Ha az első világháború előtti Budapesten sétálnánk, azt látnánk, hogy a kocsis szlovák, a hajóskapitány szerb, a kocsmáros sváb vagy zsidó, a cseléd ruszin vagy egyéb. Van egy Kossuth bankóm 1848-ból, 5 ezüst forint, Kossuth Lajos, akkor éppen pénzügyminiszter aláírásával.
Öt nyelven írja rajta, hogy a bankjegy hamisítást a törvény bünteti: magyarul, németül, lengyelül, szerbül és görögül. A görögöt talán a Balkánnal való kereskedelmi forgalom indokolta. Próbálná ma valaki országos szinten javasolni, hogy bármilyen európai nyelven bármit ráírjunk a forintra. Nem kell mondanom, mekkora balhé kerekedne belőle. Az illető egyből Soros-bérenc, hazaáruló stb. lenne. Az elit valóban magyar volt. Az arisztokrácia, a hivatalnoki réteg, a kulturális elit. De ezek is részben elmagyarosodott németek, osztrákok, lengyelek vagy románok, vagy egyebek voltak. Hiszen pont az volt a karrier, hogy magyarrá válj és éppen az volt a magyar nemzetállam sikere, hogy megérte magyarnak lenni. A magyarul beszélő multikulturalitás volt a magyar állam legnagyobb sikere. Petrovics (Petőfi) ugyebár, a legnagyobb magyar forradalmi költő, József Attila, akinek apja félig-meddig román volt, vagy, hogy közelebb jöjjünk időben, a horvát származású Latinovits. Vagy hogy sokkal messzebb menjünk időben, Mátyás Király is félig román volt, bár az akkor még nem jelentett nemzeti identitást, ahogyan a tizenkilencedik század óta. Mindenesetre, ha száz-százötven évet visszamegyünk, Magyarországon olyan multikulturalitást találunk, amit ma el sem lehet képzelni. És az is Magyarország volt.
Tavalyelőtt a Bécsi Egyetemen töltött egy hónapos ösztöndíjam során naponta láttam csadoros nőket a laptopjukon írogatni a barokk épület zugaiban. Az épületben, ahol az egyik lépcsőfordulóban emléktábla jelzi az egyik legnagyobb modern filozófus Moritz Schlick agyonlövését egy fasiszta mozgalmár által 1936-ban. Ő nem azzal foglalkozott, hogy mennyire osztrák, hanem általános tudáselmélettel, amelyről könyvet is írt. De ötvenkét évesen megjárta.
Hét évvel ezelőtt három hónapot voltam Hamburgban. A török fodrász visszaadta a borravalót, mutatván, hogy ki van írva: az ár 14 euró, nem 15. A berlini német fodrász ugyanazt zsebre vágta. Nem tudom mi következik ebből, leginkább talán annyi, hogy az egyik ember így reagált, a másik úgy, függetlenül attól, hogy melyik volt német és melyik török. Tizenöt évvel korábban az osztrák pénztáros meglepődött, amikor figyelmeztettem, hogy túl sokat adott vissza. Talán azért lepődött meg, mert a busz, amellyel érkeztem kelet felől jött. Én sem úgy reagáltam, amire ő számított. A magatartás, a válasz mindig egyéni.
Szilágyi-Gál Mihály