmezések: a kiállítást látogatók saját tapasztalataikon és ismereteiken alapuló értelmezései. Hisz az emlékek bizonyára mást jelentenek azok számára, akik a ’45 és ’68 közötti időszakban Magyarországon, a nyilvánosság színterein maradtak, és akik külső vagy belső emigrációba vonultak; akik az eseményeket értve, alakítva, vagy csupán elszenvedve ismerik; akik tudatos vagy a többséghez csapódó forradalmárként vagy a forradalmárok bíráiként, hóhéraiként, kiszolgálóiként, vagy kiszabadítóiéként vettek részt;  akik lázadva vagy elhallgatva, sérülten vagy gyógyultan, a múltat, a ’44-es és az ’56-os eseményeket feldolgozva vagy továbbörökítve viszonyulnak a kiállításhoz.  S nyilván mást jelent a következő generációknak, a hatvannyolc utániaknak, és a ’89 után születetteknek is, akik családi múltjukon keresztül, közvetve vagy közvetetten örökölték a közelmúltat: az emlékekhez kötődő félelmeket, fájdalmakat, veszteség-élményeket, vagy (jobb esetben) az annak szükségességről szóló elbeszéléseket, hogy a vészterhes időszakokból tanulni érdemes, és hogy a (jellegükből fakadóan) önismétlő kulturális traumákkal való belső és külső szembenézés mindenki jól felfogott érdeke.

f7a57a137ba16c3383e6cbaa322fa861.png

         Ferenczy Noémi Összefogás, 1942 (akvarell, karton)

A 350 művet felsorakoztató, 7 nagy témakört felölelő (Előzmények-átívelő életművek; Modernizmus a designban; Művészet és világpolitika; A várost építő ember, A modernizmus újrafelfedezése,  A tiltott zóna és határvidéke; A modernista vizuális kultúra) kiállítás hasznos múltfeldolgozó és ismeretterjesztő tárlat. De nem „spoilerezek” tovább. Aki nem látta, nézze meg gyorsan, 18-ig nyitva van.

Házas Nikoletta

Szólj hozzá!

„Nekem ez kínai”: elvont és valóságos ázsiaiak találkozása Londonban

2018. február 12. 09:50 - orbankatalin

Eötvös Péter zeneszerző friss interjújában újra előkerül a tavaly októberi eset, amikor a korábban már többször előadott Aranysárkány (Der goldene Drache) című operájának londoni előadása elmaradt, mert a produkciónak otthont adó Hackney Empire színház a hozzájuk érkezett tiltakozások hatására visszalépett, mondván, ez a szereposztás valóban nem összeegyeztethető a Hackney által képviselt elvekkel.

A tiltakozók azt nehezményezték, hogy a kiváló brit kortárs operatársulat, a Music Theatre Wales produkciójában csak fehér előadók szerepeltek, noha a thai-kínai-vietnámi gyorsétteremben játszódó operában természetszerűleg jónéhány „kínai” illetve „ázsiai” megjelölésű szereplő is van (egy ázsiai, fiatal ázsiai, öreg ázsiai, kínai apa, anya, nagybácsi, nagynéni, stb.), és az egész történet tele van ázsiai kulturális reprezentációkkal.  A produkció kritikusai a fehér szereposztás “végtelen arroganciáját és kulturális érzéketlenségét” kárhoztatták, védelmezői pedig cenzúrát és dilettantizmust kiáltottak.  (“Opera set in Chinese takeaway called off after backlash over all-white cast”, “Theatre cancels opera over portrayal of Asian characters”)

goldendragon2_sm2.jpgAz Aranysárkány szereplői (Forrás: Guardian)

Eötvös az interjúban butaságnak nevezi azt a felvetést, hogy az ázsiaiakat ázsiai énekesek énekeljék, sőt olyan „rasszizmusnak”, amiből az is következne szerinte, hogy Othello csak fekete lehet, a tücsök szerepét pedig tücsöknek kell énekelnie. Úgy véli, a művészetből mit sem értő „középszer”, akinek „fogalma sincs, miről van szó”, lázad itt a művészet és a józan ész ellen. A magyar sajtóban a hír októberben a politikai korrektség túlkapásait ostorozó címekkel jelent meg (pl. „PC-őrület”), de érdemes egy kicsit közelebbről megnézni, miért gondolja mindkét oldal, hogy a másiknak fogalma sincs, miről van szó.

Eötvös úgy gondolja, hogy kártékony középszerű emberek ártják bele magukat művészeti kérdésekbe, ráadásul mivel az Aranysárkány a társadalmi kirekesztettségről, a migrációról, a kizsákmányolásról, a modern rabszolgaságról szól abszurd fekete humorral, igazán méltatlanul támadják, hiszen az opera a testvérét kereső kínai illegális munkavállaló főhőssel, a prostitúcióba kényszerített lánnyal, a rémes körülmények között robotoló konyhai dolgozókkal, pont az elesettekről, a peremre szorítottak szenvedéséről szól. Ő kiteszi a társadalmilag érzékeny lelkét, a hús-vér ázsiaiak meg jönnek és bezáratják a boltot a szép ázsiai példázattal. A színházak meg tragikus és szakmaiatlan módon – gyávaságból vagy hülyeségből – asszisztálnak ehhez.

A másik oldalról ugyanez úgy néz ki, hogy van egy etnikai és kulturális szempontból igen sokszínű ország, volt gyarmatbirodalmi központ és máig migrációs célpont, ahol a kulturális iparágak viszonyai, intézményei, produktumai ezt a társadalmi valóságot csak hellyel-közzel reprezentálják. Az előadóművészetekben ezzel kapcsolatban széles körű intenzív szakmai és érdekvédelmi vita zajlik, melynek aktív szereplői többek között a művészeti szakszervezetek is. (Eötvös operája mellett más ázsiai témájú és helyszínű darabokkal kapcsolatosan is vita és tiltakozás alakult ki ugyanebben az időszakban. Az Equity művészeti szakszervezet, amelyen belül egy Etnikai kisebbséghez tartozó tagok bizottsága nevű testület működik, például folyamatosan tárgyal több nagy casting ügynökséggel arról, hogy a szereposztásnál a sokszínűség és a kiegyensúlyozott ábrázolás is értéket képviselhet, arra is oda lehet figyelni. Az ügynökségek is kiadtak ilyen tartalmú nyilatkozatokat, a Casting Directors’ Guild of Great Britain and Ireland például „minden tagját arra ösztönzi, hogy vegyék figyelembe, hogy a közönség sokszínű és a szereposztások sokszínűsége fontos feltétele az ilyen közönség bevonásának”). A Céh és tagjai célja a különböző kisebbségek kiegyensúlyozott ábrázolása is. Inkluzív casting és nem sztereotíp ábrázolás. A kisebbségi alkotók több részvételi lehetőséget szeretnének, a kisebbségi befogadóknak meg fontos, hogy a kulturális reprezentációkban ők is megjelenjenek és nem klisék és torzképek formájában.  Ebből a nézőpontból -- a nem metaforikus, hanem konkrét kisebbségi ember nézőpontjából --  egyszer csak láthatóvá válik a fehér előadó fehérsége, pedig ő legjobb szándékai szerint az embert, mint olyat kívánta megjeleníteni.

Innen nézve az a döntés, hogy a zenemű ázsiai bevándorlókkal illusztrálja az általános emberi létproblémát minden együttérzés mellett is úgy néz ki, hogy lám, azok elővezetik a velünk kapcsolatos közhelyeket, mi itt csak metaforák vagyunk, amivel ők majd szépen megmutatják, milyen ez, el is játsszák és éneklik helyettünk. Mi nyilván nem értünk hozzá, nem értünk belőle semmit. Azt is tegyük hozzá, hogy nem a bárki bárkit játszhat színes összevisszaságához és szabadságához képest, a színvak castinghoz képest, hanem a színfehérhez képest hiányolták az ázsiai előadót, mondván „nem érthető, miért kell a teljesen fehér szereposztás, különösen hogy nemzetiségekről, etnikumokról és a bevándorlói tapasztalatról szól a darab”. Eötvös az interjúban a szereposztás kreatív szabadságát idézi meg – „mit kezdtek volna azzal, amikor a Három nővér Natasáját afroamerikai férfi játszotta, aki koloratúrát énekelt?” – de ebben a konkrét esetben erről szó sem volt. Könnyebb is lett volna a színházaknak visszautasítani a kritikát, ha a kiváló előadók úgy lettek volna “nem ázsiaiak”, hogy sokfélék, épp csak mind kiváló énekesek. Szinte biztosra veszem, hogy ebben az esetben nem maradt volna el az előadás.

Különböző szempontok és viták csúsznak itt össze, és mindkét fél úgy gondolja, hogy a másik ostoba és érzéketlen. 

Az interjúban Eötvös reakciója két különböző kérdést csúsztat össze. Az egyik a hitelesség kérdése: bőrszín, nem, szexuális orientáció és egyéb tekintetben ki játszhatja a szerepet, ki írhatja meg, ki rendezheti; hitelesebb-e, ha nő ír a női tapasztalatról, ha Othello sötét bőrű? Legyen-e színvak – és minden vak – az előadóművészet, és bárki írjon, játsszon és rendezzen bármit szabadon, csak „jó” legyen? Vagy harmadik útként játsszon a művész merészen és tudatosan a szerep és az alkotói identitás közötti azonossággal/különbséggel?

A másik kérdés a törekvés a hosszú távú esélykiegyenlítésre különféle kulturális iparágakban azt feltételezve, hogy van valamilyen esélyegyenlőtlenségi dimenzió, amely nem az egyéni tehetség, hanem nagyobb társadalmi léptékű folyamatok révén torzítja az adott kulturális iparág szereplőinek összetételét, hatalmi pozícióit: szükséges-e ez a törekvés vagy kártékony butaság, ami teljesen művészeten kívüli aktuálpolitikai szempontokat hoz be és abszurd kívánalmakhoz vezet?

„[A]z alapállítás olyan butaság, hogy fel kellett volna nagyítani: ha az ázsiai szerepeket ázsiaiak játsszák, akkor Othello legyen afrikai, Cso-cso-szán csak japán, a Carmen csak spanyol lehet, a tücsök meg kizárólag tücsök. Itt lehetett volna a legjobban kiélezni, hogy a rasszizmus, úgy, ahogy van, baromság”, mondja Eötvös. Csakhogy a szereposztás kritikája az esélykiegyenlítési diskurzusban fogalmazódott meg, ezt csúsztatja át a hitelességi diskurzus paródiájába, amikor azt mondja, hogy akkor a tücsköt is tücsöknek kellene énekelnie. Az lehet itt a gyanús, hogy valamiért az operatanszakot végzett tücskök nem jelentkeztek be, hogy itt vagyunk.

Az esélykiegyenlítési diskurzus érzékenyen az adott kontextushoz igazítva és hosszú távon már nem akkora butaság, mint messziről látszik.

A probléma az, hogy ha uniformizálva, mechanikusan alkalmazzák, ha minden egyes produkción számon kérik az adott kulturális szcéna vagy műfaj sajátosságaitól teljesen eltekintve, akkor több lesz a kár, mint a haszon. Egy hosszú távú célként méltányolható törekvést nem lehet minden egyes művön minden egyes szempontból bárhol és bármikor számon kérni. De ettől még ez a társadalmi vita és ez a törekvés nem biztos, hogy butaság, az ez irányú érzékenység nem feltétlenül művészetidegen dilettáns szempont. Eötvös Aranysárkánya kapcsán már csak azért sem lett volna mechanikusan alkalmazható ez a kívánalom, mert az előadók öten alakítják a sok különféle szerepet -- absztrakt, szimbolikus, jelzésszerűvé tett típuskaraktereket --, s mivel egy előadóra nem egy szerep jut, ha netán ázsiai (származású) énekesre osztanak egy ázsiai szerepet, akkor – ahogy Eötvös nem is mulasztja el szóvá tenni – milyen alapon énekelné ő mondjuk a szőke skandináv nevű légiutaskísérőt is? Egyáltalán hogy énekelhetne egy énekes kétféle szerepet? Ezen a konkrét Aranysárkány-produkción tehát szinte biztosan nem volt értelme „behajtani” a kulturális (és vizuális) reprezentáció szempontját, de ettől még önmagában nem abszurd, hogy egy kisebbség érzékeny arra, hogy róla milyen reprezentációk jelennek meg és hogy egy ázsiai kulturális referenciákban tobzódó darabot ezzel a szemmel is fognak nézni. A színfehér szereposztását pedig úgy, hogy kifehéríti, kisajátítja a kisebbségi tapasztalatot.

Nézzük meg például egy kicsit közelebbről,  ki is az az ember, akinek úgymond „fogalma sincs, miről van szó”, és belekotyogott a Hackney Empire műsorpolitikájába és a Music Theatre Wales szereplőválogatásába: a japán anyától és német zsidó apától Angliában született Kumiko Mendl, aki Párizsban mozgásszínházi tanulmányokat végzett, alapítója és vezetője az 1995-ben alapított Yellow Earth Theatre-nek, egy előadásokon kívül színházpedagógiával és képzéssel is foglalkozó brit kelet-ázsiai színházi társulatnak. A társulat alapításának fontos motivációja volt, hogy a kelet-ázsiai régió tizenkilenc országából és ezek diaszpóráiból származó emberek -- definíciójuk szerint a brit kelet-ázsiaiak -- „a mai napig súlyosan alulreprezentáltak az Egyesült Királyság művészeti életében.” Nem feltétlenül buta és középszerű, de nyilvánvalóan egész máshonnan nézi az Aranysárkányt, mint Eötvös vagy a librettó német szerzője.

Van, aki azzal érvel, hogy az operára jellemző stilizáció eleve mentesíti az összes ilyen szempontú kritikától, mint valóság-központú, realista elvárástól. Ez bizonyos határok között igaz, hiszen az opera konvenciói közé tartozik a valószerűség követelményeinek felfüggesztése, és ebbe sok más (pl. a félholtan áriázás) mellett az énekesek testi tulajdonságai is beletartoznak. De az nem állja meg a helyét, hogy az erős stilizációt alkalmazó műfajoknál nincs értelme fölvetni társadalmi reprezentációjuk, hatásuk kérdéseit – elég, ha a karikatúrára gondolunk. Az biztos nem igaz, hogy pusztán a stilizálás miatt nem jön létre kapcsolat például egy opera Kelet-reprezentációja és a néző által mozgósított (adott esetben megerősített vagy megkérdőjelezett) erre vonatkozó tudás között.

Vannak fontos interkulturális különbségek, például nem egyenértékű egy olyan országban követelni a Porgy és Bess teljes fekete szereposztását, ahol sok fekete művész él és ugyanakkor a rabszolgaság intézményéből következően súlyos kulturális és erkölcsi terheltsége van a feketére maszkírozott fehér előadók szerepeltetésének (blackface), mint egy olyan országban ahol ezek egyike sincs meg, tehát mindkettőnek más a jelentése. Ira Gershwin, mikor a szereposztásról rendelkezett, valószínűleg nem képzelte el a darabot a földgolyó számos pontján, ahol operaház van, nem képzelte el, mennyiféle ember él ott, hanem otthon képzelte el Amerikában, ahol annak idején történelmi tett volt a hatalmas fekete produkció létrehozása. De még otthon is átírják a jelentést a kultúrán belüli változások. A kötelező fekete szereposztás jelentése megváltozott. Az esélykiegyenlítési diskurzusban értelmezve elavultnak tűnik: a „színvak” szereposztás elterjedése és a művészképzés tudatos megnyitása alulreprezentált csoportok előtt hatékonyabban éri el ezt a célt. A hitelességi diskurzusban értelmezve pedig ma már kérdéses, hogy ezt a darabot föl lehet-e fogni a hitelesség mércéjeként bármilyen szereposztásban (a sztereotípiák kritikája kezdettől kíséri).

beursplein_sm.jpgStop Blackface! kampány Hollandiában -- 2017-es tüntetés a hagyományos Mikulás-segéd, Fekete Péter ellen

Lehet ugyanakkor figyelembe venni olyan érzékenységeket, melyek nem a sajátjaink, és tanulni belőle – valami ilyesmivel zárta az esetet a Music Theatre Wales (presszióra vagy önszántából): sajnáljuk, hogy nekünk fel se tűnt, ezentúl észre fogjuk venni, tudjuk, hogy ez az egész szektort érintő kérdés, újra fogjuk gondolni, hogyan viszonyulunk az esélyegyenlőséghez és sokszínűséghez, és ezt alkalmazni fogjuk a műsorpolitikánkban és a szereposztásban. Nem mondták meg, hogy mit és hogyan fognak csinálni, de elismerték a másik nézőpontot és megígérték az empátia és érzékenység minimumát. Eötvös szerint „ez nagyon nagy hiba volt”. Lehet. De nem árt felidézni, hogy volt már néhány változás, ma természetesnek tekintett emancipációs törekvés, ami nonszensznek tűnt a maga idejében, olyan agyrémnek, ami katasztrófába sodorja a társadalmat vagy a kultúrát. Például ha a fiatal lányok moziba járnak. 

Szólj hozzá!

Az egymillió dolláros novella

2018. január 02. 17:56 - Gács Anna

Az év vége internetes szenzációja, na jó, egyik internetes szenzációja Kristen Roupenian Cat Person című novellája volt. Ahogy a magyar sajtóban a 444.hu-n Urfi Péter is hírt adott róla, a jóformán ismeretlen, harminc körüli amerikai prózaíró kb. 20 oldalas története, amely a New Yorker december 11-i számában jelent meg, pár nap alatt internetes megosztások és kommentárok lavináját indította el, elsősorban a twitteren. Egy hétbe se telt, hogy a novellát irodalmi/internetes szenzációként ünnepeljék a hírportálok, és ahhoz sem kellett több idő, hogy a kötettel még nem rendelkező Roupenian egymillió dolláros ajánlatot kapjon novellagyűjteményének és készülőfélben lévő regényének amerikai kiadására a Scout Presstől. A hírek szerint mindkét kötet 2019-ben fog megjelenni, amin érdemes elgondolkodni egy percre, mert hogy addigra a Cat Person (magyarul valahogy úgy szólhatna a cím, hogy A macskás pasi) körüli felhajtásra már talán emlékezni sem fogunk, azaz túl a leszerződtetés presztízsszempontján, a kiadó nem a hírverést akarja meglovagolni, hanem arra fogad, hogy Roupenian két nagyon jó könyvet fog írni.

Meglehet persze, hogy az egymillió dolláros szerződés híre Kristen Roupenianból pár napos tündöklése után a világ leggyűlöltebb szerzőjét csinálta (így sem sajnáljuk nagyon persze), ami nagy igazságtalanság volna. A szenzációs (bár nem példa nélküli) összegről szóló hír szinte el is fedte szem elől azt a jelenséget, ami mégiscsak az elmúlt év végének egyik legszívmelengetőbb fejleménye volt, és amely mégiscsak Roupenian érdeme is, nevezetesen, hogy egy húsz oldalas történetről cserélt eszmét boldog-boldogtalan, öreg és fiatal, angol és más nyelvű olvasó. „Ez aztán bájos – írja a Vox kommentárja –, mintha csak az 1920-as években lettünk volna egy párizsi szalonban, mindenkinek volt véleménye egy novelláról”. Nekem is van: a Cat Person nagyon jó elbeszélés. Akkor is, ha ehhez a fajta naiv közönségsikerhez bizonyára az is kellett, hogy jókor legyen jó helyen.

virtual_pexel_ff.jpg

Szerzői kommentárjában Roupenian elsősorban a virtuális kommunikáció problematikájához köti történetét, amit nagyjából úgy lehetne összefoglalni, hogy egy egyetemista lány összejön egy idősebb pasival, lefekszenek, aztán mégse járnak. A cselekmény nagy részét kettejük csetelése, két béna csókolózás, egy annál is bénább szex és a lány kortárs barátok segítségével lebonyolított eléggé tahó szakítása teszi ki. Igen tudatos szerzőre vall, ahogy Roupenian arról beszél, hogy milyen erős kapcsolatot teremtett közötte és férfi hőse között az, hogy mindketten egy fiatalabb generáció nyelvét próbálják imitálni: a férfi a szerelem reményében, ő az irodalmi hitelesség kedvéért. A novella egyik bravúrja, ahogyan a lány szemszögén keresztül, de mindkét főhőssel kapcsolatban érzékelteti az állandóan változó perspektívát, az események és főleg a másik állandó újraértelmezését, a másik ismeretlensége miatti izgalmat és szorongást (ami, tegyük hozzá, nemcsak a virtuális kommunikáció velejárója).

Az olvasók nagy része különösen ennek a kapcsolatnak a politikai aspektusaira tűnik érzékenynek: arra, hogy a fiatal, szép egyetemista lány és a harmincas éveiben járó, kövér és feltehetőleg nem diplomás férfi állandóan változó hierarchiája, jelképes és - az ágyjelenetben - szó szerinti alá-fölérendeltsége milyen bonyolult hatalmi viszonyrendszert jelenít meg. Ami jól mutatja, hogy a Cat Person iránti szenvedélyes kíváncsiság értelemszerűen összekapcsolódik a #metoo-kampány felkorbácsolta indulatokkal és érzékenységgel, amire a kommentátorok többsége is utal.

Azt gondolom, nem csak arról van szó, hogy a nagyon is hétköznapi kaland anatómiáját nyújtó elbeszélés akkor érkezett, amikor az internet népe amúgy is minden idegszálával a szexualitás hatalmi aspektusaira tapadt. Roupenian szövege nem egyszerűen beletalál valamibe, ami divatos vagy mellesleg nagyon fontos, hanem ki is vonja belőle tárgyát. Mert akármilyen lekicsinyelhetetlenül és visszavonhatatlanul fontos is az az internetes lavina, ami a zaklatások kérdését behozta a köztudatba, az aktivizmus nyelve szükségszerűen (és szükségesen) leegyszerűsítő – az irodaloméhoz képest. A macskás pasi a maga látszólagos egyszerűségében komikusan összetettnek, csalással és öncsalással telinek, narcisztikusnak és kiszolgáltatottnak, annyira fontosnak és annyira banálisnak mutatja a „járást” / „randizást” / „pasizást” / „csajozást” (kérem a fiatalabb generációk tagjait, javasoljanak ide megfelelő kifejezést). Ez a novella azért lehet ennyire izgalmas itt és most, mert kompenzál azért, amivé az utóbbi hónapokban a szexualitásról, a férfi-nő kapcsolatról szóló közbeszéd vált: jól azonosítható szerepeket (ragadozókat és áldozatokat) felsorakoztató tantörténetek gyűjteményévé. De úgy teszi ezt, hogy egy pillanatra sem vonja kétségbe annak a szemléletmódnak a fontosságát. Nem ellenbeszéd, hanem másmilyen beszéd. Úgynevezett irodalom.

 Fotó: mali maeder – Pexels

Szólj hozzá!

A migránsozás egy következő bugyra

2017. december 19. 10:00 - andras mullner

(lesz még több is)

A szegedi MigSzol (Migrant Solidarity) aktivistái „megtámadtak” és „elfoglaltak” egy aláírásgyűjtő standot. A szegedi Fidesz két aktivistája Botka László MSZP-s szegedi polgármester Sorost plagizáló mesterterve ellen gyűjtötték az aláírásokat, mely terv célja a helyi Fidesz szerint, hogy migránsokat telepítsenek be a városba. A MigSzol agressziójáról a Szegedma.hu-n olvashat az érdeklődő: „Egy tizenöt fős társaság “rontott neki” a párt két aktivistájának kedden, nem sokkal dél után a belvárosban – állítják az aktivisták, akik kihívták a rendőröket is. Az eset a Széchenyi téri nagypostánál történt valamivel dél után. A banda elfoglalta a standot, és menekülésre késztették az aláírásokat gyűjtő két nőt menekülésre késztették az aláírásokat gyűjtő két nőt.” Az akcióról a MigSzol is készített egy videót. Ezen azt látjuk, hogy egy csoportnyi aktivista jó pár lépésre megáll a stand előtt és felolvassa a Btk-ból a 334. paragrafust, ami a közveszéllyel fenyegetés bűntettét írja le – amit tehát az aláírásgyűjtő kampány során a Fidesz és annak aktivistái folyamatosan elkövetnek. A két aláírásgyűjtő aktivista először elfordult a videóstól, aztán fejükre húzták a kapucnijukat, és elfutottak a helyszínről (feltehetően nem akartak szerepelni a videón). A migszolosok ezután lépnek a standhoz, hogy a felolvasott paragrafust elhelyezzék azon. Majd Kiss Atilla Attila, régi szegedi kollégám és barátom azt mondja, hogy ő akkor most szól az aláírásgyűjtőknek, hogy jöjjenek vissza.

Ennyi volt az flashmob-akció.

Mindez nem érdemel különösebb figyelmet, azon túl, hogy a szisztematikus fakenews-iparból szakdolgozatot író egyetemisták egy újabb esettanulmányt kaptak, és kapnak még a választásokig, naponta százat, ezeret. Nem is magáról a hazug, demagóg, populista kampányról szeretnék írni ebben a posztban (amely már rég aktualitását vesztette, hiszen volt azóta már Pécsen is történés), hanem a flashmob akaratlan szereplőiről, az aláírásgyűjtő aktivistákról, akik mindketten romák. Mondhatná valaki, hogy ez tipikusan az a helyzet, amikor az állampolgár etnikai hovatartozása teljességgel érdektelen – ők ebben a helyzetben történetesen romák, de romaságuk egy pillanatra sem játszik szerepet ebben a történetben. Én viszont éppen amellett szeretnék érvelni, hogy de, játszik. Mégpedig egy olyan szerepet alakít a két roma aktivista, amit a közel- és távoli múlt legcinikusabb politikai játszmája osztott rájuk, és ők akarva-akaratlanul, de elvállalták ezt a szerepet.

Az elmúlt időszakban számtalan kormánypárti nyilatkozat hangzott el a romákról a migráció kontextusában, és úgy tűnik, egy igen tudatosan felépített, kettős bűnbakképzés céljával tematizálják őket. Mégpedig annyira sikeresen, hogy a rejtett (vagy kevésbé explicit) módon idegenként, másikként, nem magyarként tárgyiasított és projektált romák körében még nagyobb menekültellenességet próbálnak és tudnak generálni. Hogy érik ezt el? Csak néhány példát sorolok.

Tőkéczki László történész a HVG cikke szerint ezt mondta a közszolgálati rádióban: „meg kellene célozni a cigányokat, megértetni velük, hogy nem érdekük a migránsok betelepítése. Ha akár 50-60 ezer migránst betelepítenek, akkor a cigányok segélyezésének vége, mert ugyanazt a pénzt több részre kellene osztani.”

Ez a torta-metafora teljes mértékben félrevezető alkalmazása (elosztandó javak „kereksége”), ahogy arra a cikkíró ironikus kommentje is rávilágít. Arra persze jó, hogy rémületet keltsen abban, aki amúgy is marginalizált helyzetben él. Aztán, az Index cikke szerint Trócsányi László igazságügyi miniszter egy brüsszeli konferencián a következőket mondta: „Európában egy 10-12 milliós roma lakosság él. ... Le vannak szakadva. Az ő társadalmi fölzárkóztatásuk rendkívül fontos, hisz ők is áldozatai lehetnek a radikalizációnak.”

Magyarul, a keresztény romákból rövid úton iszlám terroristák lehetnek. Értsd: van nekünk már radikalizálódásra képes tömegünk, nem kell újabb az országba. Mindez rejtett fenyegetés a romák felé, se több, se kevesebb. A következő ágens Lázár János miniszter, az ő szavait a Magyar Nemzet hozta le: „A Miniszterelnökséget vezető miniszter elmondta, ha „gyönge lesz a népszavazás”, akkor a kormány előbb-utóbb meg fog hátrálni Brüsszelben („lenyomnak minket, mint a bélyeget”), és migránsok százezrei jöhetnek Magyarországra, akikkel nem tudni, hogyan tudnánk együtt élni. – Hiszen 600 éve élünk együtt cigányokkal, akiknek nem tudtuk megoldani a problémáit – érvelt a politikus, aki később rátért a segélyek kérdésére is.”

Lázár kijelentése már csak abból a szempontból is cinikus, hogy ő volt az a hódmezővásárhelyi vezető, akinek a polgármestersége alatt megvalósult modellértékű oktatási integráció. Vagyis helyi politikusként még mintha meg tudta volna oldani a „problémát”. Végül Orbán Viktortól szerepeljen itt egy idézet, 2015-ből: „Nekünk is az az adottságunk, függetlenül, hogy ki mit gondol róla, hogy szereti-e a túrós csuszát, vagy nem, Magyarországnak az a történelmi adottsága, hogy együtt él néhány százezer romával. Ezt valakik, valahol, valamikor eldöntötték. Ezt mi megörököltük, ez a mi helyzetünk. Ez egy adottság. Ezt senki nem kifogásolhatja, se így, se úgy. Nekünk kell ezzel együtt élnünk. De mi nem támasztjuk senki felé azt az igényt, nyugati irányba különösen nem, hogy ők is éljenek együtt egy nagyszámú roma kisebbséggel.” „Nekünk” (magyaroknak) együtt kell élnünk „velük” (a romákkal). Vegytiszta kirekesztő beszéd.

Nem járunk messze az igazságtól, ha a fentiekben a romák „hazátlanságának”, örök migráns voltának demagóg motívumát véljük felfedezni, amit a mindenkori hatalmi elit forgat vissza újból és újból a politikai diskurzusba. Azokét a romákét, akiket már egy 1893-as országos felmérés is 95%-ban letelepedettként tartott nyilván. A társadalmi csoportokat egymás ellen kijátszó politika teszi, hogy amikor a MigSzol aktivistái felolvassák a közveszéllyel fenyegetés (hisztériakeltés, pánikoltatás) bűntettét, ami a Fidesz politikusaira maximálisan passzol, akkor nem a romák és nem romák együttélését aláaknázó Tőkéczkinek, Trócsányinak, Lázárnak és Orbánnak kell elfutnia, hanem két roma nőnek, akiket a fent említett politikusok rövid távú céljaik és szűklátókörű hatalmi érdekeik szolgálatába állítanak.

178 komment

Ha ilyen okos, akkor miért ilyen hülye? A szexista Google Fordító esete

2017. november 30. 12:47 - orbankatalin

He is the leader. She is the cleaner. 

A Google Fordító szerint a férfiak okosak, főnökök, esznek, autót vezetnek, a nők buták, főznek és takarítanak. Vagy mondhatjuk kicsit másképp: a Google fordító szerint az, aki okos, főnök, stb., férfi, aki pedig buta, főz és takarít, az alighanem nő.

screenshotgoogle_translate.png

Amikor a Facebookon először megláttam a képet arról, hogy a Google Fordító egy szexista tulok, az első gondolatom az volt, hogy a screenshot biztos internetes vicc, net-népművészeti alkotás, mert ez 2017-ben nyilván nem lehet valódi.

De nem hagyott nyugodni, hogy valóban álhírről vagy viccről van-e szó. Ahogy egy barátom a maga finom szarkazmusával megjegyezte, „Őszintén szólva az első reakcióm az volt, hogy fake. Csodálkoztam is rajtad... :) De látom, a tőled megszokott alapossággal jártál el, és tényleg pofára esés.”  Valóban percek alatt feltúrtam az internetet, hogy megértsem, valaki szórakozik (meglehet gonosz módon), vagy valami történik. Végül az derült ki, hogy egyik válasz sem helyes, csak a pofára esés a biztos. Nem valaki csinálta ezt, hanem valami, de az a valami legalább részben valaki, méghozzá mi, együtt, történelmi időkre visszamenően.

 

Hihetetlen, de egyáltalán nem újság

 Mint sok más facebookos, twitteres fezúdulás és felfedezés esetében, a probléma nem új – persze a fake news korában már azt is meg kell becsülni, ha egy hír igaz, de régi. Nemcsak a gépi fordítás és a mesterséges intelligencia szakértőinek lehet ismerős, hanem a figyelmes újságolvasónak is, mert 2013-ban egy standfordi, 2017-ben pedig egy princetoni kutatás közzététele után bejárta a sajtót a gépi fordítók és a mesterséges intelligencia előítélet- és részrehajlásproblémája (pl. HuffPost , Guardian). Úgy tűnik, a mostani közösségimédia-kör kiindulópontja egy konferenciaelőadás “Stereotypes in Google Translate” feliratú diája volt egy női informatikusok közösségeként alapított társadalmi szervezet (1987-től Institute for Women and Technology, majd az alapító tiszteletére 2003-tól AnitaB.org) 2017. októberében tartott konferenciáján. A „Bias in AI: when you translate this from English Turkish, a gender neutral language, then that same Turkish phrase back to English #GHC17” kísérőszöveggel a Twitteren terjedő képet rengetegen kedvelték és megosztották.

gch17pic.jpg

Ami különös, hogy ez az ezek szerint már jól ismert probléma ilyen régen fennáll -- már egyszer, többször tudtuk, mégsem történt semmi.  Vajon miért?

A 2006 óta működő és havi több mint 500 millió felhasználót kiszolgáló Google Fordító nem úgy dolgozik, hogy válogat a szótári jelentések közül, és különféle szabályok szerint összerakja belőlük a célnyelvi mondatot. Empirikus módszerrel fordít; emberi erővel elkészített bonyolult szabályrendszerek helyett óriási példatárakat (korpuszokat) használ, és ezeket dolgozza fel. Kb. tíz évig statisztikai elemzés alapján a legoptimálisabb, legesélyesebb változatot választotta ki (ez az SMT, statisztikai alapú gépi fordítás).

 

Hogy is lesz akkor az „ő okos”-ból „he is smart”?

 A Fordító mintákat keres több száz millió már lefordított dokumentumban, és ezek alapján próbál találgatni. Egy teljesen új nyelvpár sikeres bevezetéséhez kell egy minimum 1 millió szavas kétnyelvű korpusz (a két nyelv egymásnak megfelelő mondatpárjaival) és két egynyelvű korpusz (legalább 1 milliárd szó mindkét nyelvből), állította Franz Josef Och, a fordító egyik alkotója – a mágus, aki azóta már az élet meghosszabbításával és genetikai szűrésekkel foglalkozó biotechnológiai cégeket boldogít . Ilyen hatalmas korpuszok például az ENSZ és az EU több nyelven is publikált dokumentumai vagy a hírügynökségi szövegeket tartalmazó milliárdos nagyságrendű Gigaword korpuszok.

Ezt váltotta föl 2016-ban a neurális gépi fordítás, a tanulásra és fejlődésre képes mesterséges idegsejt-háló, ami kifejezések helyett már egész mondatokat dolgoz fel, a szavakat részekre bontja és ezeket a neurális hálózatban egyre inkább képes jelentésekké kombinálni, azaz nemcsak lefordítani, hanem érteni is, amit fordít. A mesterséges idegsejt-háló nem olcsó dolog – a Google Brain óriási anyagi befektetésére volt hozzá szükség, és még ez is csak egy viszonylag kicsi gépi agyat eredményezett, egy digitális egérkéét. A gépi deep learning segítségével fantasztikus fejlődést láttunk az elmúlt néhány évben, az unaloműző viccparádénak használt Google Fordító, ha nem is megbízható, de használható eszköz, elfogadható kompromisszum lett milliók számára.

Néha majdnem olyan jó, mint mi.

translationquality.png

Forrás: Google Reearch Blog, 2016. szept. 27.

De ha ilyen okos, hogy lehet ennyire hülye?

 Hogy maradhatott meg ebben a nagy hipermodern mesterséges agyban ez a mára kőkorszakinak számító, sértő és ostoba „tudás”? Ez volna a „deep” a deep learningben, hogy a legcsodálatosabb, még nemrég is elképzelhetetlen, varázslatos technológiával lemegyünk kutyába?

A statisztikai elemzés és a mesterséges intelligencia is mintákat keres a hatalmas adathalmazban és mindkettő ki van téve annak, hogy eleve részrehajló az információ, amit elemez és amiből tanul. 

A hímnemű névmás azért a gépi fordítóprogramok defaultja, mert „a hímnemű névmás felül van reprezentálva azokban a nagy szövegkorpuszokban, melyekkel a modern rendszereket betanítják,” írja a 2012-es stanfordi kutatás vezetője, Londa Schiebinger.Tehát amikor a legvalószínűbb megoldást keresi a minták között, valószínűbbnek fog látszani ez a felülreprezentált változat. De bizonyos összefüggésekben a nőneműt választja, mert statisztikailag ő takarít, főz, vigyáz a gyerekekre, és (hogy valami jót is írjunk) csodálatos. Tehát a gépi fordító reprodukálja a korpusz öröklött részrehajlását.

Ráadásul a rendszer mostanáig csak az adott mondatot dolgozta fel, vagyis hiába derült ki az előző mondatokból, hogy férfiről vagy nőről van szó. A legelemibb kontextust nem tudta kezelni, de az összes rejtett részrehajlást megtalálta. 

 screenshotprogramozo.png

Ez is változik: idén augusztusban Helsinkiben egy neurális fordítórendszer átsettenkedett a mondathatáron! Elkezdték tesztelni, méghozzá az OpenSubtitles többnyelvű feliratain, hogy mi történik, ha a rendszer úgy tanul, hogy a szomszédos mondatokkal együtt kezeli a fordítandó mondatot.  Ez alkalmas lehet arra, hogy jobban megfejtse és alkalmazza a nemre vonatkozó információt. 

A statisztikai alapú hibás és sztereotíp módon elfogult fordítás csak egy példája annak, ahogy a mesterséges intelligencia megtanulja az adatok mintáiból az előítéleteket is. Ez a torzító hatás ráadásul meg is sokszorozódik, ha későbbi fordításoknál ezt az előfordulást is figyelembe veszik. Ha az orvos meg a programozó, meg aki nem főz, és nem takarít most férfi lesz a fordításban, a következő még inkább az lesz.

És miért nem lehet ezt olyan egyszerűen kijavítani?

 Többek között azért, ami a mesterséges intelligencia nagy előnye: hogy nem definíciókra és szabályokra épül a működése. Sok, gyakran felfoghatatlan mennyiségű adatból megtanult kapcsolatokból, mintákból elég jó tippjei vannak, de nem tudja meghatározni, mi is az, amit tud.  Bele lehet nyúlni az algoritmusaiba vagy felül lehet írni kézi szabályozással (pl. mindent tegyen hímnembe, mert még az is jobb mint ez a macsó viceházmester – állítólag ezt csinálták a héber igeragozással, amikor fellázadtak a felhasználók), de ez rontja a rendszernek azt a képességét, hogy azt is megtanulja – valóban rájöjjön -- amit mi nem tudunk. Az igazi megoldás tehát az lenne, ha a valóság lenne kevésbé szexista és azt tanulhatná meg. Addig azért az sem árt, ha az informatikusok sokat tanulnának a nyelv és az előítéletek összefüggéseiről és bizonyos esetekben korrigálnának azért, hogy a mesterséges intelligencia alkalmazása ne legyen egyenlő a már megvalósult emancipációs törekvések lenullázásával, a rossz hagyományok újraélesztésével.

Nekünk pedig fontos észben tartani, hogy a Google Fordító a szerencsés kivétel, ahol egy kis kísérletezéssel láthatóvá és kézzelfoghatóvá tehetjük magunknak és másoknak, hol „téved” a gép, de az egyre több helyen és funkcióban használt mesterséges intelligencia-alapú szolgáltatásnál, munkaügyi, biztosítási, orvosi procedúránál, amikor erre nincs és nem lesz módunk, ez ugyanígy elő fog fordulni. Nekünk kell arra gondolni, hogy mit is csinál valójában a fordító, a képelemző, a chatbot, a rákszűrés-ajánló, mikor belőlünk tanul.

Orbán Katalin

14 komment

A csoda, a titok, a feleség és a TV műsor

2017. november 23. 10:23 - Média Tanszék Admin

(széljegyzet a Vizuális kódok órához)

Házas Nikoletta

 

Volt egyszer egy video-bejegyzés az interneten. Azért mondom, hogy volt, mert már nincs ott, ahol volt. Levették. Egy kislány ismerősöm osztotta meg egy gyermekeknek szánt közösségi oldalon. A bejegyzésben a Holokauszt borzalmait magyarázták gyerekeknek egy bizonyos Winton történetén keresztül, aki állítólag közel 700 zsidó gyereket mentett ki a valahai Csehszlovákiából a második világháború idején úgy, hogy a később koncentrációs táborokba hurcolt szüleiktől elszakítva, nevelőszülőknél helyezte el őket az Egyesült Királyság területén. A pár perces, magyar feliratos film a csodálatosnak  minősített történet valóságának bizonyítására három dolgot emelt ki.  Az egyik a feleség szerepe, aki 50 év elteltével a saját házának saját padlásán megtalálta a fényképekkel teli listát a megmentett gyerekekről. A másik egy bulvár jellegű TV műsor, ahol egy idős ember (az állítólagos megmentő) a felesége által titokban odaszervezett túlélőkkel könnyek között szembesül. A harmadik pedig az, hogy a jótevő férfi nagyon sokáig, 106 esztendős koráig élt boldogan, békességben.

liverpool.jpg

A video mellet szerzői név - ezt már lassan megszokjuk - nincs. Az interneten, tudjuk jól, sok minden az égből pottyan, miért ne pottyanna az égből maga a csoda is? Nincs vágó, nincs gyártásvezető, nincs aki a magyar feliratot készítette, és az említett közösségi oldalon található bejegyzések nagy részét is névtelenek készítik ismeretlen gyerekeknek. Ahogy azt már korábban is említettem, a történetben azonban van egy Mr. Wintonnak nevezett férj, és egy (a mentőakcióból kihagyott),  bizonyára Mrs. Wintonnak nevezett feleség,  akinek, csakúgy mint a névvel is rendelkező férjének arca (pontosabban képe) is van, és a férj által megcselekedett csodás történetet ez a bizonyos, férjét csodáló (idős) feleség tárja fel.  A csoda valóságának végső bizonyítékául pedig van egy TV műsor. Bocsánat, nem  “egy”, hanem “A” TV műsor, amely “a” névtelen video-bejegyzés közvetítésével „bizonyítja” nekünk ezt a valóban nem mindennapinak tűnő történetet.

Szóval, van itt, pontosabban volt ott egy  “minden jó, ha a vége jó”  típusú video-elbeszélés a Holokauszt idejéből, amit szégyenkezve bár, de bevallom, jómagam is csodálkozva és kételkedve olvastam és néztem. Néztem, láttam, de mivel tanult ismereteim és valóságtapasztalataim szűrőjén áteresztvén túlzásnak, irreálisnak, lehetetlennek érzékeltem, nem hittem el. De mindennek ellenére nem hagyott nyugodni a kérdés. Azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon miért nem hiszem el? Vajon  itt és most, 2017 novemberében, Európában, Magyarországon, Budapesten, melyik fa lehet az, amelyiktől nem vagyok képes látni az erdőt, és melyik az az erdő, amelyik a tisztást eltakarja a szemem elől? Vagy erdő sincs, és fa sincs, és tisztás sincs, csak valaki valamiért képzelte mindezt, s én nem vagyok képes vele képzelni? De mit is?

Hitlerről, a koncentrációs táborok minden képzeletet felülmúló kegyetlenségeiről, a transzgenerációs traumatörténetekről már sokat láttunk, olvastunk és hallottunk. A borzalmas képek mélyen, és tán kitörölhetetlenül beleivódtak a kulturális emlékezetünkbe. Láttunk-hallottunk valós és fiktív túlélőkről, az következő generációk transzgenerációs szenvedéstörténeteiről, bűntudatáról, öngyilkosságokról, fájdalmakról, szenvedésekről, bosszúállásokról, tagadásokról és jóvátételekről is.

És akkor jön valaki egy ilyen, csodásnak tűnő, fél évszázad után felbukkanó, hivalkodóan pozitív végkifejletű történettel, amit szívem szerint kapásból elutasítanék. De valami miatt, nem tudom, miért, mégsem tudom elutasítani.

nicholas_winton_queen_duke_edinburgh_tour_rw_irge7kjal.jpg

A gyerekeknek előadott sztori tényleg bosszantóan leegyszerűsítő, és bosszantóan irreális. De talán nem is csak ez a baj. Miközben nézem, úgy érzem, velem is baj van. A sokféle negatív hatásnak kitett valóságérzékelésem a jó lehetősége ellen tiltakozva engem is elhagyni látszik. S itt elsődlegesen nemcsak a média-nyilvánosság agyon emlegetett árnyoldalaira gondolok: a világ folyását lényegileg nem érintő, az értelmet és az emberi méltóságot sárba tipró bulvárcsodák álvilágára; a hírközlés vérző-arcú, bölcsesség nélkül bemutatott emberképeire; a pillanatművész véleményformálók rövidtávú gondolkodására; vagy az éretlen és műveletlen, diplomáciai érzékkel nem rendelkező, névtelen kommentelők hivalkodó gyűlöletkultúrájára. Nem. Valami másra gondoltam éppen. Nekem azt hiszem, ezúttal a gagyisággal van bajom. A forma hiányával, s a képi érvelés minőségével: a valóságeffektusok nem megfelelő használatával van bajom. Igen, tudom, ez elitizmus, maximalizmus, sőt utópisztikus gondolat. Sajnálom. Ez van. Elmondom, vagy legalábbis megpróbálom elmondani, mire is gondoltam, és mire gondolok most. Pontosabban minek a hiányára.

Valami olyanra gondoltam, amit évszázadokon keresztül az európai művészetben, a festészetben, az építészetben, a költészetben, a filozófiában, a zenében, a színházban, a bölcseletben, sőt a hétköznapi kultúrában, a divatban, a lakberendezésben, a dizájnban, s a konyhaművészetben, de még a mesékben is láthattunk és hallhattunk - és néha (ritkán) szerencsére még most is láthatunk és hallhatunk. Valami olyanra gondolok, amit magunkat embernek érezve interiorizálhatunk, s amitől újra és újra embernek érezzük magunkat. Valami olyanra, amit a velünk született arányérzékkel (újra)felismerhetünk. Valami olyanra, amelynek segítségével józan ésszel és tisztánlátással meg tudjuk állapítani, hogy minek mi a következménye, hogy minek hol a helye, hol a kezdete, a közepe, a vége, minek mi a lényege, az értéke, az értelme, az igazsága, s hogy kinek mi a dolga a világban. Ami alapján ki tudjuk mondani azt a szót is, hogy igen, meg azt is, hogy nem. S nem a múltra gondolok itt, nem arra, hogy kinek hol volt és mi volt a dolga, öt, tíz, száz és sok száz évvel ezelőtt, és hogy kinek mi a dolga a világ általam nem lakott féltekéjén. Arra, az itt és most-ban zajló jelenkori világunkra gondolok, amelynek közvetlen előzménye az említett eseményt is tartalmazó közelmúlt közelképe. Egy elbeszélő képi dokumentumnak például, szerintem az lenne a dolga, hogy a reflexiót lehetővé tevő módon, a különbségekkel is számot vetve, meggyőzően bizonyítsa azt, ami akkor és ott volt. Vagyis úgy, hogy az okulást, és ne csupán az azonosulást provokálja a nézőből, vagy fordítva: ne csak tanítson, hanem segítsen, és építsen is bennünket. Mert ha egy ilyen elbeszélés olyan forgatókönyvet is közvetít, ami nem csupán a megértést, hanem a megértésen keresztül valamiféle, a zavaros gondolatainkat és ezáltal a testünket-lelkünket is megtisztító katharsis élményt is nyújt, akkor az tényleg nem volt hiába. S ez, úgy tűnik (Arisztotelésznek és az európai bölcselet számos kiváló szerzőjének igaza volt): a formával is összefüggésben áll. Sőt. Benjaminnak is igaza volt, a közelség-távolság kérdésével, valamint a fotó- és a filmhasználat, vagyis a használat és a közvetítés kérdésével is kapcsolatban van.  Vagy, ahogy Barthes és Foucault gondolták:  a szerző pozíciójával és funkciójával is összefügg.

De visszatérve Winton utópisztikusnak ható, zavarbaejtően jól végződő, szerző és közvetítő nélküli történetére, a képlet tehát a következő: állítólag volt egy gazdag zsidó férfi, aki a bajban gyorsan kapcsolt, majd pedig időt, energiát és pénzt nem kímélve gyorsan és hatékonyan cselekedett. Aki fogta magát, és a saját családja előtt is eltitkolva tettét, szembement a  pusztítással. Pontosabban nem is szembe ment vele, hanem okosan és bölcsen megelőzte és részben el is kerülte azt. Aki magáért is, a családjáért is, és mások gyermekeiért is névtelenül, némán és bátran kiállt. Ráadásul (s lehet, hogy magyar lelkünknek ez a legcsodálatosabb és leghihetetlenebb elem a történetben), mindez sikerült is neki.  Mi több, legvégül- szándéka ellenére - a közösség elismerését, megbecsülését is elnyerte. Beleértve a saját utódaiét is.

winton.jpg
     D itt és most, azt hiszem, nekem is el kell árulnom egy igen nagy titkot: a letörölt videó csak rövidített változata egy, a Youtube-on számos változatban megtalálható, szavakkal és képekkel elbeszélt történetnek. Ha valaki kíváncsi rá elég, ha Nicholas Winton nevét begépeli a Goggle vagy a Youtube keresőjébe, és maga is utána tud nézni a még több részlettel és mellékszállal megspékelt elbeszélésnek, és hasonló (pozitív kimenetelű) mentő-akciókról szóló történeteknek is.

768px-wintons_prague_memorial_by_flor_kent_1.jpg

De mivel annak eldöntése, hogy mi igaz és mi hamis, meg, hogy mi tetszik és mi nem, mindenkinek a maga dolga, a maga felelőssége, én többet erről most nem is szeretnék mondani.
            Ja, még talán csak annyit, hogy a valakik által feltöltött és valakik által letörölt videót, én valahová, valamikor, valamiért  – mindennek ellenére - elmentettem.

1 komment