Eperbombázó

Az ELTE Média és Kommunikáció Tanszéken tanítók és tanulók blogja

56-osok

2017. október 23. 15:00 - andras mullner

1. A színész

Molnár Tibor, a Kossuth-díjas színész, aki 1956-ban családjával együtt Ausztriába, majd onnan Németországba emigrált, külföldi tartózkodását és Magyarországra való visszatérését elmesélő könyvének egy helyén felidézi, miként forgatott filmet Londonban, 1958-ban. A színész és családja akkor már túl vannak az első állomáson, Bécsen, és érzékletes leírásából, amely talán bizonyításvágytól sem mentes, megtudjuk, hogy a bécsi emigrációban „leomlottak már az erkölcsi, társadalmi korlátok, a jólneveltség szabályai semmivé váltak, nap nap után foszlik le rólunk, ami még emberi”. Már Németországban, egy újsághirdetésből értesült arról, hogy „valami Vas Róbert” keresi őt. Molnár Németországból telefonon kapcsolatba lépett a Londonban tartózkodó Vassal, aki pénzt küldött neki, és így Molnár elindulhatott ütött-kopott Peugeot-jával Angliába. Némi megpróbáltatás árán feljutott egy Angliába tartó hajóra, amikor azonban Doverben partra szállt, két detektív darabjaira szedte szét az autóját; kommunista provokatőrt sejtve Molnárban, fegyvert és röpiratokat kerestek a kocsiban (legalábbis Molnár ezt feltételezte). Nem találtak semmit, és nem túlozva el a szabadkozást, angolosan távoztak. Molnár Peugeot-ja, ahogy írja, „talpalatnyi föld” volt a számára, és az olvasó elértheti, hogy a szerző ezzel az azonos című emblematikus magyar filmre utal. Sérelmét (alappal) az emberi jogok megsértéseként interpretálta, ahogy abban a bizonyos filmben is belegázolnak a jogba – ez az, amit Agamben után az állam és az állampolgár közt közvetítő törvény hiányaként foghatunk fel, a menekült Molnár létét pedig „puszta életként”, amit nem védenek törvények. Sok kóválygás után, amiről Molnár nem sejtette, hogy tkp. egy filmhez végzett előtanulmány, végre Londonban és esőben megtalálták egymást Vas Róberttel. A noname Vas akkor készült első filmjének forgatására, ennek története egy menekült férfi, hivatalos elnevezése szerint „DP” (displaced person) egy napja Londonban, aki a menekülttáborban kapott címet próbálja megtalálni a Szeretet-közben. A főhős balszerencséjére nagyon sok „Love Lane” van Londonban, és a kezdeti pályaudvari eufóriától a nap végére a férfi a totális kétségbeesés állapotáig jut el.

151406_1478723867_8632.jpg

„Nem a saját sorsomat kell újra eljátszanom?”, teszi fel magának a költői kérdést. Ahogy azt Takáts Ferenc egy cikkében feltételezi, az elkészült filmet valószínűleg Molnár nem is látta, ti. a bemutató idején már újra Magyarországon volt (bár jó híreket kapott a sikeréről még németországi tartózkodásakor). A Refuge England Angliából online nézhető, az országon kívüli pontról nincs hozzáférés a filmhez, de azért nem spoilerezek, hátha valaki Londonba megy mostanában, vagy túllép erkölcsi aggályain, és torrenten keresztül megszerzi a filmet. Ez utóbbi bizonyos értelemben az illegális helyváltoztatás egy mai formája, menekültútvonal a kultúrához/kultúrának. Emberek mennek, filmek jönnek.

2. A filmes

Vas Róbertben erős volt a lojalitás választott hazája, Anglia iránt, de ez nem gátolta meg abban, hogy azokat a határtémákat feszegesse, amelyek választott hazája számára akár kényelmetlenek is lehettek. Erős antikommunizmusából jött, és ezért lojalitásának jele volt Sztálin című filmje, amely a személyi kultuszt a vallási imádatból vezette le, vagy ’A téma kerülendő’ (The Issue Should Be Avoided) c. dokumentumfilm, mely utóbbi a katyni mészárlásról szól. Erős szociális elkötelezettségéről és egyben lojalitásának ideiglenes felfüggesztéséről (persze attól függ, kihez) pedig olyan filmek tanúskodtak, mint az 1926-os angliai bányássztrájkról szóló, egykori tanúkkal folytatott beszélgetések alapján készült Kilenc nap ’26-ban, amely film bemutatóját 1974-ben a BBC az éppen esedékes választások miatt elhalasztotta. Vagy például az ’Anglia szíve’ (Heart of Britain, 1970), melyben Humphrey Jenningsre, a fiatalon elhunyt filmesre emlékezik, aki, míg élt, maga is „az utca embere” iránt érdeklődött (man-in-the-street – értsd: akinek a véleménye nincs benne az újságban).

748307.jpg

A Refuge England c. film is alulnézetből fogalmazódott, hiszen a hőse konkrétan az utca embere – tévelyeg London utcáin, és nem találja a házat, ahol befogadnák. A film kicsit anarchikusan és állandó pénzhiányban készült. Molnár újra és újra felemlegeti Vasnak, hogy a családjának pénzt kell küldenie Németországba, és hogy miért nem kap fizetséget, és hogy miért ő veszi a filmnyersanyagot, miért az ő kocsiján utazik a stáb, az ő benzinköltségén. Vas Róbert azonban már elköltötte a filmre a Brit Filmintézet által számára kiutalt összeget, és bár neki is haza kellene adnia valamit (Molnár tanúja az otthoni veszekedéseknek), nem izgulja túl a dolgot, minden energiáját leköti a filmezés. Az „anarchikus” jelzőt persze nyugodtan cseréljük le egy másikra: free. Vas Róbert, röviddel azután, hogy megérkezett Londonba, a Brit Filmintézetben kezdett el dolgozni, és hamarosan képbe került az aktuális filmes folyamatokról, továbbá lehetőséget kapott Refuge England c. 25 perces free cinema-filmje elkészítésére. A film nem azért free, mert ingyen dolgoztak a készítői, hanem azért, mert sokban rokon a kor free cinema típusú filmjeivel. A képek és a szereplők folyamatos mozgásban vannak, a nagyváros dinamikája hatja át a filmet, amit dokumentarista stílus jellemez. „Bezárt, közömbös, lélektelen arcok…”, az angol ember „dickensi” karaktere és „elzárt magatartása” – Molnár  utólagos értelmezése talán bizonytalan  helyzetével magyarázható (DP), valamint azzal, hogy kétéves külföldi „kalandjának” és karrierje folytathatóságának árát a szocialista vezetők egy bűnbánó könyvben szabhatták meg. A lényeg, hogy a fenti jellemzés a filmet nézve nem feltétlenül igazolható. Vak koldus zenél, szabadulóművész szabadul, rendőr segít, lányok nevetnek, fiúk nevetnek, tömeg szembejön, mozgólépcső mozog, kirakat csábít, moziplakát rémiszt. Vast és operatőrét, Walter Lassalyt (aki később olyan filmekben dolgozott, mint az Egy csepp méz, A hosszútávfutó magányossága, a Tom Jones stb.) nem érdekli a Piccadilly, csak a Soho, és ez már sokat elárul a free cinema-alkotók vonzalmáról. A maga módján Molnár és Vas is érzékenyítve van a társadalmi alulnézetre: Molnár a „néger negyed” kapcsán átléphetetlen határvonalról beszél, Vas pedig, aki végül nem játék-, hanem dokumentumfilmes lett, egész életében valahogy ezeket az átléphetetlen határokat próbálta átlépni, egy bizonyos utolsó ponton egyensúlyozva. Restore to me, las rock of refuge, England, dignity, that befits me, as a man., hangzik a Refuge England Cs. Szabó Lászlótól vett mottója. („Add vissza emberméltóságomat / utolsó sziklaváram, Anglia!” – egy sor a Bujdosó hegedős c. versből.)

3. Az újságíró-egyetemista

Milyen furcsán babrál az emberrel önnön emlékezete… Molnár Tibor könyvének elolvasása után rögzült bennem, hogy a szerző Londonban találkozott egy bizonyos Robert Oakeshott nevű fiatalemberrel. Rögvest utána is néztem, ki volt ez a figura, mert sejtésem szerint Molnár, a fent már említett megfeleléskényszerből fakadóan, erősen elrajzolta őt. Hiszen (amint az kiderült számomra) a magyar forradalom napjaiban az oxfordi diákok szolidaritásának jeleként Magyarországra segélyszállítmányt szervező és azt oda elkísérő egyetemistát nem festhette meg pozitív színben, hanem csak egyfajta kalandorként az a Molnár, aki személyesen Kádár Jánosnak írt levélben kért visszatelepülési engedélyt 1958-ban, két éves külföldi emigráció után. A jelen, háromrészes blogbejegyzés írása közben elővettem a könyvről készített jegyzeteimet, és magabiztosan keresni kezdtem az Oakeshottról szóló részt – de nem találtam. Nem értem, miért nem, hiszen Molnár könyve miatt kezdtem el Oakeshottra rákeresni, legalábbis így emlékeztem. Konfabuláltam volna a találkozásukat? De hogy jött elém Oakeshott egyáltalán, ha nem Molnár könyvén keresztül? Ez már homályban marad. De nem úgy Oakeshott alakja!

20110709_obp001.jpg

Ő, aki az 1956-os forradalom 50. évfordulóján a magyar államtól a „Szabadság Hőse” emlékérmet kapta, nem csak a bátor 56-os segélyszervezés miatt emlékezetes. 2011-ben bekövetkezett halála kapcsán többek között a The Economist, a Guardian, a Telegraph is cikket közölt róla. Kalandos életet élt, bár elsősorban nem fegyveres forradalmakban játszott szerepet (az csak egyszer történt meg vele), hanem szociális forradalmakban. Az alkalmazotti tulajdonnak, mint a kapitalista termelés egyik lehetséges alternatívájának volt a propagátora, könyvet is írt a témában Jobs and fairness. The logic and experience of employee ownership (2000). „Jelen könyv fő témája, hogy olyan válogatott üzleti tevékenységek működésével és gyakorlatával kapcsolatos tapasztalati bizonyítékokat mutasson be, melyek alapvetően nem távoli részvényesek és nem is az állam tulajdonában vannak, hanem azokéban, akik konkrétan azokban dolgoznak.” A szerző ebben azt igyekszik bizonyítani példák segítségével, hogy a munkavállalói tulajdonban lévő vállalatok, ellentétben a közfelfogással, sikeresek lehetnek a piacon, és hogy ez a siker nagyban a munkavállalói-tulajdonosi kör elkötelezettségéből fakad. Oakeshott alapította a brit Employee Ownership Association-t Job Ownership Ltd. néven 1979-ben, és a társaság az ő emlékére előadássorozatot szervez, „Rober Oakeshott Lecture” címen. Oakeshott, mint azt fiatalkori magyarországi útja is bizonyítja, nem zárta magát Nyugat-Európába. A hatvanas években megjárta Botswanát, Zambia fővárosát, ahol iskolaalapításban és gazdasági tanácsadással vett részt a függetlenségét elnyerő ország megújulásában, aztán a rendszerváltás után újra megfordult Kelet-Európában, ahol Bulgáriában alapított bortermelő szövetkezetet. De ne felejtsük, hogy Oakeshott újságíró volt eredetileg, amely tevékenységet azért mindig folytatott, kisebb-nagyobb intenzitással. Fiatalkorában a Financial Times diplomáciai rovatának volt a szerkesztője, és Charles Keen, aki Oakeshott sírja fölött a gyászbeszédet mondta, megemlékezik róla, hogy londoni lakásának ebédlőasztalán Oakeshott mindig ennek az újságnak a lapjaival terített meg, egyfajta sosem múló elkötelezettsége jeleként. De igazi elkötelezettségéről, amit a világ megváltoztatásának vágyaként azonosíthatunk, folyamatos ténykedése, és ebből fakadó intenzív testi kipárolgása árulkodott. Amikor barátja egyszer célzást tett erre, Oakeshott visszakérdezett: „Mi a fene baj van az őszinte izzadságszaggal?”

 

Képek forrása: mafab.hu, screenonline.org.uk, economist.com

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://eperbombazo.blog.hu/api/trackback/id/tr5213059492

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása